Francesco Guccini koporsójára az Appenninek erdeiben szedett virágok, egy vörös rózsa, macskáiról készült fényképek és egy Maigret-kötet került. Szombaton, két nappal a 86 éves olasz énekes-dalszerző halála után családja és legközelebbi barátai Pavanában búcsúztak tőle. Ott volt Matteo Maria Zuppi bíboros, Bologna érseke is, a ház előtt pedig rajongók gyűltek össze. Amikor a halottaskocsi elindult, taps tört ki, valaki azt kiáltotta:
Grazie Francesco
– Köszönjük, Francesco – írta helyszíni tudósításában a Corriere della Sera.
Magyarországon valószínűleg kevésbé magától értetődő, mit jelentett Francesco Guccini Olaszországnak. Nehéz pontos magyar párhuzamot találni. Valahol Cseh Tamás, Bereményi Géza és Bródy János között kell keresni: történetmesélő és költői igényű dalszerző, író és politikailag markáns közéleti személyiség volt, akinek dalain több olasz nemzedék nőtt fel.
Csakhogy szinte minden címke, amelyet rá lehet ragasztani, félrevezető. A baloldal egyik kulturális ikonja volt, de soha nem volt kommunista. Anarchistának nevezte magát, de tiltakozott az ellen, hogy militáns dalszerzőnek tartsák. Tömegek emelték magasba az öklüket koncertjein, miközben ő nem akart a gondolkodásuk mestere lenni. Guccinit talán ezért a dalain keresztül lehet a legjobban megérteni.
A mozdony
Az egyik legfontosabb az 1972-es La Locomotiva. A történet középpontjában egy anarchista vasutas áll, a mozdony pedig Guccininél az igazságtalanságnak nekirontó lázadás jelképévé válik. A dal az olasz baloldali kultúra egyik himnusza lett, generációk énekelték koncertjein magasba emelt ököllel. Guccini a saját visszaemlékezése szerint mindössze húsz perc alatt írta. Harminckét éves volt, éppen a később legendássá vált bolognai Via Paolo Fabbri 43-ba költözött, és – mint évtizedekkel később fogalmazott – „nagy nyugtalanság” dolgozott benne. Az 1972-es album címe Radici, vagyis Gyökerek lett.
A politikai legenda azonban lassan nagyobb lett nála. Guccini következetesen tiltakozott az ellen, hogy egyszerűen a baloldal politikai énekeseként könyveljék el. Erről hosszabban beszélt a La Repubblicának adott 2022-es nagyinterjújában is.
Soha nem voltam militáns cantautore. Mindig az emberek életével foglalkoztam, egzisztenciális dalokat írtam olyanokról, akik valahogy megpróbálnak boldogulni.
A kommunista címkét még határozottabban visszautasította.
Soha nem voltam kommunista. Nem is lehettem volna az, azok után, ami a szovjet totalitarizmusban történt. Ugyanakkor elismerem azt a sok érdemet, amelyet az Olasz Kommunista Párt szerzett az olasz társadalom fejlődésében.
Saját magát libertárius anarchistának nevezte. A politikai Guccini azonban csak az életmű egyik fele. Luigi Manconi a La Repubblicában, a Guccini halála után megjelent írásában arra figyelmeztetett, hogy hiba lenne politikai karakterét egész művészi személyisége lényegévé tenni.
Szerinte Guccini alapvetően romantikus alkotó volt.
A romantika nála nem csupán stílust jelentett, hanem világlátást: szenvedélyt, érzelmet, tragikumot és a nagy eszmékhez való makacs ragaszkodást. Nem véletlenül bukkannak fel ebben a világban olyan figurák, mint Jan Palach, Cyrano de Bergerac vagy Don Quijote.
Utóbbi Guccini Don Chisciotte című dalának főhőse is. A cervantesi lovag nála nem egyszerűen nevetséges ember, aki szélmalmokat néz óriásoknak. Akkor is elindul, amikor a küzdelme reménytelennek látszik. Látja a valóság és az eszmények közötti szakadékot, mégsem hajlandó beletörődni abba, hogy a világ olyan, amilyen. Ez a reménytelen idealizmus Guccini életművének egyik kulcsa.
Aki ezek után azt gondolta, már sikerült megfejtenie Guccinit, meghallgathatja az 1976-os L’Avvelenatát. A dal dühös, nyers és önironikus kirohanás, amelyben Guccini egymásnak ellentmondó identitásokat halmoz egymásra: minden és semmi, költő és bohóc, anarchista és fasiszta, gazdag és pénztelen, hamis és igaz, zseni és idióta. Manconi szerint ezek a sorok egyszerre jelentenek költői programot és politikai kihívást. Mintha Guccini azt üzenné: próbáljatok meg besorolni, ha tudtok. A besorolhatatlanságnak különös következménye lett:
Guccinit az olasz jobboldalon is sokan hallgatták.
Matteo Salvini tizenhat évesen a La Locomotivát játszotta. Giorgia Meloni még az Alleanza Nazionale ifjúsági vezetőjeként meghívta az Atreju rendezvényére, Guccini azonban udvariasan nemet mondott. A hetvenes évek elején pedig egy szélsőjobboldali aktivista állította meg Bologna egyik utcáján, hogy elmondja neki, mennyire szereti a dalait.
Guccini maga sem tudta igazán megmagyarázni, miért találtak utat a dalai ennyire különböző politikai világokba. Máshol azonban megfogalmazott valamit, ami erre is magyarázat lehet: szerinte egy dal, miután megszületik, már nem feltétlenül azt jelenti, amit a szerzője gondol róla.
Mindennek megvan a maga ideje
Dalainak állandó témája volt az idő, a múlt, az elveszett fiatalság és a hely, ahonnan az ember érkezett. Emilia, Bologna és Pavana ezért nem puszta földrajzi pontok az életműben. Az emlékezet helyszínei. Szegény családból származott. Apja postai alkalmazott volt, anyja háztartásbeli, nagyszülei molnárok. Egyik nagybátyja Amerikába vándorolt, ahol bányában dolgozott.
Első politikai emlékei között őrizte az 1948-as választást. Alig volt nyolcéves. Apja nem sokkal korábban tért haza egy németországi fogolytáborból, a fasiszta pártházból Casa del Popolo lett, a kommunisták és a kereszténydemokraták pedig hangosan veszekedtek egymással. Évtizedekkel később is pontosan emlékezett erre a világra.
A fasiszták, ha voltak is, csendben maradtak. A fasizmus bélyege még túl erős volt, de akkor mindent újjá kellett építeni. És mivel a falu kicsi, sokan elkerülhetetlenül újrahasznosították magukat.
Ebből a közegből érkezett a későbbi politikai ikon, de Guccini dalai újra és újra túlléptek a politikán. Helyekhez, utcákhoz és emberekhez tért vissza bennük, és ahhoz a kérdéshez, mi történik velük az idő múlásával.
9
Francesco Guccini Milánóban 1979. június 14-énGaléria: Francesco Guccini(Fotó: Mondadori Portfolio / Getty Images Hungary)
Az utolsó koncert
Utolsó koncertjét 2011. december 3-án adta Bolognában. Meg volt fázva, gyógyszert vett be, majd amikor a hangja nem javult, újabb adagot vett be, és rosszul lett. Orvos barátai kórházba akarták vinni, ő azonban inkább vacsorázni ment. Még aznap eldöntötte, hogy nem lép többé színpadra. Nem bánta meg a döntést.
Én döntöttem így. Már nem jöttek a dalok. Mindennek megvan a maga ideje
– emlékezett vissza Guccini. Sokkal jobban megviselte, hogy látása romlása miatt már nem tudott rendesen olvasni. Hangoskönyveket hallgatott, de azokat csak gyenge pótléknak tartotta. Saját életművéhez is meglepő távolságtartással viszonyult. Amikor szóba került, mi maradhat meg utána, még a dalait sem tekintette magától értetődő örökségnek.
Nem biztos. A könyveim jobbak a dalaimnál
– mondta, majd hozzátette: „Mit akar, mi maradjon utána? Utána mindennek vége.” A halálról sem beszélt ünnepélyesebben. „Már a rajtvonalon állok. El akarom hamvasztatni magam.”
Kívánságát most teljesítik. A szombati pavanai búcsú után holttestét Bolognába viszik hamvasztásra, hamvai pedig visszakerülnek Pavanába.
A szűk körű szertartáson lánya, Teresa Guccini az apjával közös hétköznapokra emlékezett: a mortadellás szendvicsekre, a közösen olvasott újságokra és azokra a pillanatokra, amikor sikerült megszereznie apja ritka, teljes figyelmét. Beszédében arról is szólt, hogy maradtak kérdések, amelyeket már nem tudott feltenni neki.
Bologna szombatra városi gyásznapot hirdetett, szeptemberre pedig nyilvános megemlékezést terveznek.
Guccini egyszer azt mondta magáról, hogy már túlélőnek érzi magát, mert öreg, és a barátai mind meghaltak. Most az a több nemzedék búcsúzik tőle, amely dalaiban saját politikai indulatait, szerelmeit, csalódásait, fiatalságát és öregedését találta meg. Pedig ő már régen figyelmeztette őket: ha egyszer egy dal megszületett, többé nem azé, aki megírta.
(Borítókép: Virágokat és üzeneteket helyeznek el Francesco Guccini egykori bolognai háza előtt. Fotó: Leonardo Garavaglia / LiveMedia / IPA / Sipa USA / Reuters)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!