Idén márciusban jelent meg Olaszországban Sigfrido Ranucci legújabb könyve, az Il ritorno della casta. Giustizia: l’ultimo assalto (vagyis A kaszt visszatérése. Igazságszolgáltatás: az utolsó roham) A kötet első pillantásra az olasz igazságszolgáltatás átalakításáról szól, valójában ennél jóval nagyobb kérdést feszeget:
mi történik akkor, amikor a politikai és gazdasági hatalom útjában olyan intézmények állnak, amelyeket nem tud közvetlenül ellenőrizni?
Ranucci válasza több mint kétszáz oldalon keresztül bontakozik ki, és messze túlmutat az olasz igazságszolgáltatás határain. Giorgia Melonitól Donald Trumpig, az amerikai konzervatív intézményi világtól az európai szuverenista jobboldalig jut el, és Orbán Viktor neve sem marad ki. A szerző nagy ívű történetet épít arról, hogyan próbálja a politikai hatalom gyengíteni azokat az intézményeket, amelyek korlátozzák vagy ellenőrzik. Ez a könyv legerősebb állítása, de egyben a leginkább vitatható is.
Magyarországon Sigfrido Ranucci neve valószínűleg keveseknek mond sokat, Olaszországban azonban az oknyomozó újságírás egyik legismertebb alakja. Több mint harminc éve dolgozik az olasz állami tévénél, a RAI-nál, 2017 óta vezeti a Rai 3 Report című műsorát, pályafutása során pedig a maffiáról, korrupcióról, környezeti bűncselekményekről és háborús visszaélésekről készített tényfeltáró riportokat.
Munkája miatt évek óta rendőri védelem alatt áll, 2025 októberében pedig a háza előtt parkoló autóját pokolgéppel robbantották fel.
A merénylet ügye most újabb fordulatot vett. A La Repubblica azt írja, hogy őrizetbe vették Valter Lavitola egykori lapkiadót és üzletembert, Silvio Berlusconi volt miniszterelnök egykori bizalmasát, akit azzal gyanúsítanak, hogy köze lehetett a Ranucci elleni robbantás megszervezéséhez.
Ranucci személye azért is érdekes a könyv olvasásakor, mert az elmúlt hónapokban maga is egyre inkább részévé vált annak a konfliktusnak, amelyről ír. Az Indexen korábban részletesen foglalkoztunk vele, amikor az olasz közszolgálati televízió váratlanul felfüggesztette a Report oknyomozó műsor nyári ismétléseit. A döntés komoly politikai és szakmai vitát váltott ki, Ranucci pedig „döbbenetesnek” nevezte a történteket.
Nem egyszerűen a bírákról ír
A címben szereplő casta az olasz közéleti nyelv egyik különösen terhelt szava. Nem egyszerűen politikai elitet jelent, hanem egy önmagát védő, privilégiumaihoz ragaszkodó hatalmi réteget. Ranucci azonban csavar egyet ezen: könyvében nem a bírák alkotják a kasztot. Éppen ellenkezőleg, szerinte
az igazságszolgáltatás az egyik utolsó olyan intézményi ellensúly, amely képes ellenőrizni a politikai és gazdasági hatalmat.
A könyv központi tézise szerint a Meloni-kormány igazságügyi alkotmányreformja nem önmagában álló kísérlet, hanem egy jóval hosszabb folyamat része, amelyben a politikai hatalom újra és újra megpróbálja gyengíteni az útjában álló intézményi korlátokat. Ranucci nem tesz úgy, mintha semleges megfigyelő lenne:
az Il ritorno della casta sokkal inkább vádirat, mint hűvös politikai elemzés.
Csakhogy van valami, amit a szerző a könyv megírásakor még nem tudhatott. Az olaszok végül nemet mondtak arra a reformra, amely ellen a kötet jelentős része íródott. Az idei március 22–23-i alkotmányos népszavazáson a választók mintegy 53,6 százaléka elutasította a reformot, 46,4 százalék szavazott mellette, miközben a részvétel megközelítette az 59 százalékot.
Ez különös helyzetbe hozza Ranucci könyvét. Az alcím még „utolsó rohamról” beszél, miközben az olasz olvasó már tudja, hogy ezt a rohamot – legalábbis ebben a formában – megállították. A referendum ezért Ranucci nagy tézisének ellenpróbája is: ha valóban olyan erős és következetesen előrehaladó folyamatról van szó, mint amilyet a szerző felrajzol, akkor mit jelent az, hogy az egyik kulcselemét a választók meg tudták állítani?
Ettől azonban a könyv nem vált érdektelenné, és az olasz igazságszolgáltatás működési problémái sem tűntek el. Ranucci szerint mintegy 1300 bíró és ügyész hiányzik az olasz igazságszolgáltatásból, a bűnügyi rendőrségnél pedig 40 százalékos a létszámhiány. Nápolyban a könyvben idézett adatok szerint 39 bíróra 57 ezer folyamatban lévő ügy jut. Ráadásul a szerző az igazságszolgáltatás belső problémáit sem hallgatja el: ír a bírói és ügyészi karon belüli hatalmi harcokról, a kinevezések körüli alkudozásokról és azokról a botrányokról, amelyek az elmúlt években a rendszer tekintélyét is megtépázták.
Ez fontos ellenpont, mert megakadályozza, hogy az Il ritorno della castát egyszerű „független bírák kontra gonosz politika” történetként olvassuk.
Ranucci annak az intézménynek a függetlenségét védi, amelynek a hibáit is bemutatja. A referendum után ezért a kérdés már nem csupán az, sikerült-e megállítani a kormány reformját, hanem az is, mi jön helyette. A NEM – ahogyan Olaszországban röviden megfogalmazzák a referendum eredményét, vagyis azt, hogy NEM-et mondtak Melonira – önmagában nem teszi gyorsabbá a bíróságokat, nem tölti fel az üres álláshelyeket, és nem szünteti meg az igazságszolgáltatás belső hatalmi harcait.
Olaszországból Amerikáig és Magyarországig
A könyv utolsó harmadában Ranucci jelentősen kitágítja a látómezőt. Az Egyesült Államok felé fordul, Donald Trump politikai környezetét, az amerikai konzervatív intézményi világot és a technológiai elit egyes szereplőit vizsgálja, innen pedig eljut az európai szuverenista jobboldalig. Itt bukkan fel Magyarország és Orbán Viktor is.
A volt magyar miniszterelnök viszont nem főszereplője a könyvnek, és Ranucci nem Magyarország politikai rendszerét elemzi.
Egy nagyobb nemzetközi politikai térképen helyezi el, amelyen szerinte egyre szorosabb kapcsolatok jönnek létre az amerikai konzervatív intézményi világ és az európai szuverenista jobboldal között.
Ranucci számára az összekötő kapocs az intézményi közvetítés lebontásának vágya: minden olyan szereplő gyengítése, amely a politikai hatalom és az állampolgár között áll. Ez a könyv egyik legerősebb gondolata, egyben azonban az egyik legvitathatóbb is. Ranucci ugyanis hatalmas ívet rajzol fel: olasz igazságügyi reformok, több évtized politikai konfliktusai, Trump, Musk, Thiel, Vance és az európai szuverenista jobboldal kerülnek egymás mellé.
A kapcsolatok egy része konkrét és dokumentálható, más esetekben inkább politikai vagy eszmei rokonságról van szó. Ranucci azonban hajlamos mindezeket ugyanannak a folyamatnak a részeként kezelni.
Oknyomozó újságíróként akkor a legerősebb, amikor dokumentumokat, nyilatkozatokat, pénzügyi kapcsolatokat és politikai szereplőket tesz egymás mellé.
Kevésbé meggyőző, amikor ezekből egyetlen, évtizedeken át húzódó történelmi folyamatot akar felépíteni.
Néha az az érzésünk, hogy előbb megszületett a tézis, és utána kerültek mellé a bizonyítékok.
A könyv végén Ranucci visszatér oda, ahonnan elindult: az igazságszolgáltatáshoz. Huszonhét meggyilkolt bíró és ügyész nevét idézi fel, köztük Giovanni Falcone, Francesca Morvillo és Paolo Borsellino nevét. Ez a névsor sok mindent megmagyaráz a könyv indulatából. Ranucci számára a bírói függetlenség nem pusztán technikai alkotmányjogi kérdés. Olaszországban bírák és ügyészek valóban életükkel fizettek azért, mert a maffiával, a terrorizmussal vagy a politikai és gazdasági hatalom sötét ügyeivel szemben végezték a munkájukat. És ezen a ponton nehéz nem visszagondolni magára Ranuccira.
Közben ő maga is a történet részévé vált
Amikor júliusban az Indexen részletesen foglalkoztunk a Report körül kialakult konfliktussal, a RAI hivatalosan azzal indokolta a műsor nyári ismétléseinek felfüggesztését, hogy a Ranuccit érintő „kényes és összetett ügy” teljes tisztázásáig meg akarja védeni a közszolgálat számára kiemelkedő értéket képviselő szerkesztőségi örökséget. A RAI azt is megerősítette lapunknak, hogy a Report novemberben új évaddal tér vissza, arra viszont nem válaszolt közvetlenül, hogy állhat-e politikai nyomás a történtek mögött.
A Report szerkesztősége „példátlan cenzúrának” nevezte az ismétlések felfüggesztését.
Ranucci pedig arra figyelmeztetett, hogy nem egyszerűen régi televíziós adások tűnnek el, hanem olyan ügyek emlékezete is, amelyek az ország közelmúltjának fontos részei.
A Ranucci elleni robbantás nyomozása közben újabb, váratlan fordulatot vett. A La Repubblica beszámolója szerint Valter Lavitola augusztus 12-i kihallgatásán beismerte, hogy ő adott megbízást a merényletre. Lavitola és Ranucci korábban ismerték egymást, a nyomozás szerint pedig az üzletember már 2024 óta egy esetleges politikai szerepvállalást is elképzelt az újságíró számára, amelyben saját magának is szerepet szánt.
Azért tettem, hogy megvédjem Sigfridót. Így erősebb rendőri védelmet kapott
– idézte Lavitola vallomását ügyvédje, Sergio Cola, aki szerint védencét nem politikai indíték vezette.
Ranucci ügyvédje, Roberto De Vita egészen másként értékelte a történteket.
A beismerő vallomás, amelyről értesültünk, megdöbbentő, és az őrület tébolyult színházát igazolja, ha valóban az volt az indíték, amelyről most beszámoltak
– fogalmazott Roberto De Vita, hozzátéve, hogy Ranucci 2021 óta megszakítás nélkül rendőri védelem alatt áll az ellene érkező súlyos halálos fenyegetések miatt, népszerűsége pedig már a merénylet előtt is jelentős volt Olaszországban és külföldön. Mint mondta, „egy dolog a beismerő vallomás, és más annak hitelességének megítélése”.
Pár napja, augusztus 11-én újabb kérdésekkel fordultunk a RAI-hoz. Arra voltunk kíváncsiak, igazak-e azok a sajtóértesülések, amelyek szerint a közmédia vezetése már lényegében eldöntötte, hogy Ranucci nem marad a Report élén; hol tart a RAI etikai bizottságának vele kapcsolatos vizsgálata; milyen következménye lehet a Valter Lavitola-ügyben előkerült új információknak; valamint hogyan értékeli a RAI Matteo Salvini kijelentését, amely szerint Ranuccinak a történtek tisztázásáig hátra kellene lépnie. Külön rákérdeztünk arra is, hogy a Report következő évada Ranucci vezetésével és műsorvezetésével indul-e el, vagy változtatás várható. Cikkünk megjelenéséig ezekre a kérdésekre nem érkezett válasz.
Mindez természetesen nem bizonyítja Ranucci könyvének téziseit. Hiba lenne saját konfliktusát annak igazolására használni, hogy az általa felrajzolt politikai folyamat pontosan úgy létezik, ahogyan ő állítja. Különös hátteret azonban ad a könyv olvasásához: Ranucci arról ír, hogyan viszonyul a hatalom azokhoz, akik ellenőrizni próbálják, miközben saját műsorának és saját RAI-beli jövőjének sorsa körül is politikai és szakmai vita zajlik.
Az Il ritorno della casta ereje nem abban van, hogy Ranucci minden összefüggést bizonyít. Több helyen túl nagy ívet rajzol, és olykor erősebb kapcsolatot feltételez az egymás mellé helyezett történetek között, mint amennyit a tények önmagukban igazolnak. Mégis nehéz úgy letenni a könyvet, hogy ne maradjon velünk az alapkérdése: mi történik akkor, ha a demokratikus intézményeket már nem azért bírálják, mert rosszul működnek, hanem azért, mert korlátozzák a hatalmat?
(Borítókép: Sigfrido Ranucci, Il ritorno della casta c. könyve. Fotó: Kaszás Tamás / Index)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lépjen be a házasság legnagyobb dilemmájába!
A döntés az Ön kezében van!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!