–
Rezek Bori/WMN: A napokban leszel 40 éves, a születésnapi ajándékodat viszont már előre megkaptad a férjedtől: egy egyhetes utazást egy amerikai marhatenyésztő ranchen. Milyen volt ez a kaland?
Trokán Nóra: Minden másodperce olyan volt, mintha egy filmben lettünk volna, fejben egy kicsit még most is ott vagyunk. Azóta is csipkedem magam, hogy ez tényleg megtörtént. Egy hetet töltöttünk Idahóban egy farmercsaládnál, a saját ranchükön. Ez ma már egy bevett turisztikai forma: a vendégek a farmon laknak, és pontosan azt csinálják, amit az ott élő család, így teljesen bele lehet látni abba, hogyan élnek ezek az emberek.
R. B./WMN: És hogyan élnek? Nektek hogy telt ott egy napotok?
T. N.: Mintha megállt volna az idő. Persze már nem lovak húzzák a szekeret, de az egész életvitelük és a szemléletük megmaradt olyannak, amilyennek a westernfilmekben látjuk. Reggeli után felnyergeltük a lovakat, és öt-hat órán át csak lovagoltunk a pusztában. Ha be akartunk menni a városba, nagyjából egy órát autóztunk egy nyílegyenes úton, amin csak mész, és egyszerűen nem látod a végét. A farmhoz közeli településen mindössze egy posta, egy templom, egy iskola, egy benzinkút és persze egy kocsma van. A család földjeinek teljes területe húszezer hektár, ami körülbelül akkora, mint Szeged – ezen belül kellett terelni a marhákat különböző okokból.
R. B./WMN: Ez elég radikális kiszakadás lehetett a mindennapokból.
T. N.: Az biztos. Azt éreztem, hogy itt ülök egy lovon a világ végén, és ez teljesen lekapcsolt az itthoni nyüzsgésről. A városban észre sem vesszük, ahogy az ezzel járó stressz bekúszik az életünkbe, és elszívja az energiáinkat. Ott megtapasztalod, milyen az, amikor mindez eltűnik.
R. B./WMN: És milyen?
T. N.: Megszűnt az állandó, gyomorszorító készenléti állapot. Az egyetlen dolgom az volt, hogy arra figyeljek, a kisborjú el ne szaladjon. Mindeközben fantasztikus emberekkel találkoztunk. Irigylésre méltó volt látni, ahogy ez a család neveli a gyerekeit ebben a környezetben. A hatévestől a tizennégy évesig minden gyerek kiveszi a részét a munkából – meg is sértődnének, ha nem így lenne, annyira természetes nekik ez a működés. El is fáradnak a nap végére, nem kell velük esténként vitatkozni, hogy ideje lefeküdni. (nevet) Persze nincsenek teljesen elzárva a civilizációtól, képben vannak mindennel, utaznak, használják a közösségi médiát, a szülőknek van okostelefonjuk. Náluk mégsem létező probléma a napi képernyőidő: a gyerekek nem gyűlnek hirtelen köréd, ha előveszed a telefonodat.
R. B./WMN: Nevetve szisszentél fel, amikor az első kérdésnél említettem, hogy 40 éves leszel. Milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?
Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.
Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat!
Szükségünk van a támogatásodra.