Ha a nép ezt akarja, akkor ezt kell megadni a népnek!
– mondja a Wicked című musicalben Óz, a nagy varázsló, akiről az eredeti mese óta mindenki tudja, hogy kuruzsló, és az egész népét átverve tartja fenn saját nagyságának látszatát. Alighanem ez a tény volt az, amely megihlette Gregory Maguire írót, hogy Wicked címen megírja az Óz, a csodák csodája előzménytörténetét, amely egyúttal más szemszögből mutatja be a meséből megismert világot. Amely műnek ez a fenti a kulcsmondata:
az aranyos, rubincipős-boszorkányos mese átértelmezése semmi másról nem szól, mint arról, milyen súlyos problémát jelentenek a világban a populista politikusok, és milyen könnyű a populizmus módszereivel látszólag vidám diktatúrát – gulyáskommunizmust – felépíteni.
A világ legfontosabb musical-nagyhatalmában, a Broadway-n huszonhárom éve hatalmas sikerrel futó és két, összesen másfél milliárd dollárnyi bevételt hozó filmben is megénekelt Wicked ugyanis arról szól, hogy minden, de minden hazugság volt, amit Óz birodalmában meséltek a Totóval a sárgaköves úton kolbászoló Dorothynak, a gyáva oroszlánnak, az összes mumpicnak és Óz minden egyes alattvalójának, és ezt jól tudja a Jó Boszorkány is. A szemfényvesztő Óz ugyanis a népet átverve vált uralkodóvá, és hogy megőrizhesse hatalmát, pontosan azt csinálta, amit Orwell megírt az 1984 című diktátor-kézikönyvében, amit a való világban olyan lelkesen használ Donald Trump, Orbán Viktor és minden más populista politikus a jelenben, a múltban és a jövőben: közös ellenségképet kreált. De mivel ez nem a valóság, hanem egy mesevilág, ez a közös ellenség nem a bevándorlók, nem a muszlimok és nem Brüsszel volt, hanem az állatok, akiket Óz hazugsággal bűnbaknak állított be a nagy éhínségért, ami a népét sújtotta.
Szegedi Szabadtéri Játékok / Zsiros Aliz
De csak addig, amíg fel nem bukkant – nem Soros György, hanem – Elphaba, a színes bőrű boszorkány, aki leleplezhette volna a hazugságokat, és mivel eredendően erkölcsös, jó emberről van szó, haláláig küzdött is volna ellene. Így hát Óz kihirdette, hogy Elphaba a Gonosz Boszorkány – a Wicked Witch of the West –, és bár hű csatlósai pontosan tudták, hogy ez nem igaz, azért beálltak a hazugság mögé. Mások pedig lenyelték a békát, mert élvezték azokat az előnyöket, amiket a behódolásért cserébe kaptak: például így válhatott a varázstalan Glinda a körülrajongott Jó Boszorkánnyá, akit imád és bálványoz Óz megvezetett népe.
Nem, a Wicked nem mese, hanem kőkemény politikai parabola,
és belelátni Trumpot, Orbánt vagy mindazokat a demokráciákat diktatúra felé terelő, nemzetrontó politikusokat, akik a musical alapjául szolgáló regény megjelenésekor, 1995-ben épp hatalmon voltak, nem a politikai újságíró monomániája, hanem a történet legnyilvánvalóbb olvasata.
Tóth Angelika
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
És ha továbbmegyünk ezen az ösvényen, kellemetlen, vagy ha tetszik, nagyon érdekes kérdésekkel szembesülhetünk a musical hazai bemutatója, a Wicked legelső szabadtéri premierje kapcsán, amelyet Szente Vajk rendezett most meg a Szegedi Szabadtéri Játékokon, hogy aztán decembertől műsorára vegye a Szente által igazgatott Erkel Színház. A darab ugyanis arról szól, hogyan szegődnek mindenféle előnyökért cserébe egy populista politikus szolgálatára olyan emberek is, akik szemfényvesztéssel akarják elkápráztatni a népet: tudják, hogy ha beállnak a vezető mögé, olyan előnyökre tehetnek szert, amiért másoknak rengeteget kellene dolgozniuk, és millió módon bizonyítani rátermettségüket. Ez a darabban Glinda, a varázsláshoz valójában nem értő boszorkánytanonc, aki befogja a száját, amikor barátját, Elphabát kikiáltják közellenségnek. De valahogy máshonnan is ismerős ez a felállás.
Szente Vajk, aki az igazán tehetséges színházi rendezők mellett nem rátermettségével, hanem profi szemfényvesztői képességével rendez hosszú ideje többnyire üres, mondanivalóval nemigen rendelkező, de roppant látványos előadásokat, egy idő után úgy döntött, hogy felgyorsítja saját karrierjét. Beállt Orbán Viktor mellé, szó szerint is – lásd a közös szelfijeiket –, megrendezte a populista nemzetvezető politikai nagygyűléseinek színpadi részét, majd ezért cserébe mindenféle pályázat nélkül, kilencmilliárd forint társaságában megkapta az Erkel Színházat hűbérbirtokul. Milyen könnyű párhuzamokat találni Ózzal és Glindával!
Ha azt feltételeznénk, Szente Vajk pontosan érti, mit is rendezett meg, és nem csak a nyilvánvaló – és technikai értelemben abszolút megérdemelt – várható sikert nézte volna, azt is hihetnénk, önmagával szembenézve rendezett egy musicalt saját magáról.
De hagyjuk is a személyes hiteket, és maradjunk az előadásnál. Amely kérdés és vita nélkül teljesíti a közönség számára alighanem legfontosabb kritériumát: tökéletes látvánnyal, nagyszerű technikai megoldásokkal hiteti el velünk, hogy egy hollywoodi mozit nézünk, és nem színházat.
Középen Csonka András
Szegedi Szabadtéri Játékok / Zsiros Aliz
Hogy ez mennyire dicséret azoknak, akik a színházat jobban szeretik, mint a látványfilmeket, már más kérdés, de a művészszínház és a kommersz esztétikájának, filozófiájának összehasonlítása túlmutat egy kritika határain. És némiképp feleslegessé teszi azt a vitát is, vajon mennyire elfogadható, hogy a háttérvászon vetítésein – amelynek a jelmez- és díszlettervező Kentaur volt a supervisora – mesterséges intelligenciát is alkalmaztak: ez a fajta háttérvetítés azóta mérhetetlenül igénytelen, hogysem feltalálták, az már legfeljebb humánerőforrás szempontból számít, hogy a digitális, semmitmondó háttéranimáció létrehozására szolgáló kódot egy programozó írja be a gépbe havi fizetésért, vagy az AI jóval olcsóbban.
A vitának arról kéne szólnia, kell-e és miért nem kell a színházba olyan digitális háttérvetítés, ami semmi másra nem szolgál, mint hogy a nézőnek még véletlenül se kelljen az agyát, a fantáziáját használnia. A színház ugyanis attól színház, hogy a néző a színpadon látható dolgok révén saját maga hozza létre az illúziót, és ha csak egy üres, fekete színpadon átsétáló embert lát, aki valamiről beszél, akkor is megjelenik a szeme előtt egy ennél milliószor összetettebb világ: ezt teszi a színház ereje.
Aki még a részletgazdag, nagyszabású, látványos díszlet mellé is kötelezően oda akar varázsolni mindent, amiről szó van a színpadon, a színház erejében nem bízik, és nem erőteljesebbé teszi az előadását, hanem elsorvasztja az izmait.
Hogy ezt a sorvasztást néhány, kompjúter mögött ülő grafikussal teszi vagy egy AI-ba beírt prompttal, már szinte édesmindegy: a színházat nem az AI teszi tönkre, hanem ez a gondolkodásmód.
Stéphanie Schlesser és Koltai-Nagy Balázs
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Hiszen a jó színház mindig szélesíti a nézők látókörét, épp ezért nagyszerű musical a Wicked is: elgondolkodtat arról, hogy mindennek érdemes utánanézni, amit a hatalom mond nekünk, minden fentről érkező propagandát érdemes fenntartásokkal, gyanakvással szemlélni, és senkiről nem érdemes automatikusan elhinni, hogy gonosz, hogy a vesztünkre tör, akiről valaki más ezt állítja – pláne, ha ennek a valakinek érdekében áll ezt állítania. Aki mindezt felfogja, biztosan látná – akár csukott szemmel is – Óz birodalmát vagy a mesebeli egyetem hátsó termeit jellegtelen, tizenkettő-egy-tucat, minden egyéniséget és művészi látásmódot nélkülöző vetítés nélkül is. (Ami ráadásul Szegeden néha szét is csúszik, így a nyilván megteremteni kívánt „tökéletes illúzió” helyett csak amatőr módon kizökkent.) Kérdés, mi akar lenni a színház: művészet, vagy kereskedelmi termék. Mindkét válasz legitim, és a maga térfelén mindkettő tud ugyanannyit érni, minőségi műalkotás vagy minőségi szórakoztatás lenni. Minderről további értékítéletet alkotni: ízléskérdés és világnézet.
Akárhogy is, Szente Vajk hollywoodi mozija tökéletesen működik: a közönség feje felett berepülő Jó Boszorkány és az ugyanott kirepülő Gonosz Boszorkány lélegzetelállító megoldások, ráadásul Szente nem is spórol a hasonlókkal: repül itt minden egyes szárnyas majom, valóban repülve közlekedik minden alkalommal Elphaba, de még a seprű is lebeg, ha kell. Kentaur jelmezei a koncepcióba illően nem utalásszerűek, hanem a lehető legkonkrétabbak: a medve dajka a lábujjától a bolyhos füléig medvének van öltöztetve, Csonka András tökéletes kecskeember, sőt még Udvaros Dorottyát is „ázsiaiasra” sminkelték, hogy eszünkbe jusson róla a filmben a karakterét, Madame Morrible-t játszó Michelle Yeoh.
Ózhoz illő, tökéletes szemfényvesztés ez az előadás,
és félreértés ne essék, a „tökéletes”-en nagyobb a hangsúly, mint az egyébként is pozitív értelemben használt „szemfényvesztés”-en. Csak a „művészet” szón nincs hangsúly, hiszen nem is szerepel a mondatban, de ha nagyon figyelünk, a „színház” sem, ám ez akár véletlen is lehet. Nem kívánta meg a szövegkörnyezet.
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Az egyetlen, ami nem járul hozzá a tökéletes összképhez, a magyar musicaljátszás örök és évtizedek óta kigyógyíthatatlan betegsége: hogy amikor sokan énekelnek egyszerre, nem érthető a szöveg. A Wicked erre most rátesz még egy lapáttal: a főszerepet az a Belgiumban magyar anya és luxemburgi apa lányaként született Stéphanie Schlesser játssza, aki 2017-ben csodálatosan énekelt magyarul a We Will Rock You című Queen-musicalben, ám most mégis sokszor túlzottan erősen hallható a magyartól eltérő kiejtése, olyannyira, hogy az énekelve nemegyszer érthetetlenné is teszi a szöveget. Pedig a nemzetközi színpadokon is ismert Schlesser Elphabája máskülönben kiváló lenne: a színésznő ereje, lendülete, érzelmi gazdagsága lenyűgöző, és hangja is kifogástalan.
Ugyanakkor a musicalt nézve, pontosabban hallgatva az ember úgy érzi, alighanem a kiváló politikai parabola és a nagyszerű alapötlet tették ennyire népszerűvé a Wickedet, nem pedig Stephen Schwarz zenéje, amelyből már a végső taps után egy perccel is nehéz bármit felidézni. Az adott pillanathoz hangulatos, zsigerileg is kellőképp hatásos – de annál nem hatásosabb – aláfestést képes adni a Wicked zenéje, a zenetörténelembe beírható vagy legalább fülbemászó dallamokat nem. Szerencse, hogy egyéb erényei miatt így is emlékezetes az előadás.
Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert
Még ha a magyar fordítás hagy is maga után kívánnivalót: itt-ott erőltetettek a rímek, és több fontos momentum is kimarad az eredetiből. Hogy az egyik szereplőből lesz a Madárijesztő, azt a szöveg „brainless” (agy nélküli) szava jelzi előre egy találó utalással, amely a magyar fordításból szőrén-szálán hiányzik. A fő tanulságot leszűrő dalban is erősen véleményes a magyar szabad fordítás: Elphaba és Glinda arról énekelnek, hogy milyen sorsfordító hatással lehet az emberre, ha valaki megváltoztatja a gondolkodásmódját, még akkor is, ha eleinte a másik véleménye teljesen vállalhatatlannak is tűnik számukra. A dal legfontosabb része, hogy mindketten elmondják: nemcsak, hogy megváltoztak, de ez egyrészt jó irányú változás, másrészt kitörölhetetlen és végleges. Ezt egy angol szójáték fejezi ki: a „for good” egyszerre jelenti, hogy „jó irányba” és hogy „véglegesen”. Ebből a magyarban semmi, de semmi nem jön át, itt a változásról a „for good” helyén az hangzik el, hogy „jócskán”, ami teljes kudarc bármelyik jelentés kifejezésére – és ne feledjük, a tartalmában legfontosabb dalról van szó. (A színlap az elismert műfordító Galambos Attilát és a rendező Szente Vajkot jelöli meg fordítóként, ami a színházi gyakorlatban a legtöbbször azt jelenti: a megkapott műfordítást a másból diplomázott, ám magabiztos rendező itt-ott kedve szerint átírta.)
És hangozzon ez akármilyen mentegetőzésnek is, akkor is igaz: mindezek szerencsére csak kis problémát jelentenek ahhoz képest, hogy
a Wicked alapvetően világszínvonalú látványszínházi produkció,
profi tánckarral, az előadásra hatásvadász módon nem rátelepedő, mégis találó koreográfiával, egy tökéletes Glindával – Tóth Angelika, ha Amerikában születik, eséllyel castingolhatott volna Ariane Grande mellett –, Koltai-Nagy Balázs Fiyerójának érzelemgazdag alakításával, gördülékeny, jó ritmusú, az érzelmileg telített részekre is odafigyelő előadás. (Elphaba és Glinda összebarátkozásának jelenete még a gigantikus, ötezer fős nézőtéren is megindító.)
Pásztor Virág és Fejszés Attila
Szegedi Szabadtéri Játékok / Zsiros Aliz
Soha ne álljunk be populista eszmék és politikusok mögé, és sziszegve se szolgáljunk aljas, nyomorító hatalmakat – üzeni a Wicked Elphabája. Ha a képességeinket arra tudjuk használni, hogy azzal örömöt okozzunk a népnek, igenis be lehet állni a kifogásolható vezér mögé is, csak tisztességgel, jól kell csinálni a dolgunkat, és akkor igenis szolgáljuk a hazát – üzeni Glinda. Hogy mit üzen e kettő közül Szente Vajk, az előadás rendezője, az az előadásból nem derül ki. Talán az életéből – de az most nem tartozik a tárgyhoz.
Borítókép: Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert