Túlélők beszámolói szerint amikor japán torpedók kilőtték az amerikai hadiflotta második legnagyobb repülőgép-hordozóját, az USS Lexingtont, miközben a legénység a hajó elhagyására készült, a lassan süllyedő anyahajó matrózai tűzbaltával betörtek a kantin fagyasztójába, és sisakjukban ananászfagyit vittek a társaiknak. Sisakjukból kanalazták ki a finomságot, majd tisztára nyalták, mielőtt leereszkedtek volna a mentőcsónakokba a Csendes-óceánon.
De ez semmi: az amerikai nehézbombázók legénysége rájött, hogy ellenséges terület felett is tudnak fagylaltot készíteni úgy, hogy a bevetések előtt a fagyialapot (tejpor, cukor, ízesítők) lőszeres dobozokba vagy tartályokba öntötték, majd rögzítették a repülőgép fűtetlen, annak hátsó részeiben vagy a lövésztoronyban. Több ezer méteres magasságban a fagypont alatti hőmérséklet megfagyasztotta, a repülőgép motorjának folyamatos rázkódása, a turbulencia és levegőben bekövetkezett robbanások pedig tökéletesen krémesre rázták (köpülték) a masszát.
Mire visszaértek a bázisra, elkészült a jól megérdemelt jutalom.
Mindez a második világháború idején történt, amikor az Egyesült Államok hadvezetése a fagylaltot hivatalos harci élelmiszerré (morale food) nyilvánította, hogy növelje a katonák harci morálját. Mivel a hátországban a tejet és a cukrot szigorúan adagolták, a polgári lakosságnak kevesebbel kellett beérnie, de a fronton szolgáló katonák számára elképesztő logisztikai bravúrokkal biztosították a folyamatos fagyiellátást.
Amerika titkos fegyvere
Stratégiai élelmiszer volt tehát a fagylalt és jelentős szerepet játszott az USA háborús erőfeszítéseiben. Annyira hittek benne, hogy az amerikai haditengerészet hadrendbe állított három, vasbetonból készült hatalmas hűtőbárkát (BRL), amelyben nemcsak húst és zöldségeket fagyasztottak le és tároltak, hanem úszó fagylaltgyárakként (ice cream barges) is funkcionáltak. Motor nélkül vontatták a Csendes-óceánon az anyahajók és rombolók után.
Egy-egy ilyen betonbárka óránként több száz liter, naponta pedig csaknem öt tonna fagylaltot volt képes legyártani és tárolni a matrózok számára.
De a kórházakban is nélkülözhetetlennek tartották a fagyit. Orvosok határozottan állították, hogy a sebesülteket lenyugtatja a fagylalt. Nem is önmagában az ízek, hanem a békés nosztalgia hatott leginkább, az első a gyermekkori emlékeké, a biztonság és az ártatlanság érzése, a nyári vakációk felejthetetlen hangulata.
Egy 1945-ös hirdetés, amely a fagylaltos betonbárkát írja le
Fotó: Wikipedia
Hab a fagylalton, hogy egy évtizeddel később, a koreai háború alatt, egy bizonyos Lewis B. Puller tábornok megpróbálta meggyőzni a Pentagont arról, hogy a fagylalt „nőies kaja”, és hogy a csapatok keményebbek lennének, ha az amerikai kultúra más prominens termékeit, nevezetesen sört és whiskyt fogyasztanák. A Pentagon hivatalos nyilatkozattal válaszolt, amelyben határozottan elutasította az alkoholt, és előírta, hogy a katonák hetente legalább háromszor kapjanak fagyit.
Mussolini pedig betiltotta?
Míg az amerikai katonáknak a morál fenntartására tonnaszámra gyártották, Mussolini Olaszországában szigorú korlátozásokat vezettek be a fagyira, aminek hátterében a súlyos nyersanyaghiány állt. Mussolini kormánya a fagylaltot szükségtelen luxuscikknek minősítette.
Úgy vélték, a háborús időkben a tej, a tejszín és a cukor nem pazarolható el édességekre,
ezeket kizárólag a lakosság nélkülözhetetlen alapélelmezésére és a katonák ellátására lehet felhasználni. Ahogy fokozódott a háborús helyzet, a rezsim teljesen megtiltotta a valódi tejszínes és tejes fagylaltok árusítását a polgári lakosság számára. A cukrászdákban és kávézókban törvénybe ütközött klasszikus fagyit mérni, a fasiszta rendőrség pedig valóságos hajtóvadászatot indított a cukrászdák ellen, amelyek titokban mégis krémes édességeket kínáltak a bombázások alatt álló városokban.
Nos, mindez, ebben a formában, csak egy mítosz, városi legenda, nincs ugyanis hiteles történelmi bizonyíték arra, hogy Benito Mussolini teljességgel megtiltotta volna a tejszínes vagy tejes fagylaltok árusítását a polgári lakosságnak. Az viszont igaz, hogy a háborús években bevezetett élelmiszerjegyek és a súlyos cukor-, tej-, valamint tejszínhiány miatt a cukrászdák és fagylaltozók nem jutottak hozzá elegendő alapanyaghoz, ezért nem tudtak hagyományos olasz (tejes) fagylaltokat előállítani.
A háború csúcsán jobb híján ősfagyikkal (hamis gelatóval), gyümölcsös vizes sörbettel/granitával kellett beérniük az olaszoknak. Miközben Mussolini másra szánta a kincset érő tejet: támogatásával fejlesztették ki a Lanital nevű textilanyagot, amely tej kazeinjéből előállított szintetikus gyapjú (műszál) volt. Ebből varrtak egyenruhákat a katonáknak.
Feketelistára került a tészta
Az, hogy elterjedhetett, hogy a fagyi feketelistára került, annak valós alapja volt: Il Duce (Mussolini) ugyanis az 1920-as és 1930-as években olyat lépett, amivel sem előtte, sem utána nem mert próbálkozni senki:
Mivel Itália gabonából távolról sem volt önellátó, és az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság, valamint az 1935-ös etiópiai invázió miatt az országra kirótt népszövetségi szankciók miatt az importgabona ára az egekbe szökött, Il Duce ezért meghirdette az önellátás doktrínáját („olasz élelmiszert az olaszoknak”), amit forradalmi gasztro-propagandakampánnyal tálalt a meghökkent lakosságnak. Ez volt A nagy tésztaháború (La battaglia del grano), és a kormány megalapította a Nemzeti Rizstanácsot (Ente Nazionale dei Risi).
Az olasz futurizmus atyja, az avantgárd író, Filippo Tommaso Marinetti szenvedélyes kiáltványban és avantgárd rizses szakácskönnyvel sietett Mussolini segítségére, és lefektette a kulináris forradalom alaptéziseit.
a főtt tészta tunyává tesz, fizikailag elgyengít, a tésztaevés a felelős a letargiáért és a depresszióért – azért, mert rágás nélkül lenyelik. Az igazi harcosok nem esznek tésztát, és a nők sem szeretik a tésztazabáló férfiakat, mert akinek tésztával van teli a hasa, az nem lehet jó szerető, és nem is igazi férfi.
Nagy jóindulattal is, mérsékelten ment csak át a felhevült rizsforradalmi üzenet. A rizottón kívül az olasz nők tettek a rizsre a konyhákban, nyíltan tovább készítették a tésztát „al dente”, világossá téve, hogy az olasz lelket még a Római Birodalmat visszahozni akaró Duce sem tudja megtörni. A tésztájáról híres Nápoly polgármestere pedig határozottan kijelentette, hogy „az angyalok a Paradicsomban csakis cérnametéltes al pomodorót esznek”.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!