A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát.
Augusztus közepén álltam a Stiniva-öböl fölötti sziklaperemen, a horvátországi Vis szigetén, és azon kaptam magam, hogy nem akarok visszamenni a szállodai szobába. Nem a hőség miatt, nem is a hosszú lépcsősor miatt, ami levisz a partra. Egyszerűen nem akartam megint azt az embert nézni, aki tíz éve a férjem volt, és aki ott ült a napernyő alatt, telefonnal a kezében, ugyanabban a pózban, mint otthon a nappaliban.
Azt hittem, a nyaralás majd összehoz minket
Azt hittem, ez a nyaralás majd összehoz minket. Két éve terveztük, spóroltunk rá, én béreltem ki apró házat egy helyi családtól, ő foglalta a repülőjegyeket. Papíron minden stimmelt. A valóságban viszont az történt, hogy amint kiléptünk a saját megszokott térképünkről, kiderült, mennyire nem ismerjük egymást többé. Otthon minden nap megvolt a maga rutinja, ami elfedte, hogy tulajdonképpen két külön életet élünk egymás mellett. Itt, ezen a szigeten, ahol semmi kötelező program nem volt, hirtelen szembesültünk azzal, hogy nincs miről beszélgetnünk.
Volt egy este, a harmadik vagy negyedik napon, amikor lementünk vacsorázni egy kis konobába a kikötő közelében. Halat ettünk, helyi bort ittunk, és ő egyszer csak megkérdezte, hogy szerintem mennyi idő alatt érünk vissza a reptérre induláskor. Ennyi volt a beszélgetésünk aznap este. Nem veszekedtünk, nem volt semmi drámai jelenet, csak ott ültem azzal az érzéssel, hogy gyakorlatilag idegenek vagyunk egymásnak egy gyönyörű öböl fölött.
A cikk folytatódik, lapozz!
Iratkozz fel a Bien.hu hírlevelére!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát.
Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!