Index - Külföld - Mit veszítettek Orbán barátai azzal, hogy Orbán elveszítette a választást?

Különös műfaj született az elmúlt hónapokban a magyar könyvpiacon a Tisza Párt választási győzelmével. A nosztalgiához rendszerint idő kell, és valami olyasmi, ami már véget ért, és amit hátrahajolva lehet szemlélni, elfeledve annak rossz részeit. Az idő ugyebár mindent megszépít.

Ezek a könyvek viszont néhány héttel a választás után kerültek a boltokba, és máris úgy beszélnek áprilisról, mint egy letűnt történelmi korszakról. Az egyik kötet ajánlója egészen nyíltan meg is fogalmazza a kínálatot, azt ígérve az olvasónak, hogy újraélheti a pillanatot. Nem megérteni, hanem újraélni. A könyv így nem a tudás hordozója lesz, hanem az érzésé, és a vevő sem azért veszi le a polcról, hogy megtudjon valamit, hanem hogy még egyszer átmenjen azon, amit már tud.

Ebben nincs semmi szégyellnivaló, sőt van benne valami mélyen emberi. Aki tizenhat évig az ellenzéki oldalon szavazott, annak áprilisban olyan élményben volt része, amilyenben azelőtt soha, és teljesen érthető, ha azt fel szeretné idézni. A vágy kiszolgálásához viszont a történetet a lehető legegyszerűbb formába kell önteni. Van benne egy legyőzhetetlennek hitt hatalom, egy nála sokkal gyengébb kihívó – és egy este, amikor a gyengébb nyert.

Az sem gyengíti a hatást – sőt, egyenesen erősíti –, hogy ezek a kötetek bőven mutatnak buktatókat, rossz döntéseket és elszalasztható pillanatokat. A visszatekintő feszültség ugyanis biztonságos feszültség, mert a kockázat érzését adja a tényleges kockázat nélkül. Az olvasó végig tudja, hogy a labda a végén be fog menni, és éppen ezért tudja őszintén élvezni a kapufát. Így viszont a könyv nem elemzés lesz, hanem szertartás, amelyben minden fordulatnak megvan a maga rögzített helye, és a végkifejlet az első oldaltól kezdve adott.

Amíg tehát az olvasók azzal vannak elfoglalva, hogy újraéljék, ami történt, valaki felteszi azt a kérdést is, amit tényleg érdemes feltenni:

mi lesz Orbán után?

Az Orbán-modell mint exportcikk

Rónay Tamás könyve, az Orbán után – A Tisza Párt győzelme és az európai populista jobboldal júniusban jelent meg az Európa Könyvkiadónál. Szerzője a Népszava külpolitikai rovatvezetője, aki eddig főként egyháztörténeti monográfiákkal jelentkezett, három pápáról is írt könyvet. Ez az első nagy politikai kötete, és nem is Magyarországról szól. Arról szól, mi történik Orbán bukása után Bécsben, Pozsonyban, Prágában, Varsóban, Párizsban és Lisszabonban.

A válasz módszeres. A kötet tizenöt országon halad végig, pártról pártra sorra véve Orbán szövetségeseit, pontosabban a reménykedő utánzóit. Szerepel benne a szlovák Robert Fico, a cseh Andrej Babis, a lengyel Jaroslaw Kaczynski, az osztrák holdudvar, a balkáni partnerek, majd a német, francia, olasz, holland, spanyol és portugál testvérpártok. Külön figyelmet kap az a beszédes helyzet, hogy a szuverenistaként pozicionált magyar kormányfő a kampányhajrában kénytelen volt elfogadni az amerikai kormányzat nyílt beavatkozását, J. D. Vance budapesti látogatását és Donald Trump kihangosított telefonhívását.

Minden fejezet saját összegzéssel zárul, és ezek az összegzések nem egyformák. A legjobbak visszamenőleg rendeznek át valamit, amit addig másképp gondoltunk. A szlovák fejezet összegzése például azt állítja, hogy az Orbán–Fico-viszony lényege nem a közös álláspont volt, hanem hogy a két politikus ugyanazon közép-európai szuverenista-populista tér kulcsszereplőjévé vált, és Orbán nem pusztán szövetségese, hanem mintája volt a szlovák kormányfőnek. Ez ellenőrizhető, tehát vitatható állítás, és ettől ér valamit. A cseh fejezet hasonlóan éles, amikor különbséget tesz aközött, hogy Babis anyagi vagy szimbolikus veszteséget szenvedett-e el, hiszen az ANO mögött saját politikai márka, gazdasági háttér és társadalmi törzsbázis áll.

Máshol viszont a zárás inkább forgatókönyv, mint tézis. Az osztrák fejezet vége három bizonytalansági fokozatot rak egymásra, és oda fut ki, hogy a következmények egyelőre beláthatatlanok. Ez külpolitikai elemzésben kétségtelenül tisztességesebb, mint a magabiztos jóslás, de az olvasóknak nem biztos, hogy elegendő.

A hiányzó szintézis

Innen jutunk el ahhoz, ami a könyv legnagyobb hiánya. A fejezetek végén álló összefoglalók nem állnak össze kötetszintű állítássá. A portugál rész ugyanolyan összegzéssel zárul, mint a többi, aztán jön a 229 jegyzet és a felhasznált irodalom listája. A könyv nem befejeződik, hanem abbamarad ott, ahol az országlista véget ér. Márpedig a nagy összegzés adhatta volna meg azt, amit az egyes fejezetek külön-külön nem tudnak: hogy mindezekből együttesen mi következik az európai populista jobboldalra nézve.

A kötet így egyfajta „csináld magad” elemzéssé válik. Az anyag adott, a párhuzamok kirajzolódnak, a munka fele el van végezve. Aki hajlandó a másik felét is beletenni, és maga összerakni a képet a tizenöt ország tapasztalatából, az sokat visz haza. Csak épp ez a fajta olvasó a kisebbség.

Az apparátus ugyanakkor komoly. A jegyzetanyag és az irodalomjegyzék tudományos igényű, a kötet a saját műfajában rendben van. Csak épp nem annak van eladva. A fülszöveg izgalmas elemzést és a politikai jövő megértését ígéri, a könyv pedig egy alaposan hivatkozott országenciklopédiát ad, amely valószínűleg a külpolitika szerelmeseinek jelent csak igazi izgalmakat, és ők tudják valóban összerakni a teljes képet a jobboldal helyzetéről.

Azoknak, akik napi szinten politikával foglalkoznak, a könyv felépítése egyébként kifejezetten kényelmes, mert vissza lehet lapozni benne, ki lehet emelni belőle részeket, használni lehet munkához vagy akár tanuláshoz. Aki viszont azért veszi le a polcról, mert a címéből egy nagy ívű elemzésre vagy éppen egy kellemes nosztalgiázásra számít, az egy tananyagot kap. Jó tananyagot, de tananyagot.

És van egy körülmény, amellyel a szerző nem tehetett semmit. A kéziratot április 18-án zárta le, mindössze hat nappal a választás után. Ez nem a szerző hibája, hanem a rohanó műfajé, amelybe belépett. Aki négy hónappal a lezárás után olvassa, annak érdemes tudnia, hogy néhol már a saját friss emlékeivel kell kiegészítenie a szöveget: a kötet áprilisban még például csak feltételezte az MCC állami forrásainak megvágását, amit mi, olvasók nyár végén már tényként kezelünk.

Az Orbán után nem az a könyv, amely elmagyarázza, mi történt tavasszal Magyarországon. Az a könyv, amelyből meg lehet tudni, mi történik emiatt mindenhol máshol. Kevesebbet ad készen, mint amennyit a címe ígér, viszont többet ad nyersanyagban, mint bármelyik másik friss kötet a témában.

Rónay Tamás: Orbán után
Európa Könyvkiadó, 2026
332 oldal

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)