Olaszország egyik legnagyobb sztárja úgy döntött rekordot, hogy közben szinte mindent ugyanúgy csinál, mint pályája elején. Ultimo továbbra is zongorához ül, egyszerű mondatokban beszél szerelemről, félelemről és veszteségről, és nem riad vissza attól sem, ha mindez időnként veszélyesen közel kerül a giccshez. Legújabb dala, a Quando dorme la città megmutatja, hogyan lett ebből a látszólag régimódi világból egy egész generáció közös nyelve.
Volt egy pillanat Ultimo 2026. július 4-i, rekordot döntő római koncertjén, ami talán többet mond el a sikeréről bármilyen eladási adatnál. A Tor Vergata-i mezőn 250 ezer ember áll előtte, amikor megszólal a Quando dorme la città. A dal ekkor még alig néhány hetes volt, június 19-én jelent meg az Il giorno che aspettav o című albumon, a tömeg mégis szinte az első hangtól vele énekelte.
Niccolò Moriconi, vagyis Ultimo neve Magyarországon nem feltétlenül cseng ismerősen, Olaszországban azonban a 30 éves római énekes-dalszerző már egy egész generáció egyik legnagyobb sztárja. Az Indexen korábban részletesen írtunk arról a több mint háromórás Tor Vergata-i koncertről, amelyen megdöntötte Vasco Rossi 2017-es, 225 ezres Modena Park-i rekordját. Ezzel ő lett az a szólóelőadó, aki a legtöbb jegyet értékesítette egyetlen olaszországi koncertre.
Pedig Ultimo pályája és zenéje első látásra nehezen magyarázza ezt a tömeghisztériát. A római San Basilio peremkerületéből induló zenész nem a kortárs pop legdivatosabb irányait követi. Nincsenek társszerzők és nagy kiadói érdekcsoportok mögötte, saját független kiadójával dolgozik, zenei világának középpontjában pedig máig ott áll a zongora. Kritikusai gyakran éppen konzervatív stílusát, egyszerű dalszövegeit és a nagy érzelmekhez való makacs ragaszkodását vetik a szemére.
A Quando dorme la città pedig szinte tökéletesen megmutatja, miért működik mindez.
Első hallásra ugyanis nem feltétlenül stadionhimnusz. Nincs benne nagy zenei fordulat vagy provokatív mondat. Van helyette zongora, egy éjszakai város, két ember egy autóban, egy első közös kávé emléke és egy kérdés: szeretnél-e szeretni engem most és az elkövetkező években is? Vagyis szinte minden, amiért Ultimót milliók rajongják körül – és amiért kritikusai időnként idejétmúltnak tartják.
Amikor elalszik a város
A Quando dorme la città az Il giorno che aspettavo tíz dalának egyike, egyben az album egyik legtisztább szerelmes száma. Ultimo ezúttal sem bonyolult történetet mesél, inkább néhány képet rak egymás mellé. Éjszaka van, a város alszik, két ember egyedül marad egy autóban. Néhány percre megszűnik körülöttük a világ, és megpróbálják megállítani az időt.
Fermiamo il nostro tempo
prima che il tempo complica.
Állítsuk meg a mi időnket,
mielőtt az idő mindent bonyolultabbá tesz.
Nem különösebben eredeti popzenei kép, Ultimo ereje azonban ritkán rejlik az eredetiség hajszolásában. Nem azt akarja elérni, hogy a hallgató megcsodálja a szöveget, hanem azt, hogy eszébe jusson valaki. Ezért fontosak az olyan apróságok, mint az első közös kávé, az éjszakai autózás vagy egyetlen kérdés:
Ridi ancora per non piangere?
Még mindig azért nevetsz, hogy ne sírj?
Egyetlen sor, mégis sokat elárul a kapcsolatról. A beszélő nem egyszerűen szereti a másikat, hanem ismeri is: tudja, hogyan rejti el a fájdalmát. A Quando dorme la città szövege nem bonyolult, nincsenek benne megfejtésre váró metaforák vagy intellektuális játékok. A dal központi kérdése szinte gyermeki egyszerűségű:
Ti va di amarmi?
Adesso ed oltre gli anni.
Van kedved szeretni engem?
Most és az éveken túl is?
Az olasz „ti va” ráadásul feltűnően hétköznapi fordulat. Mintha csak azt kérdezné: van kedved hozzá? Ultimo ezzel a könnyed formulával teszi fel a dal legsúlyosabb kérdését. Nem egyszerűen azt akarja tudni, szeretik-e most, hanem azt, hogy a másik vállalja-e ezt az érzést akkor is, amikor már telnek az évek.
A mondat veszélyesen közel kerül a giccshez, Ultimo azonban nem hátrál meg előle. Nem tesz idézőjelet az érzelmei köré, nem ironizál rajtuk, és nem próbálja bizonyítani, hogy ő is tudja, mennyire szentimentális mindez. Abban a korban, amikor a popzene jelentős része iróniával védekezik a túlzott érzelmesség ellen, ő egyszerűen vállalja azt. Persze nem mindig hibátlanul.
Negyedmillió ember közös élménye
A zongora Ultimo világának állandó kelléke: ugyanoda tér vissza, amikor szerelmes, amikor elveszett, amikor fél, vagy amikor valakit nem tud elengedni. Zenéje emiatt időnként önismétlőnek hat, máskor éppen ettől válik azonnal felismerhetővé.
A Quando dorme la città ebből a szempontból sem hoz fordulatot. Ahogy a Pianeti, az Il ballo delle incertezze, a Ti dedico il silenzio vagy az Altrove esetében, itt sem intellektuális rejtvényt ad a hallgatónak, hanem érzelmi kapaszkodót.
A dal ráadásul négy évig várt arra, hogy eljusson a közönséghez.
Ultimo elmondása szerint 2022-ben, Londonban született. Egyedül sétált éjszaka Kensington utcáin, balra a fehér házakkal, jobbra egy olyan szép holddal, amely szinte valószerűtlennek tűnt. Ekkor érkezett meg hozzá egyszerre az első mondat és a dallam. A pillanatot később mágikusnak nevezte.
Négy évvel később Tor Vergatában már úgy énekelte a dalt a közönség, mintha régóta Ultimo repertoárjához tartozna. Nem véletlen, hogy a hivatalos videókliphez sem forgattak külön történetet. A koncertfelvétel lett a klip, egyben emlékmű annak az estének, amikor megdőlt Vasco Rossi történelmi rekordja. A választás tökéletesen illik a dalhoz – ami négy évvel korábban egy magányos londoni éjszakán született, Rómában negyedmillió ember közös élményévé vált.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!