Ahogy azt már ajánlókban is írtuk, a brit Florence Welch az elmúlt bő másfél évtized egyik legfigyelemreméltóbb női popsztárja: jellegzetes vörös hajával, porcelánfehér bőrével és historizálóan sikkes ruhátárával leginkább a preraffaelita festők nőalakjait idézi, előadásmódja és színpadi jelenléte teátrális, énekhangja hol parancsoló, hol egészen törékeny,
dalszövegei olyanok, mintha egy tüdőbeteg viktoriánus költőnő írta volna őket egy ódon várkastélyban, bukolikus folkból és himnikus indie-rockból kikevert, barokkosan rétegzett zenéje pedig pont annyira alternatív, hogy az még egy szélesebb közönségréteg által is befogadható marad, és stadionokban, illetve különböző fesztiválok nagyszínpadán egyaránt működőképes.
Alakja egyszerre idézi Kate Bush-t (a vörös lebernyeg, amit a Szigeten viselt, meglehetősen egyértelmű tisztelgésnek tűnt előtte), Stevie Nickset, Grace Slicket, Siouxsie Sioux-t, sőt, időnként még Enyát is, de közben még félhomályban is ezer közül felismerhető.
Bár a Florence + the Machine óriási térben zengő, széles dinamikai tartományokat bebarangoló, szinte mindig valamiféle katartikus csúcspontra – vagy csúcspontokra – kifuttatott dalait tényleg az isten is arra teremtette, hogy hatalmas tömegek óbégassák kórusban, azért a zenekar szigetes fellépése több mint egyszerű rockkoncert volt: egyrészt gondosan megkomponált performansz – nem csak a négy, szinte folyamatosan pörgő táncoslány miatt, akik végig jóval nagyobb reflektorfényt kaptak, mint a kissé sótlan session-zenészekből álló háttérzenekar,
hanem mintha maga Florence is sokszor inkább egy átszellemült, szép és tragikus Brontë-hősnőt alakítana a színpadon, semmint egy kurrens popsztárt -, másrészt a produkció bizonyos pillanataiban inkább emlékeztet egy misztikus pogány bacchanáliára vagy termékenységünnepre, esetleg egy pünkösdi-karizmatikus kisegyház istentisztiszteletére.
Mondjuk Florence Welch figurájában eleve van valami szektavezér- vagy főpapnő-szerű, igaz, szerencsére a lehető legrokonszenvesebb fajtából. Úgyhogy, aki kilátogatott a művésznő negyedik magyarországi koncertjére, ezúttal is joggal érezhette úgy, hogy valamilyen ősi rituálé vagy beavatás részese volt.
