Montágh Imre 1935 nyarán született Budapesten egy nemesi címet szerzett, nagybirtokos zsidó famíliába. Ahogy életrajzában írta: „Édesanyám csak szülni jött föl.” Életének első éveit a nagybánhegyesi, tizenkét szobás családi kúriában töltötte.
Nagybirtokosból kulák, nemesből osztályidegen
A gondtalannak ígérkező gyermekkort hamarosan rémálom követte. 1944-ben szüleivel együtt az orosházi gettóba vitték, ahonnan Auschwitz felé deportálták őket. A szerelvény Bécs mellett a megrongált sínek miatt nem tudott továbbhaladni. Az utasokat romeltakarításra és a halottak összegyűjtésére kényszerítették. A kilencéves Imre is talicskán hordta a holttesteket. Később egy osztrák katonatiszt segített a családnak megszökni és elbújni.
A világháború után sem értek véget megpróbáltatásai. 1951-ben a családot a Rákosi-rendszer Tarnazsadányba telepítette ki. A kitelepítés oka már nem zsidó származásuk volt, hanem a nemesi címük, amihez még hozzávették a nagybirtokosi múltat, amelyek alapján kuláknak, vagyis osztályidegennek számítottak a kommunista hatalom szemében. A hevesi községben két és fél évig mezőgazdasági munkából éltek, súlyos nélkülözésben. A 16 éves Imre fakitermelésen és aratásban dolgozott, iskolába sem járhatott rendesen. Később a gimnázium utolsó két osztályát esti tagozaton járta ki.
A háborús és kitelepítési élmények egész életére rányomták a bélyegüket, ugyanakkor ezek is hozzájárultak ahhoz a rendkívüli empátiához, amely tanári és logopédusi munkáját jellemezte.
Színésznek készült, ezért jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, de felvételijét nem fogadták el. Ezután került a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, ahol hamar kitűnt műveltségével, lenyűgöző kedvességével és a gyakorlatban is megmutatkozó szakmai érdeklődésével. Minden lehetőséget megragadott, hogy képezze magát a logopédia terén. Érdeklődése sokirányú volt: a pszichológián kívül tanult gyermeklélektant, diagnosztikát és terápiát is. A főiskolán talált rá az a terület, amelyben a beszéd, a színészi kifejezőkészség és a gyermekek segítése egyszerre jelen lehetett. A fonetika és a beszéd fejlesztése lett a hivatása.
Montágh Imre
Fotó: Wikipedia
Keresztüllát a nagy szavakon
A főiskola elvégzése után Vácra került a Siketek Intézetébe. Rövid időn belül megmutatkozott kiváló gyakorlati felkészültsége. Két évig tanított itt, de kapcsolata a hallásfogyatékosokkal így is egy életre szólt.
Vác után Pestre került a Beszédjavító Intézetbe, ahol már nemcsak empirikus tudása, jártassága mutatkozott meg, és tette országos hírű szakemberré, hanem máig ható elméleti munkákat is letett az asztalra. Különösen az artikulációs zavarok terápiájának kidolgozása terén alkotott maradandót.
Életében meghatározó fordulatot jelentett a Színművészeti Főiskolára szóló meghívás. „Először nagyon féltem – bár jókor jött, mert kezdtem unni a technikát – tudtam, hogy megvannak a képességeim a személyiség kibontásához, a szövegek elemzéséhez (…), de nagyon zavart, hogy nincs művészi diplomám, nem vagyok gyakorló művész. (…) Ma ott tartok, hogy látom, művészféle vagyok én, csak nem az alkotás, hanem a bábáskodás területén.”
A színészi pályával való szoros kapcsolat teljes munkabírását lekötötte. Ahogy önéletrajzában írta, együtt dolgozott a színészjelöltekkel, játékosan, oldva a feszültséget és a görcsöket, szinte egymást tanítva tanultak. Mindig kész volt arra, hogy a fáradtságot egy-egy érdekesebb gyakorlattal elűzze, a lankadó figyelmet nyelvi játékokkal felélénkítse. A hathatósabb munkát éppen a színész játékossága, a homo ludens volta szemszögéből erősítette fel, ugyanis a művészet élesíti a tekintetet, s aki birtokolja, keresztüllát a nagy szavakon, felfigyel az emberekre, meglátja őket nemcsak kívülről, hanem lelki mechanizmusaik szövevényében is.
Tanítványai rajongtak érte és ő szívből szerette őket.
Amikor megismerkedett a metakommunikáció-kutatással, egészen új világ nyílt meg előtte. Nemcsak a színészképzésben, hanem azon is túl is igyekezett kamatoztatni ismereteit.
Személyiségközpontú pedagógia
Járta az országot, szerepelt rádióban és televízióban, kisebb és nagyobb közönség előtt, mert meggyőződéssel vallotta, hogy a kommunikáció formálásán át alakítható az emberek közötti viszony.
Országos népnevelő munkáját igazán hatékonnyá tette az a képessége, hogy percek alatt tudott kapcsolatot teremteni egyetemistákkal és munkásokkal, katonákkal és művészekkel. Hitt az emberekben, nevelhetőségükben. Optimista volt, észrevette az élet minden örömét, szépségét, és hivatásának tartotta, hogy ezt a sok-sok szépséget másoknak is megmutassa. Életét Marcus Aurelius mondása irányította, amelyet a római császár az Elmélkedések című könyvében írt le:
Az emberek egymásért születtek. Vagy tanítsd, vagy tűrd hát őket.
Életének jelentős részét a magyar nyelv szolgálata töltötte ki. Úgy vélte, a személyiségközpontú pedagógiáé a jövő, nem a tudáshalmazok gyarapítása, hanem az embereszmény a fontos. A hangzó beszédet oktatta, lélektani elemzéssel. Célja a beszédjavítás és a gesztusvilág tanítása volt. Megmutatta, hogyan kell az életet a maga ellentmondásaival megélni.
Értelmes, gazdag életét értelmetlen halál szakította meg. Külföldi nyaralásra készült a család, és indulás előtt, 1986. augusztus 1-jén még látogatóba mentek Kismarosra, felesége szüleihez. A kilencéves Ladát azonban nem jól rögzítette, valószínűleg nem húzta be a kéziféket, és az a lejtőn gurulni kezdett. Ő megpróbálta visszatartani, de nem bírta, és egy háromméteres árokba esett, a kocsi pedig rázuhant. Operációk sora sem tudta megmenteni az életét, belső sérülései augusztus 14-én, 51 éves korában a halálát okozták.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!