Nagy baj lehet Brazíliában, ha ismét, még mindig és újra a filmeket vetik be a bűnözés ellen. Merthogy a Kölykök az utcáról: Nando két világ között című filmre a Netflixen nem nagyon lehet másként tekinteni, mint társadalmi érzékenyítésre a bűnözés ellen. Annak viszont gyenge, ahogyan filmnek sem tigris. Pedig amiről szól, az fontos kérdés: van-e visszatérés a szervezett bűnözés világából.
Nando drogdíler. Van családja, de kénytelen őket elhagyni. Álságos az érvelés, miszerint azért, mert el kell tűnnie, és így senki nem kerül célkeresztbe, hiszen Nando ugyanazt az életmódot folytatja: drogot árul Európában. Aztán mégis hazatér, és rájön arra, hogy a családja fontosabb a kábítószer-kereskedésnél. A kérdés az, hogyan léphetne ki onnan, s hogy a rendszer elengedi-e.
Utózmányfilm ez, a Sintonia-sorozat (Kölyök az utcáról) koronája volna. A 2019 és 2025 között forgatott, szintén a Netflixen futó, ötévados történet kifejezetten sikeres volt anno, Brazíliában 2019-ben ez volt a harmadik legnézettebb. De a sorozatban az a jó, hogy ott tempójában, csepegtetve lehet adagolni a karakterfejlődést, a történetfelépítést.
Ez a mostani önálló film első blikkre lehetne jó is, amolyan tipikusan drogkereskedős, olyan, amelyik kíméletlen őszinteséggel mutatja be az erőszakot, a társadalmi kényszert, a kiszolgáltatottságot, de félő, hogy a végén akkor is csak úgy állnánk fel a képernyő elől, hogy igen, a világ kemény hely. Aztán ennyi. A világ kemény hely, de a miénk szerencsére habcsók, s bár megvannak a gondjaink, a cukormáz teteje olykor roppan, olyan azért nincsen, hogy az utcánkban a drogkartell katonái egymást ölnék halomra, vagy a rendőröket.
Lám, így működik a hamis illúzió, azt hisszük, hogy ami tőlünk tízezer kilométerre zajlik, az nem érint minket, az soha nem ér el hozzánk.
Ráadásul ez a történet nem most kezdődött, és aligha a közeljövőben ér véget.
A filművészet a maga formanyelvén időről időre megpróbálja bemutatni, hogy az emberek hogyan képesek pokollá változtatni a földi paradicsomot. Ebben egészen kiemelkedőt mutatott a 2002-es Isten városa, amelynek egyik legfőbb üzenete az, hogy a szörnyeteg (bűnözés, erőszak, rettegés, prostitúció, ember- és fegyverkereskedelem), ha már megteremtetted, így is, úgy is elkap, felbazabál.
Az egyetlen esélyed az, ha nem teremtesz szörnyeket.
A Kölykök az utcáról: Nando két világ között ezen túl van, a szörnyeteg már lakmározik. Ez a film azt próbálná megmutatni, hogy van kiút a démoni erő sötét barlangjából. Csakhogy ez nem sikerül, a két világ közé szorult Nando ehhez kevés.
Nem elég az emlék
Kevés, mert a film olyan sztereotípiákhoz nyúl, ammelyeket aztán nem visz mélyre. Mert az rendben van, hogy egy lánynak hiányzik az apja – Duda Pimenta amúgy jól, hitelesen alakítja Nando lányát –, és egy feleségnek is hiányozhat a férje (Júlia Yamaguchi is meggyőző feleség), ezek jó alapok. Csakhogy normális esetben eleve azok. Hm, mi számít normálisnak, ugye.
Ha egy filmben kimondják azt, hogy hiányzol, szeretlek, változz meg, azt úgy kell mondani, és akkor, hogy abba minden szívnek bele kellene hasadnia. Ám ha ezeket a szavakat nem készítik elől, a történetet nem úgy építik fel, hogy mire ezeket kimondják, addigra a magmakamrába már bepréselődött minden kitörésre váró érzelem, akkor a szavak csak szavak maradnak. Az alkotók ezúttal is nyilván arra gondoltak, hogy az előzménysorozat emléke elegendő érzelmi muníciót ad ehhez az önálló filmhez, de aki nem látta azokat az évadokat, azoknak nincs más kapaszkodójuk, mint ez a történet.
Ezért sem könnyű koronafilmeket forgatni a sorozatok után, merthogy azoknak önállóan is működniük kell.
Hiába a jó operatőri munka, a közeli arcábrázolás, a mimika. Hiába az izgalmasnak tervezett nemzetközi terep, a történet ugyanis Belgrádban kezdődik. Hiába Nando belső vívódása, ha közben bűnöző. Ha pedig a drogkartell világa csupán jelzett, az kevés. Mert az nem lehet, hogy néhány marcona átlagember körbeül egy asztalt, vagy egymással szemben áll egy lepukkant, kibelezett épület tömbjében, és olyanokat mondanak, hogy ezt neked kell helyrehoznod, meg hogy tudod, innen nem lehet csak úgy kiszállni, s hogy a múltja elől senki nem menekülhet, a sorsod pedig úgyis utolér.
Persze. Utol. A kérdés csak az, hogy mi utolérjük-e a sorsunkat.
Jesszus, Jézus, csipeget
Vagyis a legrosszabb, ami ezzel a filmmel történhetett, az éppen az, hogy azt sugallja, igen, ki lehet szállni a szervezett bűnözésből, csak éppen azt nem mutatja meg, hogyan. Illetve mutatja, mert Nando végül úgy dönt, hogy muszáj, de a megoldás szörnyen filmes klisés. Mintha ez a történet félne attól, hogy egyedi megoldást adjon, olyan kiutat mutasson, amely elgondolkoztat, felébreszt, amelyik tényleg reményt ébreszt. De az is lehet, hogy a megoldások az életben is klisések.
Mert jesszus, és igen, Jézus is lehet a kiút, a közösséghez való csatlakozás, és az ígéret, hogy a közös éneklésben a félelem és rettegés feloldódik, de ennyire azért ez sem egyszerű. A szörny ugyanis ezekben a közösségekben képes megbújni, a vallás pedig nem magányos biznisz, ahogyan a bűnbocsánat keresése, az önmagukhoz vezető út megtalálása sem társasjáték. A segítség, persze, mindig fontos, és az sem baj, ha olykor akadnak útitársak is, de nehéz úgy másokon segíteni, hogy közben önmagunkat sem vagyunk képesek megmenteni.
A Kölykök az utcáról: Nando két világ között azért mégsem térítőfilm. Arra viszont jó, hogy helyet kapjon az olyan alkotások listájában, amelyek legalább próbálnak kiutat mutatni, reményt adni azoknak, akiknek húsából a szörny minden áldott vagy átkozott nap csipeget.
4/10
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!