Van olyan, hogy elég a pár mondatos ajánlót elolvasni, és a ráismerés örömével dőlünk hátra a széken: hát persze, hogy erről könyvet kell írni, filmet kell forgatni! Milyen jó, hogy végre valakinek eszébe jutott! A mariupoli színház története ilyen.
Látszólag nem is volt olyan bonyolult a feladat: csak fel kellett keresni egy rakás olyan embert, aki ott volt a színházban kialakított menedékhelyen, amelyet 2022 márciusában lebombázott az orosz hadsereg.
Persze, megtalálni ezeket a különböző országokba szétszóródott túlélőket, elnyerni a bizalmukat és beszéltetni őket a traumáikról – egyáltalán nem egyszerű. Még nehezebb ezekből egységes, nem túl nyálas, nem túl heroizált szöveget szerkeszteni. Az orosz invázió idején a New York Times Magazine-nak tudósító James Verininek ez sikerül. Az egyik legjobb döntése az volt, hogy mit nem írt meg: nincs katonai-taktikai elemzés, történelmi háttér, politikai helyzetkép, ideológiai viták. Illetve mindenből van egy kicsi, amennyi a karakterek elhelyezéséhez szükséges. A fülszöveg bátran hivatkozik a nagy előképre, a sajtótörténet egyik legnagyobb hatású cikkére, John Hersey Hirosimájára, amely hat túlélő sorsán keresztül mutatja be az atombomba pusztítását.
A mariupoli színházból kialakított óvóhelyre, a mintegy ezer civilre, köztük betegekre és csecsemőkre célzottan ledobott orosz bombák fordulatot jelentettek a háború értelmezésében. Azt üzenték, amit még a maruipoliak többsége se akart elhinni:
Putyin nem uralkodni akar rajtuk, nem átnevelni akarja őket, hanem kiírtani.
A március 14-én készült műholdképén is jól kiolvasható a mariupoli színház két oldalára felfestett, az orosz légierőnek szóló üzenet: „дети” (gyerekek)
Fotó:
-/AFP
De az Amerikában idén májusban megjelent A színház – Bátorság és túlélés az ukrajnai háború meghatározó rémtettében – a cím hangulatától eltérően – komplex és árnyalt képet ad. Szeretettel ír a szereplőiről, de esendő embernek mutatja őket. Van, aki felülmúlja önmagát ebben a rendkívüli helyzetben, más viszont a legrosszabb arcát mutatja.
Olyan embereket ismerünk meg, akik nyomasztóan hasonlítanak ránk: egy élettel teli európai város lakóit, színészeket és gyári munkásokat, fiatal szerelmespárt és sokat látott nagyszülőket.
Akiknek szó szerint egyik napról a másikra változott meg az életük, egy hét alatt lettek egy 400 ezres nyüzsgő nagyváros polgáraiból romok között vegetáló célponttá egy háborús övezetben.
Mariupol éjjel, az ostrom előtt
A színházhoz vezető sugárút nem egészen egy hónappal az orosz ostrom kezdete után, 2022. március 21-én. Az épületek 90 százalékát szétlőtték.
Fotó:
-/AFP
A történéseket nagyjából időrendben elmesélő könyv talán legnyomasztóbb része az eleje, amikor még nem történt velük semmi szörnyűség. Mariupol lakosai is hallották a híreket, hogy Oroszország le akarja rohanni Ukrajnát, de ezt alig hitte el valaki. Amikor aztán Putyin bejelentette a különleges katonai művelet megindítását, és Mariupol környékét is elkezdték lőni, még akkor sem tartották ezt életveszélyes fenyegetésnek. Magyarországról és a mostani tudásunkkal felfoghatatlan, hogy miért, de akkor és a saját szempontjukból tökéletesen érthető a reakciójuk.
Mint két testvér
Csatlakozz a Körhöz, és olvass tovább!
Ezt a cikket teljes terjedelmében csak előfizetőink olvashatják el. Légy része a közösségünknek, segítsd a 444 működését!
Megnézem a csomagokat
Már előfizetőnk vagy?
Jelentkezz be!