Bár a kígyók Balin sem tartoznak a legkedveltebb állatok közé, a hindu vallásnak köszönhetően itt nem a kísértő gonosz megtestesítői, hanem a bölcsesség, az erő és a védelem szimbólumai. Csapó András is ezen a szemléleten keresztül szerette volna feltárni az emberek és a kígyók között évszázadok alatt kialakult, összetett kapcsolatot.
Bár eredetileg herpetológusnak vagy tengerbiológusnak készült, végül a dokumentumfilmezés mellett kötött ki, és munkáival mára több nemzetközi díjat is elnyert. Honnan indult a természet, a fotózás, a filmezés és a távoli kultúrák iránti szenvedély?
Már egész kicsiként is sokat utaztam a családommal főleg a hazánk körüli országokba, de hétévesen eljutottam Spanyolországba is, ami egy nagyon meghatározó élmény volt. Emlékszem, hogy már akkor elkértem édesapámnak az analóg fényképezőgépét, később aztán amikor egy barátja hozott neki kamerát Japánból – ami akkoriban eléggé ritkaságszámba ment – akkor meg azért könyörögtem.
Ugyanakkor szerelmese voltam a természetnek is, főleg az egzotikus élőlényeknek. Gyerekkoromban húsevő növényeket termesztettem, hüllőket tartottam, tenyésztettem, ezekkel kereskedtem. Ez egyben azt is jelentette, hogy rengeteget olvastam utánuk, tanulmányoztam őket, tehát már hamar elindult egy, a természethez kapcsolódó irányvonal az életemben.
A Szegedi Tudományegyetemre felvételizett, fel is vették biológia szakra, de két év után mégis váltott. Mi történt?
Arról, hogy herpetológus legyek, nagyon gyorsan lebeszéltek azzal, hogy Magyarországon kevés a hüllő- és kétéltűfaj, amelyet tanulmányozni lehetne. Mai fejemmel már kicsit bánom, hogy hallgattam ezekre a véleményekre.
Két évet töltöttem a biológia szakon, aztán egyszerűen rájöttem, ez nem az, amit én tanulni, csinálni szeretnék. Az egyetem első két évében csak nyomokban találkoztunk állatos vagy növényes tantárgyakkal, az előadások nagy százaléka főleg alapozó tárgyakból álltak: kémia, matek, fizika, biokémia. Ezek fontos részei ugyan a tudománynak, de én türelmetlen és gyakorlatias voltam.
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–> 
Csapó András forgatás közben.
Forrás: Csapó András
Végül környezettanra mentem át, amely sokkal közelebb állt a szívemhez, mert itt többet foglalkozhattam a növény és állatvilággal, nagyobb élőközösségekkel. Ám amikor elvégeztem a szakot, ott álltam a diplomával a kezemben, és egyszerűen nem találtam olyan lehetőséget, amivel szívvel-lélekkel tudtam volna foglalkozni.
Ekkor keresett fel egy nagyon jó barátom azzal, hogy épp Indonéziában, Jáva szigetén él, és fel tud ajánlani nekem egy szobát annál a családnál, akinél akkor lakott. Ahhoz, hogy az utazás költségeit állni tudjam, hollywoodi filmek statisztamunkáit vállaltam el itthon.
Rengeteget jártam különböző nagy mozik forgatására, mint az Inferno, amely a Da Vinci-kód 3. része Tom Hanksszel, de dolgoztam Mila Kunisszal is. Utólag visszanézve ma már azt látom, a filmes karrieremet építettem, mert láthattam azt, hogyan rendez Ron Howard egy filmet. Indonéziában végül két hónapot töltöttem, ekkor jutottam el először Balira is.
Bali aztán később meghatározta az egész életét. Mi az, ami ennyire megragadta a szigetben?
Megérintett Bali különleges légköre, amelyet csak az ért meg igazán, aki megtapasztalta. Az ezeréves hindu templomok, a tradicionális faragott ajtók, a gyönyörű házak, az áldozati adományok. Ahogy kilép az ember az utcára, azonnal megcsapja az orrát a füstölők és a virágok illata, a hangok, a zene, a dzsungel moraja.
Ugyanakkor tagadhatatlanul ott van a modern világ is, a forgalom, a rengeteg robogó, a hatalmas szállodák. Ez vegyül a helyi embereknek a kedvességével és azzal a láthatatlan szellemvilággal, misztikummal, ami belengi az egész szigetet.
Miután hazajöttem, teljesen megváltozott a világlátásom, tudtam, hogy nekem még dolgom lesz Balival. Jelentkeztem az ELTE tudománykommunikáció a természettudományokban mesterszakra, itt tanultam meg a dokumentumfilm-készítés és a fotózás alapjait, és itt készítettem el diplomamunkámként az első dokumentumfilmem a húsevő növényekről.
Később aztán a Darmasiswa-ösztöndíj keretein belül visszamentem Balira, ahol Denpasarban, az Udayana Egyetemen, nyelv és kultúra szakon hallgattam egy évet. A téli szünet alatt sokat utaztam a környező országokba, eljutottam Kambodzsába, Vietnámba, Szingapúrba, Malajziába és Indonézia különböző területeire.
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–> 
2015-ben először Balin.
Forrás: Csapó András
Ez esszenciális szinten megváltoztatott, megértettem, hogy mennyire máshogy működik a világ a bolygó másik részén. Nézzük csak azt, hogy itthon ivóvíz folyik a csapból, van egy szociális hálónk és egy alapvető bizalmunk a rendszerben. Indonéziában a hétköznapok sokkal intenzívebbek, a rosszat és a jót is jóval mélyebben éli meg az ember. Ugyanakkor itt olyan szabadságot tudtam megélni, olyan bizalmat és könnyedséget az emberekkel való kapcsolatokban, amire itthon sose voltam képes.
Ma is azt az ars poetikát alkalmazom, hogy megbecsülöm, ami Magyarországon jobb, emellett mindent megtanulok, és hazahozok, ami pedig Indonéziában. Körforgásban gondolkodom, nem csak a minden jó vagy minden rossz mentén élem a mindennapokat.
A szigetország a dokumentumfilmes pályája fontos állomásává is vált. Itt készült az Indonézia négy arca című sorozat, most pedig a Kígyók a paradicsomban. Mikor fogalmazódott meg az új film ötlete?
Régóta foglalkoztatott a gondolat, de az elhatározás 2026 elején született meg. A helyszín kiválasztása nem okozott fejtörést: Bali már ismerős terep volt számomra, ráadásul a szigeten 48 őshonos kígyófaj él, így minden adott volt egy izgalmas történethez. A felkészülés során azonban gyorsan rájöttem, hogy a legnagyobb kihívást nem a kígyók jelentik majd, hanem azok az emberek, akik egész életüket ezeknek az állatoknak szentelték.
Tudtam, hogy a film csak akkor lehet hiteles, ha elnyerem a bizalmukat. Korábban dolgoztam már őslakos közösségekkel és kutatókkal is, ezért bíztam benne, hogy most is sikerül megtalálni a közös hangot. Szerencsére így történt, néhány hét elteltével már szabadon követhettem több kígyómentő csapat és szakember mindennapjait, akik olyan világba engedtek betekintést, amelyet a legtöbb ember soha nem láthat közelről.
Ezúttal nem állt a háttérben filmes stáb, egyedül vágott neki a forgatásnak. Miért döntött így, és milyen volt hatvan napon át egyedül dolgozni?
Tudtam, hogy két választásom van: vagy egyedül indulok útnak, vagy tovább várok az ideális pillanatra, amely talán soha nem jön el. Végül a kamerát a vállamra kaptam, és megvettem a repjegyemet a világ másik felére.
Egy könnyű, úgynevezett run and gun felszereléssel dolgoztam, amely elfért a hátizsákomban. Minden eszköznek megvolt a helye és a szerepe, mert a terepen nem volt más, aki helyettem cipelje vagy kezelje a felszerelést. A helyi káoszt sem kerültem meg, autó helyett egy tűzpiros, 125 köbcentis Yamahát béreltem, amely közel négyezer kilométeren keresztül volt a hűséges társam. A balinéz közlekedés önmagában is felért egy kalanddal, így a napi adag adrenalint már jóval a forgatás előtt megkaptam.
A helyszíneken aztán egészen különleges emberekkel találkoztam. Volt, aki egy több mint ezer kígyónak otthont adó tenyésztőközpontot vezetett, köztük számos halálos mérgű fajjal. Mások a nap huszonnégy órájában készenlétben álltak, hogy a lakott területekre tévedt kígyókat biztonságosan kiemeljék a riadt balinézek és turisták otthonaiból, majd visszaengedjék őket természetes élőhelyükre.
Mivel a szigeten ellenméreg csak korlátozottan elérhető, egy-egy véletlen találkozás tragédiával is végződhet. A helyi kígyómentők ezért különleges szerepet töltenek be, egyszerre óvják az embereket és a hüllőket. Nap mint nap azon dolgoznak, hogy a félelmet megértés, a konfliktust pedig békés együttélés váltsa fel.
Mi volt a forgatás legfeszültebb pillanata?
Nehéz egyet kiemelni, de a királykobrával való találkozást biztosan nem fogom elfelejteni. Ez a világ legnagyobb mérgeskígyója, amely egyetlen harapással akár húsz ember megölésére elegendő mérget képes befecskendezni.
Egy kígyómentő központban forgattunk, ahol Adi, az egyik legtapasztaltabb befogó éppen azt mutatta be, hogyan reagál a királykobra az ember mozgására. Miközben magyarázott, a kobra többször is felágaskodott, és villámgyors támadásokat indított felé. Már ez sem volt megnyugtató látvány.
Megkérdeztem, körbemehetek-e, hogy olyan képet készítsek, amelyen Adi arca és a kobra egyszerre látszik. Bólintott, és csak ennyit mondott: „Lassan!”. Elindultam mögéjük, leguggoltam a földre, és forgott a kamera.
A következő másodpercben valami megváltozott. A kobra megérezte a jelenlétemet, lassan felém fordította a fejét, majd minden figyelme rám szegeződött. Amikor összenéztünk, egyetlen pillanat alatt megindult felém.
Én ösztönösen hátrálni kezdtem, de guggolva, kamerával a kezemben esélyem sem volt gyorsabbnak lenni nála. Az utolsó pillanatban Adi villámgyorsan utánanyúlt, megragadta a kobra farkát, és visszarántotta maga elé. Néhány centiméteren múlt az egész, én pedig úgy döntöttem, arra a napra ennyi forgatás és izgalom bőven elég volt.
Ez az eset számomra nemcsak a veszélyről szólt. Sokkal inkább arról, hogy ezek az emberek milyen elképesztő tudással, higgadtsággal és tisztelettel közelítenek az állatokhoz. Ők nem legyőzni akarják a kígyókat, hanem megérteni őket, és békés együttélést teremteni ember és természet között. Ha a filmem ehhez a szemlélethez akár csak egy kicsit is hozzá tud tenni, akkor már megérte hatvan napon át követni az ő világukat.
Névjegy: Csapó AndrásCsapó András dokumentumfilmes, rendező, fotóművész első, nagyobb lélegzetű, négyrészes dokumentumfilm-sorozatát Indonézia négy arca címmel készítette két társával, (Mátai András, Harmincz Rita). A mű különleges törzsek életét mutatta be.
Pár évvel később újabb expedíciós út következett, Thaiföldön forgatott tényfeltáró dokumentumfilmet (Mátai András és Majoros Kinga) a turizmusban használt elefántokról. A Szolgalelkű óriások bejárta a világot, több nemzetközi díjat is megnyert. (Krakkow Green Film Festival, Italia Green Film Festival, International Film Fest Gödöllő, Bangkok International Documentary Awards).
2021-ben kezdte el a Magyar hangja című dokumentumfilm rendezését, amelyet a CineFesten mutattak be először, majd később több budapesti moziban és az RTL-en is vetítették.
Legújabb alkotása, a Kígyók a paradicsomban Bali kígyómentőinek, illetve az emberek és kígyók együttélésének történetét dolgozza fel. A premier 2026 őszén várható.
András emellett megalapította a MIMIKRI STUDIO-t, egy olyan független alkotóműhelyt, amely hosszú távon természetfilmek, fotóalbumok, könyvek és más ismeretterjesztő kiadványok létrehozását tűzte ki célul.