Arra voltunk kíváncsiak, hány halastavat érint a vízhiány, ezekből hány száradt ki teljesen, és hány tonna elpusztult halról van szó – annál is inkább, mert a 2022-es aszálynál a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) még közölt konkrét adatokat, az idei, augusztus eleji közleményében viszont nem szerepeltek számok.
A szervezet – amely a hazai haltermelő és halfeldolgozó ágazat elismert érdekképviselete – ügyvezető igazgatója szerint ennek egyszerű oka van:
„Elsődlegesen azért nem közöltünk konkrét káradatokat a sajtóközleményben, mert a helyzet jelenleg is kritikus és folyamatosan változik.”
„Gyakorlatilag napról napra érkeznek tagszervezeteinktől újabb jelzések vízhiányról, kényszerű technológiai beavatkozásokról és sajnálatos módon további halelhullásokról is.”
„Ebben a helyzetben nem tartottuk volna szakmailag helyesnek egy adott időpontban rendelkezésünkre álló részadatot végleges országos káradatként kommunikálni” – válaszolta lapunknak Timmel Ede, a MA-HAL ügyvezető igazgatója.
A MA-HAL éppen ezért részletes, országos adatfelmérést végez a tagság körében: a vízhiánnyal érintett tóterületek nagyságát, a kiszáradt vagy üzemen kívül maradt tavakat, az elmaradt népesítéseket – vagyis azt, amikor a gazdaság be sem tudja telepíteni a halivadékot a tóba –, a kényszerű lehalászásokat, a halelhullás mértékét és az ebből eredő árbevétel-kiesést egyaránt vizsgálják.
Az összegyűjtött adatokat a döntéshozóknak továbbítják, hogy a rövid távú intézkedések, a kompenzációs lehetőségek és a hosszabb távú vízgazdálkodási fejlesztések megalapozott ágazati számok alapján kerülhessenek napirendre.
Egy dolgot ugyanakkor már most biztosnak nevezett:
A jelenleg rendelkezésünkre álló adatok már most egyértelműen mutatják, hogy nem egy-egy gazdaságot vagy térséget érintő problémáról beszélünk.
Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, arra jó példa az Aranyponty Halászati Zrt. esete, amelynek rétimajori és rétszilasi tavain a cég közlése szerint 185 tonna hal pusztult el, közel 200 millió forintos állományveszteséget okozva.
Hősies küzdelmet folytatnak a haltermelők
A halas szervezet rávilágított, hogy a Dunántúlon a völgyzárógátas halastavak vízutánpótlását biztosító természetes vízfolyások vízhozama drasztikusan lecsökkent, több helyen teljesen el is apadt.
Az Alföldön a körtöltéses tavaknál a csatornahálózatokban lecsökkent vízszint, az ezzel párhuzamosan felszaporodó növényállomány nehezíti a rendkívüli párolgás okozta vízhiány pótlását.
A gazdálkodók heroikus küzdelmet folytatnak a halállomány életben tartásáért. Ahogy a tavak vízszintje csökken és a vízoszlop szűkül, a felmelegedő vízben rohamosan nő az oxigénhiány kockázata, ami állandó fenyegetést jelent a halállományra nézve.
A kármentés érdekében a haltermelők éjjel-nappali monitoringgal, folyamatos oxigénméréssel, a kevés táplálóvíz beosztásával, esetleg levegőztetéssel igyekeznek stabilizálni a vizet.
Több gazdaságban kényszertechnológia alkalmazása, súlyosabb esetben kényszerlehalászásokra kerül sor, mikor is a lehalászott tó vizét igyekeznek átengedni vagy átszivattyúzni a még működtethető tavakba. Már nem a hozam maximalizálása, hanem a havária elkerülése és a károk minimalizálása a cél.
Éjjel is kimennek a tópartra – kézi műszerrel
A MA-HAL közleménye szerint a termelők „éjjel-nappali monitoringgal, folyamatos oxigénméréssel” próbálják stabilizálni a vizet. Rákérdeztünk, hogy ez a gazdaságok hány százalékában jelent valóban automatikus, műszeres mérést, és hányban azt, hogy valaki kézi eszközzel kisétál a partra.
A válasz szerint a hazai haltermelő gazdaságok döntő többsége ma is kézi oxigénmérővel dolgozik: tartós kánikulában a gazdálkodók rendszeresen, akár éjszaka is kimennek a tavakhoz, ellenőrzik az oldott oxigén szintjét – vagyis azt a vízben oldott oxigénmennyiséget, amely nélkül a halállomány órák alatt elpusztulhat –, és szükség esetén azonnal beavatkoznak.
Az automatizált, digitális vízmonitoring Timmel Ede szerint még kezdeti szakaszban jár Magyarországon: becslésük szerint a gazdaságok mintegy öt százaléka használhat olyan eszközt, amely a nap 24 órájában, emberi jelenlét nélkül figyeli a legfontosabb vízminőségi paramétereket.
Ugyanakkor ezeknek a mérőeszközöknek a terjedésére számítanak, mert az elmúlt években már magyar fejlesztésű automatizált rendszerek is megjelentek a piacon.
Ilyen magyar fejlesztés a Vízion vízminőség-monitoring rendszere is, amelynek napelemes, mobilhálózaton keresztül adatot küldő bójái óránként – szükség esetén húszpercenként – mérik többek között az oldott oxigént, a hőmérsékletet és a vízszintet, és beállított küszöbérték alatt riasztanak.
Feil Liza, az okosbója formatervezője az Index kérdésére elmagyarázta, miért nem elegendő a kézi mérés: az algák napközben fotoszintetizálnak, vagyis oxigént termelnek, így a délelőtti mérés akár telítettséghez közeli, megnyugtató értéket mutathat – napnyugta után viszont ugyanez a biomassza már fogyasztja az oxigént, a folyamat a melegben gyorsul, és hajnalra éri el a mélypontját, pontosan akkor, amikor senki vagy csak kevesen mérik.
A halak úgynevezett pipálása, vagyis a felszínen kapkodó levegővétel jellemzően 2–3 milligramm/liter körül kezdődik, ami már a gyakorlati beavatkozási küszöb környéke. A mérés mellett riasztási és beavatkozási folyamat is kell.
Feil Liza olyan napelemes okosbóját tervezett, amely óránként méri a tavak vízminőségét, és még azelőtt szól, hogy egyetlen éjszaka alatt több tízmilliós halpusztulás következne be – a termék (és a tervezője első magyar 30 év alatti nőként) elnyerte a Red Dot díjat, a designszakma legrangosabb nemzetközi elismerését.
Talán sosem volt ennyire fontos a halastavak vízvisszatartó képessége
A haltermelők egyik legtöbbet idézett száma, hogy a hazai tógazdasági akvakultúra – vagyis a mesterségesen épített halastavakban folytatott haltermelés – 27 ezer hektáron mintegy 350 millió köbméter vizet képes visszatartani. Megkérdeztük, mennyi ebből az, ami nettó módon a tájban marad, ha levonjuk a párolgást és a feltöltéshez kivett vízmennyiséget, illetve létezik-e erre független hidrológiai számítás.
Timmel Ede elismerte, hogy a szám nagyságrendet jelöl, és nem vízmérleget. A halastavaknál jelentős párolgási veszteséggel is számolni kell, különösen a mostanihoz hasonló forró, száraz időszakokban, ugyanakkor a tóban tárolt víz szerinte nem egyszerűen álló víz: hónapokon át jelen van a tájban, vizes élőhelyet biztosít, hat a helyi mikroklímára, és megfelelő vízkormányzás mellett később más víztestekben is hasznosítható.
„A 350 millió köbméteres adatot ezért vízvisszatartási, illetve tározási potenciálként, és nem nettó hidrológiai mérlegként kezeljük” – fogalmazott az ügyvezető igazgató, hozzátéve: olyan országos, minden halastóra kiterjedő független hidrológiai számításról, amely ebből egységes módszertannal levonná a párolgást, a szivárgást és az utánpótlást, nincs tudomásuk. Éppen ezért kezdtek szakmai egyeztetést az Országos Vízügyi Főigazgatósággal (OVF), az állami vízgazdálkodás központi szervével, hogy a halastavak vízmegtartó képességét a jövőben egységes módszertan szerint értékeljék.
Kinek a dolga, hogy a lecsapolt víz a tájban maradjon?
A MA-HAL egyik legfontosabb kérése, hogy a lehalászáskor lecsapolt víz maradjon helyben. Arra kérdeztünk rá, ez konkrétan mit jelentene: milyen műtárgyakat, mekkora beruházást, hány tavon – és ki fizetné.
Timmel Ede szerint az első lépés a meglévő vízi infrastruktúra jobb összehangolása lenne: a leeresztett víz átvezetése másik tóegységbe, meglévő tározók és csatornák bevonása, a közös vízbázison működő halastórendszerek vízkormányzásának összehangolása.
Azt viszont maga is elismerte, hogy pusztán a jelenlegi infrastruktúrával az ország hosszú távú vízmegtartási problémája nem oldható meg, több térségben elkerülhetetlenek a nagy volumenű vízügyi beruházások.
A finanszírozás kérdésénél éles határvonalat húzott. A MAHOP Plusz – az uniós halászati és akvakultúra-alap magyarországi programja, amelyből az ágazat fejlesztéseket pályázhat – forrásai a gazdaságokhoz, a tavak működéséhez kapcsolódó beruházásokat célozzák, és tudomásuk szerint több gazdaság nyújtott be ilyen kérelmet.
Az viszont más kérdés, mi történik a vízzel azután, hogy elhagyta a gazdaság területét: ott már eltérő tulajdonban lévő csatornákat, műtárgyakat, területeket érintő beavatkozásokra lenne szükség, amelyek finanszírozása szerinte nem várható el az akvakultúra-ágazattól.
Ha társadalmi cél, hogy a leeresztett víz a tájban maradjon, azt szerinte állami közfeladatként, közérdekű vízgazdálkodási beruházásként indokolt kezelni – az OVF és a területi vízügyi igazgatóságok koordinálásával.
Ez a felvetés olyan időszakban érkezik, amikor a kormány több mint hatmilliárd forintot csoportosított át az aszály elleni kárelhárításra, és amikor az élő környezetért felelős miniszter, Gajdos László rendkívüli készültséget rendelt el: az ország 84 vízhiánykezelési körzetéből 66-ban a hármas határérték felett van az aszályindex.
Ami idén kimarad, azt jövőre veszik észre
A mezőgazdasági célú vízhasználatok prioritási sorrendjében a halastavi vízhasználat a harmadik helyen szerepel. Azt a kérdést, hogy idén hány halastavi vízpótlási kérelmet utasítottak el, átfogalmazta: szerinte a valódi probléma nem az elutasítás, hanem az, hogy a beszűkült készletek mellett a már engedélyezett vízmennyiséget is egyre nehezebb időben és mennyiségben biztosítani.
A kényszerlehalászások országos számát és a kilónkénti veszteséget a mostani adatfelvétel alapján nem tudta megadni, mert az gazdaságonként és halfajonként jelentősen eltér: ha a termelő a tervezettnél korábban halászik le, a hal kisebb egyedsúllyal kerül ki a tóból, miközben a költségek nagy része már felmerült, ráadásul egyszerre nagyobb mennyiség kerül piacra.
A következő ciklusra gyakorolt hatást ennél is fontosabbnak nevezte, a felmérésükben 15 gazdaság mintegy 1450 hektáron jelezte a népesítés elmaradását:
„A tenyész- és utánpótlási állományok kiesése nem egyetlen év problémája: a ponty többéves termelési ciklusa miatt a 2026-ban meghozott kényszerű döntések hatása 2027-ben, sőt bizonyos esetekben később is megjelenhet a kínálatban.”
Kárenyhítésre az ágazat egyelőre nem számíthat: a hazai akvakultúrára nem működik olyan rendszer, amely a szántóföldi növénytermesztéshez hasonlóan kezelné az időjárási károkat, és ilyen támogatásban az ágazat eddig nem részesült.
Timmel Ede szerint indokolt lenne egy havária jellegű helyzetekre szabott, kiegészítő kárenyhítés, hosszabb távon viszont ennél is fontosabbnak tartja, hogy a támogatás ne csak a bekövetkezett kár után jelenjen meg. Ha egy gazdaság ritkábban engedi le a tavát, és ezzel tovább tartja a vizet a tájban, az hozamkieséssel járhat – ezt szerinte nem kárként, hanem szolgáltatásként kellene ellentételezni.
A gazdálkodó támogatást kaphatna azért a többletszolgáltatásért, amelyet a víz hosszabb idejű megtartásával a társadalom, a természetvédelem és Magyarország vízbiztonsága számára nyújt
– fogalmazott az ügyvezető igazgató. A két eszköz szerinte nem helyettesítené, hanem kiegészítené egymást: rendkívüli helyzetben kárenyhítésre, hosszú távon pedig a halastavak vízvisszatartási és ökológiai szolgáltatásainak kiszámítható támogatására lenne szükség.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!