A Sziget Fesztivál második napjának – mármint hivatalosan második, a nulladikkal és a mínusz napokkal együtt már az ötödik – húzóneve a Twenty One Pilots volt, viszont az amerikai duó mellett egy másik unikornis is a listán volt, akiket régóta le akartam vadászni, mégpedig a skót Biffy Clyro. Szerencsére egymás után következett a két banda a nagyszínpadon, úgyhogy nem is nagyon kellett mozdulnom – mondjuk nem is igazán tudtam volna, hiszen a Twenty One Pilots-ra akkora tömeg gyűlt össze, hogy a heringparty, amelyet egy közelben álló mondott, teljesen fején találta vele a szöget.
18
Twenty One PilotsGaléria: Twenty One Pilots a Sziget nagyszínpadán(Fotó: Németh Kata / Index)
Ám mielőtt a skótok belevágtak volna a rockshow-ba, még sikerült elcsípni a Carson Coma előadásának második felét is, aminek szintén örültem, ugyanis meglepetés zenekar volt a műsorfüzetben, tehát előre nem tudtam, hogy kik lesznek. De a Carson Coma jelenleg egy álló üstökös a magyar altrock egén, sőt, nálam ők jelenleg az új Kispál és a Borz – ami szintén kedden volt egyébként, úgyhogy erről sokan meg is győződhettek.
Szóval, vissza a Carson Comara: Fekete Giorgióékben az a jó, hogy amikor nincsenek csúcsformában, akkor is baromi jó koncerteket adnak, az utóbbi években az egyik legstabilabb fesztiválzenekarrá nőtték ki magukat, ráadásul folyamatosan szórják az új dalokat is, amik egytől egyig slágerek lesznek. Éppen ezért ütött nagyon, hogy a frissen megjelent Gabi című nótát élőben egyből sikerült lepróbálni, és nem is okozott csalódást.
Sánta maraton
Este negyed 8-kor megjelent egy hatalmas Biffy Clyro felirat a háttérben és Simon Neil vezetésével – aki trikó nélkül, egy piros kis tesinadrágban – természetesen tokától bokáig kivarrva – maga a zenekar is elfoglalta a nekik kijáró nagyszínpadot. Soha nem hallottam még őket élőben, viszont több neves rocklap is ódákat zengett az élő teljesítményükről, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, hogy mit produkál a trió – akik élőben inkább kvintett, de a két hegedűssel jelenleg heten voltak a színpadon, szóval sosem lehet tudni. Az viszont sajnos már az első dalnál világossá vált, hogy nem ez lesz életem koncertje, mégpedig abból, hogy Simon Neil küszködött. Minden egyes hangért küzdött, hogy kijöjjön, az pedig, hogy tisztán jöjjön ki a torkából, szinte lehetetlennek látszott, úgyhogy a nagy várakozásom hamar letargiába fordult.
A zenészekre nem lehetett panasz, hiszen mindenki tökéletesen hozta a maga részét, ráadásul mindenki vokálozott is keményen, ami némileg azért mentette a menthetőt.
De amikor a főhős csak sántikál, akkor nagyon nehéz megnyerni a maratont.
Így ugyanis hiába van az, hogy a legtöbb dal egy többszólamú, hatalmas vokálokkal megtámogatott, epikus részben teljesedik ki – tényleg, szinte kivétel nélkül mindegyik, talán a Machines volt az egyetlen, ami végig lassú maradt –, ha a főszólam valahol teljesen máshol jár. Érzékelte ezt egyébként Neil is és nagyon sokszor alibizett és alsóbb szólamokat választott, azok viszont legalább tisztességgel működtek az idő jó részében, úgyhogy a három évtizedes rutin érződött a gitáros-frontemberen.
Apropó gitározás és úgy en bloc zenélés: alapból nehéz bekategorizálni a bandát, hiszen ugyanúgy van a zenéjükben Queens of the Stone Age, ahogy Foo Fighters vagy kései Jimmy Eat World – a ritmusgitáros mintha konkrétan utóbbiból ugrott volna át a középen kettészelt frizurájával és a hawaii ingjével –, viszont a billenytűsök és a hegedő miatt sokkal érdekesebb és rétegzettebb. Ráadásul nagyon sokszor játszanak az ütemmutatókkal és amikor hétnyolcad-nyolcnyolcad váltakozásban verselnek, vagy éppen teljesen átmennek páratlanba, ott azért a zeneértők elismerően csettinthettek a nyelvükkel. Az pedig, hogy a dobok mögött Ben Johnston úgy néz ki, mint Vadon Jani kitetoválva, és még jól is énekel, csak hab a tortán.
8
Biffy ClyroGaléria: Biffy Clyro a Sziget nagyszínpandán(Fotó: Szollár Zsófi / Index)
Összességében egyébként korrekt buli volt, jó zenészekkel, jó szettel – bár egy kicsit kevesebb andalgás és több tüzesebb dal elfért volna a listán, de olyan dalokkal, mint a Mountans, a Bubbles, a Black Chandelier vagy éppen a Biblical, nagyon nehéz mellé lőni. Nagyon sajnálom, hogy pont Neil hangja nem volt a csúcson, hiszen amiket énekel – ráadásul amilyen ütemekre sokszor és amiket penget közben –, az mindenképpen elismerésre méltó, csak ez most nem jött össze. Meg hát a közönségen is érződött, hogy a legtöbben igazából csak az időt töltik addig, amíg meg nem érkezik az est fénypontja…
Hibátlan
A Twenty One Pilots nem is okozott csalódást, kettő perccel a kezdés előtt már el is lőttek egy easter egg kérdést a Midwest Indigo című dalból, amiből a közönség egyből tudta, hogy a válasz „két perc”, tehát a show hamarosan kezdődik. A duó mindig is nagyon sokat fektetett abba, hogy kreatívan oldják meg a dolgokat és bevonják a közönséget mindenbe, amibe csak lehet, és ez is egy volt ezek közül, amit nagyon kevés banda csinál. Pontban negyed tízkor aztán felcsendültek az Overcompensate első taktusai, a közönség pedig extázisba esett. Nem csoda, hiszen a bandának igencsak elkötelezett rajongói vannak – sokan már-már szektaszerűnek titulálják a Clique-nek hívott fanokat –, kártyákat cserélgettek, mindenki feketére festette a kezét és a nyakát, vagy éppen sárga csíkokat aggatott magára mindenfelé (ezek a korábbi lemezekre utalnak), vagy éppen saját kezűleg készített zászlókkal, pólókkal felszerelkezve érkeztek.
A szettről nem nagyon érdemes beszélni, már csak azért sem, mert ez az a banda, akiknek minden egyes dalának minden sorát fújja kívülről az összes rajongó, tehát rosszat még ha akarnának Tyler Jospehék, akkor sem tudnának előrántani. Bár az, hogy nem volt Car Radio, az némileg hiányérzetet hagyott például bennem, viszont cserébe több dalt egybegyúrtak, meg olyan kuriózumokat is elővettek, mint a Doubt egy korai verziója, tehát panaszra nem lehetett okom. Mindemellett a zenei teljesítményről sem igazán érdemes sokat lamentálni, hiszen elképesztően jól szólt az egész, Josh Dun egy gép a dobok mögött, Tyler pedig a maga maximalizmusával nem engedheti meg, hogy hibázzon – és nem is teszi. Legyen szó énekről, üvöltésről, rapről, basszusgitárról, zongoráról vagy éppen ukuleléről, minden tökéletesen a helyén van és úgy szól, ahogy kell.
18
Twenty One PilotsGaléria: Twenty One Pilots a Sziget nagyszínpadán(Fotó: Németh Kata / Index)
Sokkal érdekesebb viszont az, hogy ez a duó megkapja főműsoridőben az ország egyik, ha nem a legnagyobb színpadát, mégis a játékidő egy tetemes részét nem is a deszkákon töltik. Volt másfél dal, amit Josh Dun egy színpad oszlop tetejéről dobolt végig, Tyler egy másikat mászott meg a Ride alatt a közönség soraiból kiemelkedve, de volt, hogy felmásztak a nézők feje fölé, vagy csak az énekes lejött pacsizni mindenhol és mindenkivel. De gyűjtött az első sorból napszemüvegeket, majd egy menyasszonyi tiarát is, amit aztán Ákos, a kétméteres, kigyúrt, kopasz biztonsági őr fejére tett hatalmas mosollyal, majd felhívta őt énekelni a színpadra magával. Szóval érdekes, hogy kettő ember ekkora showt tud csinálni, folyamatosan hangszereket váltogatnak, mindenki énekel – amikor Josh, akkor mindig hatalmas sikításcunami a jutalma –, de emellett megy a vetítés, ég a tűz, potyognak a konfettik és csak a Jumpsuit alatt annyi pirotechnika fogyott, amiből egy közepes magyar községet négy napig lehetne fűteni.
Nincs mese, jelenleg a Twenty One Pilots a világ egyik legjobb zenekara, de hogy a legprofibb produkciója, az szinte biztos.
Az pedig, amikor a Tear in my Heart-ban eljön az a rész, hogy Tyler „átkozza a kormányt, mert az adónkból nem az utak befoltozását finanszírozzák”, szintén egy elképesztő fordulat. Hiszen alapból egy szerelmes dalról beszélünk, amit természetesen mindenki énekelt végig, viszont amikor ez a sor jön, valahogy mindig, minden koncerten kétszeres lesz a hangerő, és az éneklés is hirtelen szívből jövő üvöltésbe vált. Hiába na, úgy tűnik, van, ami nemzeteken átívelő üzenet, mindenki a magáének érzi, a maga országának problémáira tudja vetíteni és összehozza azt a nyolcvan-kilencven nemzetet és több tízezer embert, aki egyszerre csápol a Twenty One Pilots koncertjén: a zene és az, ha szidni kell a kormányt.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!