Futárként szolgált az akkor új katonai DKW, kétségbeesetten próbálta fenntartani a kapcsolatot az egyre elkeseredettebb osztagok között. A magyar és német katonák körül Szovjetek és Románok szorították a harapófogót, csak keveseknek kegyelmeztek meg. Az emberáldozatok mellett bár jelentéktelen, napjainkra mégis Budapest ostromának egy felértékelődött áldozata lett a futár-DKW. Egyszerre hirdeti a történelem egy darabkáját, a műszaki igényességet és egy rejtélyt, amin mindannyian szívesen csámcsogunk.
hirdetés
Szigorú tekintetű katonák mellett nyílt a sorompó a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeumához, egyértelmű a rend és a fegyelem. Egy nagy hangárhoz kísértek minket, több tonnás lövegek és páncélozott kétéltűek között állítottuk le az öregedő hibridet. A csarnok tövében állt a motor amiért mentünk és néhány alkatrész már hiányzott róla. Vagyis hát azon kívül, amit az idő végleg elnyelt, bár ebből nincs sok. Értetlenül álltunk az egyértelműen kopottas és rozsdás, mégis megdöbbentően szép állapotban fennmaradt motor felett.
A HIM munkatársai lelkesen meséltek, egyértelműen látni rajtuk a rajongást a lelet iránt, pedig nincs vele egyszerű dolguk. Érdekes módon a legtöbb csavar szó nélkül enged, néhányat azért meg kell kínozni, mire roppan a makacs rozsda. Ez még így is hálás körülmény, hiszen a blokkból olajos, a hátsó tengelyről gépzsíros csavarok kerülnek elő és ezeket nem a víz alatt csempészték oda. A hátsó tengelyen 1944-es német zsír száradozik és meg vagyok róla győződve, hogy még most is meglenne a potens kenő szerepe. Van, ami ennyi idő után sem engedte magába a vizet, pedig normális vízállás mellett a motor méterekkel pihent a felszín alatt, mélyen az iszapba ágyazódva és valószínűleg ez volt a szerencséje.
Az oxigénszegény környezet nem engedett könnyű utat az oxidációnak, a rozsda csak kaparászta a vaskos fém alkatrészeket, nyersen rágni nem igen tudta. Volt néhány eleme a motornak, ami kibújt a sárbörtön alól, azt jobban megette az idő, de még mindig nem egy tengeri leletről van szó. A Dunában bőven akad szennyvíz, némi vegyszer és a hajózásból fakadóan gázolaj is, ami bár borzasztóan hangzik és az emberiség szégyene, valójában segítette a fennmaradást az öreg DKW-nak. A kikandikáló kormány és a sárvédő kapott egy pofont, de senki sem tudja, hogy mikor és miként. A HIM munkatársai nem spekulálhatnak, az az én dolgom és vannak receptek a fejemben: történhetett valami 1944-ben, már a beesés pillanata előtt, de később egy óvatlan csónak hasa is beleakadhatott a csőkormányba. Ez utóbbi izgalmas teória, emberünk szinte biztosan nem tudta, hogy egy második világháborús, katonai motor miatt tudott kicsit nehezebben leparkolni – persze ez tényleg csak az én agyam szüleménye.
Augusztus elején egy kerék és egy tarpézvilla kacsintott vissza a száraz iszap alól, a hatóságok egyből neki esetek. Szükség volt mindenkire, mert a motor körül nem csak két katona földi maradványait, de számos robbanószert, aknát és gránátot is találtak. A HIM munkatársa elmondta, hogy ijesztő volt így dolgozni, pedig a tűzszerészek profin végezték a munkájukat, így zavartalan volt a feltárás. Egy speciális hajóval emelték ki az iszappal kitömött motort, legalább 30 kiló plusz rárakódott az évek alatt, amitől ott helyben nem tudták megszabadítani. A csarnok előtt már kedvezőbbek voltak a körülmények és ahogy tisztult a motor, fenntartotta a tisztekben kezdetektől fellelhető eufóriát.
Minden egyes nap munka a motorral újabb és újabb meglepetést jelent. Városi legendák igazolódnak be, történelmi jelentőségű dolgok kerülnek elő, közben a korabeli anyagok tartósságán hüledeznek egymás között és megértem. Tényleg hihetetlen, hogy a 82 évvel ezelőtt felhúzott Continental gumik a mai napig a részben elrohadt felniken feszülnek és tudod, mi a hihetetlen? Hogy nyomás van bennük. A gumi belsőt egy átrohadt ponton kitapintva érezni, hogy a gumi tart, a bőséges kaucsukot tartalmazó keverék a víz és iszap alatt sem mállott szét. Olyan levegőt tart magában, amit még 1944-ben fújtak bele és ez valahol hihetetlen. Vajon a zschopaui gyár kompresszorai tolták tele olyan levegővel, amikben még gépzsír és hegesztések jellegzetes illata lebeg? Vagy a hátsó merev villa jobb oldalára erősített pumpa húzott bele levegőt egy lihegő német katona aggódó leheletéből?
Persze a pumpa azóta lyukas, ahogy a préselt lemezváz többi részén is akadnak már foltok bőven, pedig ez a maga korában nem semmi technológia volt. Óriási árammal hegesztették a rendkívül erős struktúrát, olyan energiaigénye volt a folyamatnak, hogy csak éjszaka tudták csinálni. Talán nem is véletlen, hogy 12 ezer darabnál megállt a gyártás, bár ugye a németek 44-től szorgosan csinálgatták az NZ 350-1-et a háború lezárásáig, ez pedig csak egy kicsit több, mint egy év. Aztán jöttek a Szovjetek és ami csak megtetszett nekik, arra azt mondták, hogy jóvátétel. Persze volt mit jóvá tenni a Németeknek, efelől semmi kétség, de ha aránytalan is volt a manőver, ki szólt rá a Szovjetekre? El is hordták hát az egész DKW gyárat, sőt, még az NZ 350-1 vezető mérnökét is és egy új emblémával elkezdték gyártani, mint szovjet motort. Olyan eredeti volt az IZs 350, mint a Louis Vuitton a Temuról, de az emberek vitték, mint a cukrot.
Azt is fontos itt kiemelni, hogy a DKW NZ 350 és a DKW NZ 350-1 nem teljesen ugyanaz a motor. Míg előbbi egy polgári felhasználásra szánt motor, amiből csináltak katonai változatot is, addig utóbbi már csak tisztán katonai felhasználásra készült wermacht-szürke vagy sivatagi homok színben. Illetve azon már érezhető volt a hiánygazdaság, hiszen az alumínium blokkot a németek öntött vasra cserélték, hiszen az volt kéznél. Annyira nem volt már kéznél könnyű fém, hogy a név táblára sem pazaroltak alumíniumot, így az is eltűnt a Dunában talált példányról. Valahogy az alu nem bírta annyira a vizet, a blokk egyetlen ilyen eleme a hengerfej volt és az bizony szétmállott, míg a henger és a blokk némi pucolás után szerintem még lehetne működő motor szerves alkatrésze.
A 40-es években használt anyagok a háború sújtotta gazdaság ellenére is elképesztően jó minőségűek voltak. Hiszen a gumik és a blokk mellett a tankon több helyen megfigyelhető az eredeti alapozó és festék. Sőt, az elektronika bakelit doboza szebb, mint néhány 20 éves motoron. A kábelek, a bowdenek és még néhány kapcsoló is köszöni, megvan. Ezt hihetetlen látni egy ilyen öreg motoron és főleg azért, mert volt kontraszt. A HIM egyik munkatársa elhozta az NZ 350 típusú motorját, amit felkészítettek katonai célokra, így az elv hasonló, mint a 350-1-nél. Sok részlet egyértelműen felismerhető, az ülés konkrétan használhatónak tűnik és nem lepne meg, ha a lengővilla is mozogna. Szerintem ez a motor képes lenne a saját lábán gurulni, persze ennél jobban vigyáznak rá. Amikor pofátlanul odébb rakattuk a fotózáshoz és a videózáshoz, akkor a szakemberek szigorúan csak targoncával mozgatták. Bár a hátsó tengely jó eséllyel vígan forog, az elsőnél rendesen összeállt a kilométer spirál és azt még nem takarították meg.
Illetve a lánc még feszesen tartotta magát és a váltó a tank oldalán pihenő kézi kapcsoló alapján kettesben ragadt. Ez egyébként értelmezhető nyom gyanánt is, hiszen arra utal, hogy a motor menet közben került a vízbe, hacsak nem a halak és rákok játszottak az iszap felett pihenő karral. Kettesben ezek a motorok nem voltak gyorsak, úgy tervezték, hogy tudja tartani a menetoszlopok lassú haladását, ettől függetlenül már 30-cal is lehet hatalmasat esni, főleg a rakparton, ostrom alatt. Nem lennék meglepve, ha azért maradt volna kettesben a kar, mert tényleg menet közben történt valami a motorral, ami aztán az ideiglenes nyughelyére helyezte 82 évvel ezelőtt.
Külön izgalmas eleme a dolognak, hogy a motor mellett megtalálták feltételezhetően két német katona maradványait is. Mindkettejüknél ott volt az azonosítójuk, miszerint az egyikük a Wermachtban, míg másikuk a Waffen SS-ben szolgált. Ezek a jelvények két félből állnak és a katonák halálakor eltörik: az egyik felük megy a nyilvántartásba, a másikat pedig velük temetik. Azáltal, hogy a dögcédulájuk egyben volt, valószínűleg őket eltűntként kezelték, viszont a haláluk nem tiszta: a Dunába fulladtak vagy esetleg más végzett velük, mielőtt a vízbe kerültek? Esetleg ők ültek a motoron? Ugyanakkor kerültek oda vajon és egyszerre a motorral? Budapest ostrománál estek be egy bombatalálat vagy lövedék miatt? Esetleg már csak az esélytelenek nyugalmával felöntöttek a garatra és egy rossz pillanatban a Dunában kötöttek ki a motorral? Egyik sem lehetetlen és számos alternatíva létezik, nekem pont ezért annyira izgalmas ez az egész.
Eszembe sem jutott, amikor odamentünk, de a csarnok előtti udvaron a HIM munkatársa odaadta a veterán motorját, hogy próbáljuk ki. Ez mindig nagy megtiszteltetés, hiszen egy féltve őrzött kincset nem adnak csak úgy oda. Eleve egy 83 éves motorról van szó, amikből mindössze 44 ezer darabot gyártottak – a 350-1-el együtt – jó régen, lényegében felbecsülhetetlen kincs számomra. De megkaptam és rettenetesen feszengtem. Én is régi technikával járok, de az nem ilyen. Sok év telt el a DKW 350 és a 74-es Bogaram között így alig maradt valami támpont, csak a nyers motoros tudásom.
A tulaj gyakran hangsúlyozta, hogy ez egy hosszú löketű motor és tényleg. Az alapjárat hang alapján 400-500 lehet, közben az egyhengeres kétütemű hatalmasakat üt az alumínium hengerfej alatt. Minden ütem után lila füstöt böffent fel, az 1:25-ös keverék meghatározásakor még poénnak is nevetséges volt bármiféle euro norma. A nyomatéka alacsony fordulaton is nagy, így nem kell nagy gáz az induláshoz. Kicsit szorulósan elfordult a gázkar, a hevesen szorított kuplungot próbálom finoman engedni, de nem egyszerű. Felemeltem mind a két lábamat is elindultam, a kilométeres utánfutás kanyarban nagyon megijesztett, de kimozogtuk, mentem a DKW NZ 350-essel. Nyilván két kanyar után azonnal visszaadtam, de nagyon élveztem, szívesen mennék vele pár kilométert a feeling kedvéért, mert érzem benne.
A Dunából kiemelt motor nem ezért érdekes, azt más miatt kell megőrizni az utókor számára. Órák óta álltunk felette, de nehéz elengedni, mert minden négyzetcentimétere valamitől érdekes. A lyukacsosra korrodált sárvédő, a korabeli cuccokkal teli oldaldoboz vagy náci Németország légköréből feltöltött gumibelsők mind baromi érdekesek és az egészet körüllengi egy sűrű rejtély. A fejtegetés, hogy vajon mi, mikor, miért és hogyan került a motor mellé, szerintem csodálatos. De egyáltalán a motor mit keresett a Dunában 82 évig? Nem tudom, hogy szeretnék-e valaha választ kapni a kérdéseimre, mert bár jó lenne tudni, a rejtéllyel és a teóriákkal együtt igazán izgalmas ez a lelet.
Állítsd be, hogy a Totalcar az elsők között legyen a Google-találatokban!