Szakértők az egyezményt tripla szövetségként, vagy szunnita biztonsági-háromszögként jellemzik, amellyel az aláíró középhatalmak túlléptek a hagyományos amerikai biztonsági ernyő felhasználásán. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezek az államok némileg leértékelték az eddig megkérdőjelezhetetlennek tartott amerikai katonai védelmi rendszer erejét és megbízhatóságát, köszönhetően az elmúlt másfél év gyakorta kiszámíthatatlan washingtoni külpolitikájának.
A szimbolikus helyszínválasztás – Mekka – tovább erősíti a pillanat politikai súlyát: a muzulmán világ három legbefolyásosabb állama kinyilvánította készségét arra, hogy a politikai szolidaritást és a kétoldalú együttműködést közös elrettentő kötelezettségvállalássá alakítsa.
Miért jött létre a Mekkai Megállapodás?
A megállapodás létrejöttét a regionális és globális biztonsági környezet totális átalakulása kényszerítette ki. A Közel-Keletet sújtó szélesedő konfliktusok, az Öböl-államok területeit és energetikai infrastruktúráját ért támadások, az Egyesült Államok és Izrael, valamint az Irán és szövetségesei közötti összecsapások, továbbá a külső biztonsági garanciák hatékony működésével kapcsolatos egyre nyilvánvalóbb kételyek, mind a paktum mielőbbi aláírása felé terelték a feleket – vélte tanulmányában a ljubljanai Közel-keleti és Balkáni Tanulmányok Nemzetközi Intézetének (IFIMES) szakértője, Corneliu Pivariu, nyugalmazott tábornok.
A szövetség azért is figyelemre méltó, mert mindhárom fél határozott stratégiai érdekekkel lépett be:
Szaúd-Arábia: Az olajinfrastruktúra és az exportútvonalak sérülékenysége nemcsak a nemzetbiztonságot, hanem a „Vision 2030” elnevezésű átfogó gazdasági programját is közvetlenül veszélyezteti.
Törökország: Az egyre instabilabb régió, a nem-állami szereplők megerősödése és az Izraellel való kapcsolatok látványos romlása miatt Ankara számára elengedhetetlenné vált a stratégiai autonómia kiterjesztése.
Pakisztán: Iszlámábád számára a megállapodás lehetőséget kínál arra, hogy konszolidálja befolyását Dél-Ázsián túl, és tőkét kovácsoljon a Szaúd-Arábiával évtizedek óta ápolt szoros katonai-biztonsági kapcsolatokból.
Mit változtat ez meg a közel-keleti védelmi struktúrában?
A három állam közeledését a nemzetközi sajtóban egy „Iszlám NATO” megszületéseként értékelték. Ez a kifejezés ugyan megragadja a kollektív védelmi záradék politikai erejét, ám vélhetően eltorzítja az egyezmény valódi természetét. Az elérhető információk alapján ugyanis nem jött létre integrált katonai parancsnokság, nincsenek közös állandó erők, automatikus beavatkozási eljárások vagy előre meghatározott katonai felajánlások – mutat rá a nyugalmazott tábornok.
A Mekkai Megállapodás igazi újdonsága a Közel-Kelet biztonsági logikájának megváltozásában rejlik, hiszen a szereplők igyekeznek az eddigi függőség után olyan helyzetet kialakítani, ami több lábon álló biztonsági garanciákat jelent. A résztvevők nem hagyják el a hagyományos partnerségeiket, hanem egy újabb regionális biztonsági réteget pakolnak meglévő külkapcsolataikra. Így, ha az egyik kapcsolat gyengülése sérülékenységet eredményez, akkor a másik megerősödése ellensúlyozhatja azt.
Érdemes megnézni azt is, hogy ebbe az együttműködésbe a felek milyen stratégiai erősségeiket viszik be, méghozzá egymást kiegészítő jelleggel:
Szaúdi tőke és energetikai befolyás: Hatalmas pénzügyi forrásokat és a muzulmán világban betöltött központi szerepet biztosít.
Török hadiipar és harctéri tapasztalat: A legfejlettebb védelmi-ipari bázist, a konvencionális erőt és a jelentős harci tapasztalatot hozza be.
Pakisztáni katonai kapacitás és atomütőerő: Hatalmas létszámú hadsereg, válságkezelési rutinnal és stratégiai képességekkel jelenik meg a szövetségben.
Bár a megállapodás hivatalosan nem terjeszti ki Pakisztán nukleáris ernyőjét a partnerekre, a muzulmán világ egyetlen nukleáris hatalmának jelenléte óhatatlanul „nukleáris árnyékot” vet a paktumra, ami növeli a lehetséges ellenfelek bizonytalanságát és erősíti a politikai elrettentést. A védelmi rendszer a jövőben könnyedén bővülhet, mert Hakan Fidan török külügyminiszter már az aláírás után röviddel jelezte, hogy a technikai részletek tisztázását követően Egyiptom későbbi csatlakozására számítanak, és így Kairó katonai és haditengerészeti súlyával még inkább erősítheti a szövetséget.
Mit szólnak ehhez a nagyhatalmak?
A Mekkai Megállapodás hatása túlmutat a régión, és ami igazán fontos, hogy egyben átírja a nagyhatalmakkal fenntartott kapcsolatokat is. Washington számára meglepő módon az új elrendezés az eddigi biztonsági architektúra korlátait jelzi, valamint azt, hogy a regionális szövetségesek nagyobb felelősséget akarnak vállalni saját védelmükben. Szaúd-Arábia nem fogja felbontani stratégiai partnerségét Amerikával, Törökország nem lép ki a NATO-ból, és Pakisztán is működtetni fogja eddigi csatornáit Washington felé. De ami igazán megváltozik, az a nyugati garanciák eddigi egyedüli kizárólagossága.
A másik nagyhatalom, Új-Delhi számára Törökország csatlakozása a Pakisztánt és Szaúd-Arábiát is magában foglaló egyezményhez érzékeny kérdéseket vet fel. India már elemzi, hogy a kollektív védelmi záradékot hivatkozási alapként felhasználhatják-e egy esetleges indiai-pakisztáni válságban, és hogy a Szaúd-Arábiával kiépített szoros gazdasági kapcsolatait mennyiben korlátozhatja az, ha Rijád Iszlámábád iránti a gyakorlatban is kimutatja szolidaritását.
Kína örömködve dörzsölheti a tenyerét. Peking azért örülhet az átalakulásnak, mert így csökken a térség kizárólagos függése a Nyugattól. Mivel Kína Pakisztán fő stratégiai partnere, Szaúd-Arábia pedig fontos gazdasági partnere, és Törökországgal is együttműködik, Peking – tagság nélkül is – közvetett befolyást gyakorolhat a szövetségre, amennyiben az nem veszélyezteti a kínai gazdasági projekteket és energiafolyosókat.
Milyen védelmi struktúrák vannak a világban?
A Mekkai Megállapodás kiválóan mutatja, hogy miként alakul át a globális biztonsági rendszer évszázadban. Bár a sajtó gyakran hasonlítja az ilyen egyezményeket a NATO-hoz, azonban a különbségek alapvetőek. A NATO több mint 70 év alatt épített ki egy kifinomult, integrált katonai parancsnoki struktúrát, állandó törzskarral, közös hadműveleti tervekkel és szigorú belső szabványokkal. A Mekkai Megállapodás – egyelőre – nem tekinthető egy ilyen mélyen integrált katonai rendszernek, hanem inkább a három középhatalom közötti rugalmas, többpólusú kooperációnak.
A teljesség igénye nélkül nézzük meg, hogy a világon jelenleg milyen multinacionális katonai és biztonsági védelmi struktúrák működnek és mennyire sokszínűek ezek a modellek. Beszélhetünk kollektív védelmi tömbökről, mint például a NATO. Ez a legszorosabb, intézményesített katonai szövetségi forma, amely kötelező érvényű garanciákkal és integrált parancsnoksággal működik.
Természetesen vannak lazább formációk is, amelyek elsősorban technológiai és fejlett védelmi partnerségeken alapulnak, ilyen az AUKUS is. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Ausztrália által alkotott szövetség nem hagyományos szárazföldi védelmi paktum, hanem a legmodernebb hadiipari, technológiai (pl. atommeghajtású tengeralattjárók) és fejlett védelmi képességek megosztására összpontosít és ebben az esetben Ausztrália tengeralattjáró-flottájának a kiépítése az egyik elsődleges cél.
Még az AUKUS-nál is lazább a QUAD, amely gyakorlatilag egy biztonsági és stratégiai párbeszéden alapuló együttműködés az USA, Japán, Ausztrália és India között. Tehát ez a négyoldalú egyeztetés nem formalizált katonai szövetség, hanem az indo-csendes-óceáni térség mindenki számára való nyitottságát és tengeri biztonságát szolgáló stratégiai koalíció.
Vannak persze Európán és Ázsián átívelő, eurázsiai hálózatos biztonsági szervezetek is, mint például a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO). Ez a Kína és Oroszország vezette tömb elsősorban a regionális stabilitásra, a terrorizmus elleni küzdelemre és a határbiztonságra koncentrál, de nem kelnek egymás védelmére egy-egy kívülről érkező fegyveres konfliktus esetén. A tagok között vannak még egykori posztszovjet utódállamok is Közép-Ázsiából.
Egy meglehetősen szokatlan, de már évtizedek óta létező, működő, a problémakezelést konszenzusos fórumain megoldani igyekvő tömörülés az ASEAN. A délkelet-ázsiai államok a konfliktusok elkerülésére, a békés vitarendezésre és a semlegesség megőrzésére helyezik a hangsúlyt ahelyett, hogy egymás védelme érdekében katonai garanciákat vállalnának.
Ha ezeket szem előtt tartjuk, akkor láthatjuk, hogy a Mekkai Megállapodás pontosan ebben a nemzetközi mátrixban találja meg a maga helyét. Nem válik merev, tömbösödő katonai szervezetté, mint a NATO, de meghaladja a pusztán konzultatív fórumok kereteit. Fontos tehát, hogy a szaúdi tőke, a török technológia és a pakisztáni katonai erőtér egyesítésével egy olyan rugalmas, középhatalmi védelmi hálózat jött/jöhet létre, amely akár a jövő multipoláris világrendjének egyik meghatározó biztonsági modelljévé válhat.
(Recep Tayyip Erdoğan török elnök (balra), Mohammed bin Szalmán szaúdi trónörökös (középen) és Sehbáz Saríf pakisztáni miniszterelnök (jobbra) háromoldalú védelmi megállapodást ír alá a szaúd-arábiai Mekkában 2026. augusztus 7-én. Fotó: Turkish Presidency / Murat Cetinmuhurdar / Handout / Anadolu / Getty Images)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!