Kaiser Ferenccel először azt igyekeztünk tisztázni, valóban feltűntek-e B–52-es nehézbombázók Irán felett.
„Bevetették a B–52-est az amerikaiak, de folyamatban lévő műveletekről kevés hivatalos információt közölnek, valamint jellemző a téves megfigyelés és a tudatos félrekommunikálás is. A spotterek beszámolói és egy-két hivatalos kommüniké viszont arról szólnak, hogy használtak B–52-eseket is, a jóval korszerűbb B–1B és B–2 nehézbombázók mellett” – mondta a docens.
Kaiser Ferenc nem tartja meglepőnek a hidegháborús gép csatasorba állítását, a B–52 sok szempontból még mindig a legütőképesebb nehézbombázója – 32 tonna ejtőlőszert képes egyszerre hordozni – az Egyesült Államoknak, amit költséghatékonyabb üzemeltetni, mint a lopakodó B–2 Spiritet, amely 28 tonna ejtőlőszert képes hordozni. A B–52 jó eséllyel túléli a saját váltótípusát, a sokkal fiatalabb B–1B Lancert is.
A szűzfelszállást a prototípus B–52-es 1952-ben hajtotta végre, ezt jelzi az elnevezésében a szám. Az A változat csak prototípus volt, a B verziót az amerikai légierő 1955-től állította hadrendbe, és az 1960-as évek elején gyártott H változat jelen állás szerint 2050-ig használatban marad. A leváltására tervezett B–21 Raider fejlesztése csúszik, és jelentősen túllépték már a tervezett költségeket.
Három ország tart hadrendben nehézbombázókat, csillagászati a költségük
„A B–52-est nemcsak az erősségei miatt tartják hadrendben évtizedek óta, hanem a bombázók csillagászati ára miatt is. Körülbelül 750 darabot gyártottak belőle, akkor még relatíve olcsón. A B–2 Spirit darabára 2,1 milliárd dollár. A B–21 Raider fejlesztése darabonként már most átlépte a 700 millió dollárt, amiből 100-at vásárolna az amerikai légierő. A B–21 leválthatja a B–52, a B–1 és a B–2 típust is, de 70 milliárd dollár körül van csak a beszerzése, ami horribilis összeg. Ameddig lehet, hadrendben tartják a B–52-t, viszont nem példa nélküli, amit az amerikaiak csinálnak. Jelenleg három ország tart hadrendben nehézbombázókat. Kína H–6-osokat használ, amelyeket 1969 óta gyárt. Az elődtípus a Tupoljev–16, amelyet 1952 és 1962 között gyártott a Szovjetunió. Az orosz bombázóflottának az a Tupoljev–95 adja a gerincét, a NATO kódjele Bear, amelynek a szűzfelszállása szintén 1952-ben volt. Elképesztő költsége van az ilyen gépek fejlesztésének és gyártásának, de a hadrendben tartásuk sem olcsó” – fejtette ki Kaiser Ferenc.
Nagy-Britannia és Franciaország többek között a költségtakarékosság miatt vonta ki légierejéből a nehézbombázókat. Relatíve kevés olyan célpont van, amelyek ellen érdemes bevetni ezt a kategóriát, ráadásul komplex védelmet kell biztosítani a nehézbombázóknak bevetés közben, amire a kisebb országok nem feltétlenül képesek.
A gyártás 1963-ban állt le, de azóta folyamatosan fejlesztik, szervizelik, nagyjavítják a még hadrendben álló gépeket. Sok régi B–52-est konzerváltak a legnagyobb amerikai repülőgép-temetőben, az arizonai Tucsonban, bizonyos alkatrészeket ki tudnak menteni onnan is. 2030-ra készülhet el a B–52 H verziójú gépek J típussá fejlesztése, aminek része a korszerű, nagyobb tolóerővel és kisebb fogyasztással rendelkező Rolls-Royce hajtóművek beszerelése, valamint új elektronika rendszeresítése. A B–52 több ráncfelvarráson is átesett már, a típus így 90 éves koráig élvonalbeli frontszolgálatot teljesíthet
– hívta fel a figyelmünket a B–52-es folyamatos fejlesztésére Kaiser Ferenc.
Szinte bármilyen bombát képes szállítani a B–52
Milyen típusú bombák szállítására képes a legendás nehézbombázó?
„Szinte bármilyen, az amerikaiak által használt ejtőlőszert, azaz köznapi nevén bombát képes szállítani” – húzta alá az NKE docense, hozzátéve: „A hidegháborúban butabombákat és termonukleáris fegyvereket szállított. A típus eredeti feladata a nukleáris csapásmérés lett volna, de szerencsére ebben a szerepkörben nem kellett bizonyítania. A vietnámi háborúban, az 1991-es öbölháborúban, Irakban és Afganisztánban is bevetették, de Jugoszlávia ellen is mért légicsapásokat a típus. Egyszerre 32 tonna bombát tud szállítani, légi utántöltés nélkül is 14 ezer kilométer a hatótávolsága, 180 ezer liter üzemanyaggal. A maximális felszállótömege meghaladja a 220 tonnát. Precíziós fegyverrendszereket is integráltak a géphez, belső bombakamrái vannak, valamint a szárnyak alatt külső felfüggesztési pontokon is tud siklóbombát, manőverező robotrepülőgépet és rakétahajtású, irányított bombákat hordozni. Minden illesztési pontnál adva van a kábelezés is, mert az indítás pillanatáig a gép tudja programozni ezeket a fegyvereket. A B–52 a mai napig része a nukleáris elrettentésnek, nukleáris töltetű manőverező robotrepülőgépeket is szállít. Amire nem képes, az a speciális, 14 tonnás bunkerromboló bomba használata, ami csak a B–2 Spiritben fér el.”
Az érem másik oldala, hogy viszonylag könnyű védekezni a B–52 ellen, ha a megtámadott fél rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel. Kaiser Ferenc hangsúlyozta:
Egy orosz–amerikai konfliktus esetén a B–52-esek valószínűleg az orosz légtér közelébe se jutnának, mert hatalmas méretű gép, lopakodóképesség nélkül. Egy jól működő légvédelmi rendszer nagy távolságból tudja érzékelni és megsemmisíteni. Iránnak viszont gyakorlatilag nem maradt légiereje és légvédelme. Az iráni légierő döntő többségét még a földön megsemmisítették, vélhetően nagy hatótávolságú légvédelmi rendszereik sem maradtak, a csapások első hullámai épp ezeket, valamint a tűzvezető, célfelderítő lokátorokat vették célba.
Kaiser Ferenc szerint az Egyesült Államok addig várt a B–52 iráni bevetésével, amíg biztossá nem vált, hogy hatástalanították az iráni légvédelmet, mert „a B–52-nek szinte nincs saját védelme, bár standoff fegyverekkel felszerelhető, amelyek a légvédelem hatótávolságán kívülről indított manőverező robotrepülőgépek. Irán felett viszont már nem is csak egyszerű amerikai–izraeli légi fölény van, hanem teljes légi uralmat vívtak ki, lényegében megsemmisítették az iráni légvédelmi képességeket, valamint az elfogóvadászgép-flottát”.
Bizonyos magassági szint alá így sem repülnek a bombázók, tekintettel a nagy mennyiségű vállról indítható rakétára, valamint más, zömmel csöves légvédelmi eszközökre, viszont a B–52-esnek épp az az egyik erőssége, hogy 15 kilométer magasságban is képes repülni. Kaiser Ferenc úgy vélekedett, hogy Iránnak ilyen magasságban is hatékony, működőképes légvédelmi fegyverrendszer már nem igazán áll rendelkezésére.
„Azt, hogy pontosan milyen feladatokkal működnek a B–52-esek a konfliktusban, nem tudjuk, de ebben a fázisban nem is feltétlenül van szükség arra, hogy mélyen az iráni légtérben repüljenek, ott inkább a sokkal védettebb F–22-es és F–35-ös típusokat, valamint a szintén lopakodó B–2-es nehézbombázókat észlelték. A B–52-esek használatát megváltoztathatja, ha szárazföldi hadműveleteket kezdenek a támadó felek, de ettől még messze vagyunk” – húzta alá Kaiser Ferenc.
(Borítókép: Egy B – 52G Stratofortress egy archív felvételen. Fotó: Usaf / Getty Images)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!