„Andriskám, kérlek, már most intézd el, hogy ne legyél akkor ügyeletes…” – írta Karcsi augusztus 7-én 14.25-kor, és bár fel-feltört bennem az érzés, amely azt volt hivatott tudatni, hogy igen, mintha már csöppet fogyna az ereje, biztosra vettem: „akkor”, azaz december 12-én, délután öt körül ott találom majd a több generációs, beszélő falaival kultikus, Tizedes utcai lakás nappalijának ágyán törökülésben, hogy aztán átbeszéljük az estét mindenféle olyan dologgal, aminek semmi, de semmi köze a trendhez, a talmihoz, az újhoz; ehhez az izéhez, amit huszonegyedik századnak nevezünk.
Nem, az igazi a huszadik század volt, abból is a hatvanas évek, még közelebbről és konkrétan az a korszak, amelyben édesapja, a Tizedes utcai lak egykori híressége, a válogatottban még Puskás Ferenccel is együtt futballozó, a ház falán névtáblát kapó Lakat Károly irányította az Albert-, Vargazoli-féle (végigmondjam, Karcsi?) Ferencvárost, amely, naná, maga volt a csoda, jó, nem a csoda, hanem a non plus ultra a köbön és megszorozva végtelennel; Karcsi alighanem ott, abban a korszakban érezte magát otthon, valószínűleg folyton azt látta maga előtt, akárhányat is írtunk, ahogy apja taktikai tanácsokat és pikírt nyilatkozatokat ad, miközben ő, a kis Karcsi, bámulja Albertet, az Aranylabdát, no pláne a korszak zseniális filmjeit, villódzó neonreklámjait és még a járda repedéseit is, hiszen a hatvanas években minden, de minden más volt, nem is: jobb volt.
Ó, pardon: 1945. augusztus 20., Budapest, Magyarország–Ausztria 5-2, Puskás első válogatott mérkőzése és első gólja, Lakat kezdőként lépett pályára; csak a miheztartás végett, ha már az előbb megemlítettem ezt a kis apróságot Öcsivel meg a faterral, még a végén finoman megfed Karcsi fentről, hogy kihagytam valami fontos adatot.
Szóval december 12-e volt az a nap, a találkozós nap minden esztendőben, amelynek „kihirdetése” előtt Karcsi csak annyit kért: nem érdekel, mit csináltok egész évben, az se fontos, ha fel se hívtok, sőt, ha rám se gondoltok közben, de december 12-én, tehát december 12-én, azaz december 12-én üljetek velem itt, a Tizedes utcában, és beszélgessünk; persze mindezt jóval nagyobb ívű, jelzőkkel, bővített tag- és alárendelt mellékmondatokkal spékelt beszédben fejtette ki, kvázi szelíd parancsba adva, és az embernek eszébe nem jutott elszabotálni e – találomra meghatározott – napot. Rendre ott ültünk tisztelettel és szeretettel, alkalmilag Benedek Szabival, Borbély Zolival, Balázs Tibivel, Csillag Petivel, miközben Márti, a szeretett feleség olyan terülj, terülj asztalkámat varázsolt, hogy azt se tudtuk, mihez nyúljunk (azok a piték…); s miközben ettünk, ittunk, dumáltunk, edukációs céllal imádott lánya, Eszter fiai, Bence és Bálint nem egyszer ott ültek a sarokban, az ágy szélén, a makacsul törökülésben lévő nagypapa mellett, és csak hallgatták az egymásba folyó, helyenként csapongó, de világos struktúrájú sztorifolyamot. Egykor ő, a kis Karcsi ült ott, ahol a fiúk, és hallgatta az apját mindenféle fontos emberrel beszélni; nem kevesebbet tanult meg ott, mint az életet, és nem kevesebbet tanított ő Bencének és Bálintnak, mint az életet.
„Engem mindennél jobban foglalkoztatott, hogy becsönget Kőrösi Pista intéző bácsi, leül, és már mondja is apámnak, hogy láttam egy remek kullancsot a Lángban, vagy van egy nagyszerű stopperóra a Ganzban. Én meg nemcsak, hogy bementem, és leültem közéjük, hanem hatévesen megtanultam két elképesztően fontos dolgot, a maradás feltételeit: egy, nem szabad szólni, kettő, a fröccshöz mikor kell nyomni a szódát. Eközben szerződést kötöttek, leváltottak, kineveztek, esetleg fekete Volgán érkező honvédos tisztek jöttek értekezni” – adott hátteret Lakat T. Károly egy 2007-es Hócipő-interjúban.
Mindent az Apjától meg a Tizedes utcába toppanóktól tanult és értett meg; mindent az Apjából és a futballból vezetett le. Mint ugyanebben a beszélgetésben elmesélte:
„Apám nyolcvannyolcban halt meg, és olyannyira nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a tényt, hogy emiatt még egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Bármiről is van szó, folyton arra gondolok, hogy ő most mit tenne, mit mondana, és a végén mindig úgy döntök, ahogyan ő döntene, azt mondom, amit ő mondana, azt teszem, amit ő tenne. Abszolúte meghatározó embere az életemnek; ezért is ugrik be mindenről a futball. Aki nézi, az tudja: legyen szó színházról vagy halbiológiáról, azonnal előjövök egy futballpéldával. Amikor Hiller (István – a szerk.) még nem pártelnökként járt nálunk, és a téma az volt, ő lesz-e vagy sem, azt mondtam, olyan ez, mint a Fradi–Dorog hatvanháromban. Hogyhogy? Hát úgy, hogy a Fradinak két meccse volt hátra a bajnokságból, egy pontot kellett volna szereznie a címhez, és addig-addig szerezgette, amíg végül nem lett belőle semmi. Én vagyok ő, mármint az apám, és azért is alkalmazom az ő megoldásait, mert azoknál nincsenek jobbak. Mindegy, hogy Sárisáp–Kecel rangadót vagy vb-döntőt nézek, az apám módszerei alapján negyedóra után tudom, miként alakul a meccs; kit kéne levenni a pályáról, miért rossz vagy jó az edző taktikája, ki az, aki nem tudja, hol van… Kilencvenkilenc százalékban nyerünk: apám győzelemre vezeti a sírból az én élő gondolataimat.”
Lakat T. Károly korszakos sportújságíró volt; sokszor csak csöndben néztem őt, az utolsó nagy bölények egyikét – mint Jakab Józsefet, Hegyi Ivánt, Serényi Pétert –, akin felnőttem, akitől tanultam. Első élményeim egyike egy meccs előtti Képes Sport-riport az Újpesti Dózsa öltözőjéből, ahonnan Karcsi olyannyira kép- és filmszerűen tudósított, hogy nem csupán ott ültem magam is a Nicoflex szagú, termoszaiban langyos teát rejtő, feszült hangulatú öltözőben, hanem én lettem az összes szereplő: remegve éreztem magamon a Tóth Jokkában dolgozó drukkot, Törőcsik tettetett (?) hányavetiségét vagy éppen Pető gyúró gondját, aki azon morfondírozik, szóljon-e Temesvári mesternek, Steidl Sanyi izma be van állva. Karcsi sosem klasszikus módon közelített a szakmához, hanem irodalmi stílusban, ponyvaregényes betétekkel, plasztikusan, részletgazdagon, rezdülésekre figyelemmel, az ellenfél, az interjúalany fejével gondolkodva, mi több, még azt is kitalálva, amiről maga az érintett se tudja, átfutott-e a fejében (igen).
Úgy képzeltem mindig, hogy Karcsi nem csupán írt, hanem e tevékenysége közben filmet készített: leült a gép elé, megszüntette maga körül a külvilágot, és miután elővett egy doboz cigarettát, beindult a szeme előtt valami mozgókép, amely a forgatókönyv és a dramaturgia minden elemét ötvözve mintegy önmagától rendezte a „jeleneteket” cikkformába. Nem egyszer persze, mint minden jól író zsurnaliszta, kicsit túlpörgette a dolgot, esetleg – mondjuk lapzártában – a szükség kényszere szólt ki az alkotásából; például egy előre betördelt dolgozat drámai kiesésekor, amelynek nyomán, nem volt mit tenni, egyoldalas interjút kellett készítenie gyorsan.
Lehet, hogy ez éppen az a beszélgetés volt, amely után Szendrei József, az Ú. Dózsa válogatott kapusa felhívta egy újságíró barátját:
– Te, a Karcsi csinált velem egy kolumnás anyagot…
– Olvastam, nagyon jó lett! De mi a baj?
– Csak az, hogy legutóbb két hete beszéltem Karcsival, és akkor is mindössze két percet.
Amikor az egyik december 12-én rákérdeztem erre a már hat órán keresztül törökülésben lévő Karcsinál, egy rá jellemző félmosollyal, némi legyintés közepette, végigpörgetve magában a hatvanas éveket és azt, mit reagálna-e erre az apja, finom, megengedő mondatkezdéssel elbeszélte – filmjelenet-betétekkel, megemlítve Albert Flórit is, mert őt mindig meg kellett említeni az apja mellett –, hogy hát ától cettig ismeri a teljes magyar futballistavertikumot (igaz), az összes játékos valamennyi mondatát tudja előre (pláne), szóval olykor, drága Andriskám, kivált pánikhelyzetben, belefér az ilyesmi. Megjegyzem, a közeg olyannyira elfogadta ezt, még ha időnként morgott is hozzá, hogy akadt szövetségi kapitány (!), aki az úgynevezett sorsdöntő mérkőzés előtt azzal vált el a szállodában kávézó, cigiző Karcsitól: írj, ami benned van, te ezt jobban érzed. Hosszú évekkel Később megkérdeztem a kapitányt, a futballsport korszakos, sokszorosan győztes alakját, valóban így gondolta-e:
– Abszolúte, és pontosan azt írta, amit és ahogy gondolok. Még azt is levette, nem tudom, hogyan csinálta, ami kósza gondolatként csak átcikázott a fejemen a meccs egyik taktikai eleméről. Elképesztő.
Volt valami spirituális Karcsiban; mintha valóban mindent levett, azonnal megértett és mindenre ráérzett volna. Ha nem is ebben a világban élt (hanem, ugye, leginkább a csodálatos hatvanas években, amelyek megannyi filmalkotása, könyve, képi és tárgyi emléke ott sorakozik lakása polcain), tudta, mi történik, és hibátlanul interpretálta is. És közben – természetesen – mindvégig az apjával beszélgetett. A respektált edzővel, aki, és ezt Karcsi mindig végtelen tárgyilagossággal beszélte el, sosem volt az a klasszikus futballpapája az FTC-ben nevelkedő, gólerős középcsatár fiának. Olyannyira nem, hogy például sosem látta őt játszani, és Debrecenbe irányította orvostanhallgatónak, amikor a kis, ifiből kiöregedő Lakatot Szusza Ferenc vitte volna Győrbe. Karcsi sosem kérdezte erről apját, legalábbis konkrét válasz nincs a miértre, ha csak annyi nem, hogy az öreg mester félt attól: fia nem lesz Albert – márpedig lejjebb nem szabad adni –, de kiváló orvos még lehet a futballválogatott mellett. S hogy milyen FTC volt az? „Akkortájt bizonyos Albert Flórián volt a center, még az Aranylabdát is megkapta; ha ő nem játszott, akkor jött Németh Miklós, és négyesével rúgta a gólokat; ha vele is történt valami, akkor meg ott volt az a Branikovits, akire azt mondták, jobb lesz, mint Albert…”
Nagyjából fél évig bírta Debrecenben – igazából egyetlen ezredmásodpercig sem –, aztán „hetven májusában magától értetődő természetességgel mondta nekem Németh Gyula a Népsport labdarúgórovatában, hogy akkor most ide ülj le.”
Leült, a többi pedig, ahogyan mondani szokták, történelem.
Micsoda fordulat, mondaná most Karcsi; na ja, így biztosan nem lehet vége a cikknek, pláne, hogy most éppen róla szól. Részint túl közhelyes lezárás lenne, részint nélkülözné annak a korántsem elhanyagolható ténynek a kifejtését, amely szerint a kiváló sportújságíró egy közéleti televízió főszerkesztője lett. Nap TV-s interjúi legendaszámba mentek; hol önmagukban, hol azért, mert roppant sajátos stílusa, habitusa, komplett jegyzeteket kínáló kérdéssora sosem engedte, hogy az alany megelégedjen a szimpla válasszal: Karcsi ki akarta hozni belőle az „állatot” (tudom, most tiltakozol, milyen állatot, amikor a hatvanas években azt mondták volna erre, hogy…), emellett a beszélgetéseiben tetten érhető volt némi, nevezzük most így, ámulat, oké, révült tisztelet, amikor, senki nem találná ki, a hatvanas évek sztárjai ültek be a műsorba; táncdalénekesek, rendezők, színészek… Megannyi paródia is készült Karcsi unikális műsorvezetői stílusa nyomán, de egyiket se szívta mellre – az viszont végtelenül bántotta, de inkább a végsőkig emésztette, hogy az internet népe nem egyszer lekommunistázta (stb.) a Nap TV miatt; őt, akit efféle baloldalisággal aztán végképp nem lehetett vádolni, és őt, akinek az életet jelentő, állambiztonságilag megfigyelt apja a legvadabb időkben is beszólt a rendszernek.
„A céklát azért nem eszik a fiúk, mert piros” – jelentette például a faterről 1966-ban a politikai rendőrség (ÁVH/III. főcsoportfőnökség), és ez a finom, kétélű, a hatalom szempontjából durva akusztikájú poén csak egy volt a sok közül. Mondjuk az a taktikai utasítás se volt rossz – ellenben a nyugati világ egy-egy termékét illetően szintén áthallásos –, amelyet az öreg Lakat a Salgótarján edzőjeként adott elő az öltözőben: „Apám letett az öltözőasztalra egy meztelen Tordai Teri-, illetve egy Gobbi Hilda-képet, egy-egy pakli Kentet és Munkást, egy liter Kártyás nevű bort és egy üveg francia pezsgőt, nem utolsósorban odafektette a legjobb angol szövetzakóját és a pályamunkástól kölcsönkért pufajkát. Uraim, a rangadó tétje ismert, válasszanak!”
Nyert a Tarján.
Öt éve – a saját és a fater sztorijai nyomán – felvetettem Karcsinak, hogy kéne egy életútinterjú. Meg is kérdeztem egy kollégát a jelentősebb lapok egyikénél, érdekelné-e ilyesmi; habozás nélkül igent mondott, csak éppen Karcsi nem állt kötélnek. „Drága Andriskám, egészen biztos vagyok benne, hogy kiváló beszélgetés lenne, de meglátnám az első kommentet Akárki Bélától, hogy hova takarodjak meg miért, és napokig rágódnék rajta; nem kell ez nekem.”
Győzködtem, persze, de mindhiába; nem akart már szerepelni (emiatt), inkább csak írt volna mindenhová, ha nem szűkült volna végletesen a lappiac, továbbá, ha, és ezt egyszer fájdalmas tárgyilagossággal jegyezte meg, a Nap TV után nem felejtették volna el: „Nézd meg, itt vagyok hatvan fölött, a legjobb korban, rengeteg tapasztalattal, és nem kellek senkinek.” Alighanem pecsétet rakott rá a Nap TV főszerkesztői posztja, ám az jobban fájt neki, talán mindennél jobban, hogy lassan nincs hová és nincs mit írni.
Utolsó cikkeinek egyike – a Sport plusznak jegyezte – a Real Madrid ferencvárosi látogatásáról szólt, és amennyire, khm, édesbús szeretettel kezelte a találkozót, annyira gyermeki örömmel írta mailen, hogy nézzem csak meg a cikket. Igen, szépen belevett egy fordulattal, mint őrült Madrid-drukkert, de ennél jóval fontosabbnak találtatott, hogy a visszajelzés nyomán érezze: nemcsak ez az írás fontos (neki, nekem, nekünk), hanem az a bizonyos december 12-e is – mindenekelőtt az –, amikor Szabival, Zolival, Tibivel, Petivel megérkezünk a Tizedes utcai lakásba.
Karcsi, valahogyan aznap is ott leszek, és csak hallgatlak majd, ahogy törökülésben beszélsz bármiről is. Ja, igen. Amikor Albert hatvanhatban megindult…
(Borítókép: Lakat T. Károly)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!