–

Több tízezer fénykép van a telefonomban. És a legtöbbjüket valószínűleg soha többé nem fogom látni. 

Van köztük vagy háromszáz naplemente, amelyekről a készítésük pillanatában meg voltam győződve, hogy ilyen gyönyörűséges égi jelenség még soha nem történt a világon (és arra a pillanatra igaz is volt, de a fotón úgy néznek ki, mint egy átlagos stockfotó vagy Windows-képernyővédő). 

Vannak képernyőfotók információkról, amelyekre „később biztosan szükségem lesz”, de már arra sem emlékszem, miért készítettem őket. 

Éttermi ételfotók, amikről fogalmam sincs, hol ettem, és miért éreztem szükségét, hogy ne az ízlelőbimbóimmal tapasztaljam meg őket – azaz tudom: valamikor afféle reflex volt, hogy ha kaja, akkor képet kell készíteni róla. 

Virágok, amiket a telefonommal „szagoltam meg” az orrom helyett, macskák százféle alvópózban (na jó, ezekre ma is azt mondom, hogy megérte – sosem lehet elég macskás képe az embernek), elmosódott szelfik, parkolóhelyek, amikre emlékeznem kellett, de elfelejtettem kitörölni őket, repülőjegyek, amik évek óta foglalják a tárhelyemet, és persze az ikonikus képek, amelyeken az ujjam véletlenül belelóg az objektívbe.

És közöttük, bennük, rajtuk ott van az életem. 

Görgetek, és egyszeriben rám tör a szomorúság és a kétségbeesés, és a boldogság és a hála, amik meghatározták az adott pillanatokat. 

Itt vannak az emberek, akiket annyira szeretek, hogy szinte meghosszabbított önmagamként tekintek rájuk, ahogyan azok is, akikkel már nem beszélek, azaz ők nem beszélnek velem. És azok is, akik már nem csak, hogy nincsenek az életemben, életben sincsenek. 

Helyek, amelyeket valamikor otthonnak hívtam. Pillanatok, amikor még fogalmam sem volt róla, hogy éppen valami elkezdődik – vagy véget ér. 

Egy kép, amit egy összeomlásom kellős közepén készítettem. Egy másik, amelyen a férjem kamillát szed. Egy falra firkált mondat Palesztinában. Egy szalvéta Mexikóban. Apám a görögországi otthonunkban. A keresztlányaim a kertünkben. Egy vörösen izzó erdőtűz, ami majdnem felfalta a házunkat. És Madonna. Sok-sok Madonna. 

Nem minden fotó emlék

Furcsa, hogy miközben időről időre nekiállunk kiszortírozni a szekrényünket, kidobjuk a lejárt fűszereket, gyógyszereket, könyveket ajándékozunk el, sőt, kapcsolatokat, szerepeket, régi énjeinket is elengedjük, a telefonunkban felhalmozott életünkhöz sokan alig-alig nyúlunk.

Pedig azt is érdemes volna néha rendbe tenni. Nem (csak) azért, mert nincs elég tárhely. Hanem mert nem minden megőrzés emlék. Van, ami egyszerűen csak… lom. 

Erre akkor jöttem rá igazán, amikor Lobenwein Norbert felkért, hogy én is adjak képeket a SopronFest SHOT Minden kép egy történet című kiállítására. A tárlat közel ötszáz, kizárólag mobiltelefonnal készített fotóból állt össze: ismert emberek utazásaiból, találkozásaiból, veszteségeiből, backstage-pillanataiból és hétköznapi csodáiból. Olyan képekből, amelyek eredetileg arra születtek, hogy néhány másodpercig világítsanak egy telefon képernyőjén, aztán eltűnjenek a következő ezer meg ezer között.

Most viszont ki lettek nyomtatva, és falra kerültek a soproni Liszt Központ Munkácsy termében. De hogy ez megtörténjen,

nekem előbb vissza kellett mennem értük a múltba. Megkeresni azokat a szokásos kattintásnak vélt mérföldköveket, amelyekből az elmúlt években mostani önmagam lettem.

Rengeteg képet töröltem.

Sokat közülük végre albumba tettem.

Tizenhetet pedig kiválasztottam a kiállításra.

Így született meg ez a tizenhét kép, amelyek most már nemcsak az enyémek, hanem mindenkié. 

Én ezzel búcsúztatom a 2026-os fesztiválszezont – és nyitom meg, leginkább önmagamban, a jövővé formálódó jelent, melynek során igyekszem majd tudatosabban megörökíteni a momentumokat… vagy épp pont, hogy felismerni, mikor nincs szükség rá, hogy a telefonomért nyúljak. 

Tizenhét kép az életemből