Vaksötétben, mobiltelefon híján még csak egyetlen zseblámpával vágtunk neki a folyó melletti erdőnek, izgalmat keresve, félelem nélkül, pedig mi is hallottunk a láncos gyilkos legendájáról. Aki leghátul sétált, rendszerint próbálta is ijesztgetés gyanánt csörgő láncot imitálva megtörni a csendet, miközben csak faágak halk reccsenése hallatszott a talpunk alatt, meg néha egy-egy béka kuruttyolása. Talán mindenkinek vannak ilyen és hasonló emlékei gyerekkorából, mint egy elhagyatott ház padlására felmászni a recsegő-ropogó, rozoga lépcsőn, a pókhálókat kezünkkel szétkaszabolva, hogy odafent a nagy porban aztán olyan kincseket találjunk, mint egy használhatatlan CB-rádió, zenés kazetták a nyolcvanas évekből, penészes könyvek vagy különböző játékok.
Ami ezeket – éjjeli erdőben mászkálást, elhagyatott padlásra felszökést – összeköti, az a kaland. Felnőtt fejjel már ritka, hogy hasonló kalandozásokban legyen részünk, de most mégis megadatott, ráadásul ebben most semmi törvénytelenség vagy illegális nem volt, olyannyira nem, hogy erre a magyar kormány invitált.
Pedig nem úgy indult, hogy erre a napra kalandként tekintsek vissza. Valószínűleg az újságírók többsége a háta közepére sem kívánta, amikor szombat késő délután megérkezett a kormányzati meghívó a vasárnap reggeli paksi sajtótájékoztatóra és bejárásra. Mostanra már betéve fújjuk az elmúlt hetekben megtanult kifejezéseket, mint a fenékküszöb és fenékborda, különbséget tudunk tenni bárka és uszály között, de azt is tudja álmából felkeltve mindenki, hogy az atomerőmű hány reaktorral és turbinával üzemel.
Mintha egy osztálykiránduláson lennénk
A Magyar Péter, Kapitány István, Ruszin-Szendi Romulusz és több szakember által tartott közös helyszíni sajtótájékoztató sem tartogatott semmilyen különösebb meglepetést, főleg hogy a miniszterelnöktől 0–24-ben kapjuk az információkat a munkálatokról. Újabb reaktort sikerült beindítani, így hamarosan teljes kapacitással működhet a Paksi Atomerőmű, az lesüllyesztett bárkáknak pedig köszönjük szépen a szolgálatot, mehetnek Isten hírével következő feladatukra. Ezek voltak a legfrissebb hírek, és ennél több újdonságot nem is tudunk meg, csupán sokkal részletesebb beszámolót kapunk a sajtótájékoztatón, ahová mindenkit kisbuszokkal szállítottak el a talán 300 méterre lévő „alaptábortól”. Mire bekapcsolom a biztonsági övet, ugyanazzal a mozdulattal kapcsolhatom is ki.
21
Magyar Péter miniszterelnök a Paksi Atomerőműnél épülő fenékküszöb építéséről és a védelmi munkákról tartott helyszíni sajtóbejáráson 2026. augusztus 23-ánGaléria: Így áll most Paks – képekben a vasárnapi bejárás(Fotó: Tövissi Bence / Index)
Tekintetem ezért inkább sokszor a hátteret kémleli, mert amíg a kormány tagjai és a szakemberek beszélnek, kicsit messzebb megállás nélkül dolgoznak, fel-alá járnak a teherautók, szememmel pedig keresem a pontot, hol vannak a csónakok, amelyekkel majd személyesen is megnézhetünk mindent (de tényleg mindent), egészen közelről is. Hamarosan jön is a parancs, fáradjunk az asztalhoz, vegyük magunkhoz a munkavédelmi sisakot, és sorakozzunk fel a rajtrácsra, a startpisztoly eldördülése után pedig kezdődhet a nap sokkal izgalmasabb része. Mintha csak egy osztálykiránduláson lettünk volna, az osztályfőnök megy az élen, a szigorú szabályokat folyamatosan közölve.
Nézzen mindenki a lába elé, veszélyes helyeken megyünk át, óvatosan
– jönnek az ilyen és hasonló kérések, ami csak egy fokkal másabb, mint a „nézz már a lábad elé, Csabika, ne idétlenkedj, ne kelljen felhívnom édesanyádat” évtizedekkel korábbi kifakadásoknál.
A Duna Paks melletti hatalmas uszadékfogóján indulunk útnak: instabilnak tűnő, de amúgy biztonságos lemezeken, létrákon, keskeny hidakon vezet az utunk előre. Néhány fotóskolléga persze nem bírja ki, hogy ne kattintson párat, de ez teljesen érthető, olyan helyen járunk, ahová nem juthat el akárki akármikor, még én is lövök pár kósza szelfit. A sor torlódik, de halad, odaérünk a híres-neves bárkákhoz (nem uszály), amelyek élőben sokkal robusztusabbak, és már az lesüllyesztésen is túl vannak, a vizet kiszivattyúzták belőlük.
A legmenőbb csónakkal szeljük a Dunát
Magyar Péter már javában mesél odafent, ahonnan tökéletesen látni minden munkálatot. Egy teherautó halad lefelé óvatosan, beveszi a dőlt, éles kanyart, hatalmas port felverve ráfordul az uszályra, megáll, tolat, majd egy mozdulattal beleborítja a több mázsa (vagy tonna, nem tudom, nem vagyok matematikus) követ a Dunába. Hatalmas csobbanás, óriási robaj, a fotósok hada – mintha egy gombot nyomtak volna be rajtuk – egyszerre fordulnak oda és már kattintják is a látványt. Én meg olyan gyermeki csodálattal nézem a tömeg szélén, ahogy megállás nélkül dolgoznak a munkagépek, hogy külön szólniuk kell, mert már mindenki elindult a vízi járművekhez, hogy útra keljünk a túloldalt fekvő Dunaszentbenedekre.
Bár előzetesen úgy volt, szerkesztőségenként egy főnek jut a kiváltság a csónakázásra, végül senki nem maradt a parton. Katonai csónakban sem utazik mindennap az ember, az eleve nem tengerpartjairól ismert Magyarországon a bármilyen vízen hajókázás sem a mindennapjaink része. Jöhet a valóban legizgalmasabb rész (ekkor még ezt gondoltam, később javítanom kellett magamat). Szerencsémre a Magyar Honvédség által még 2023-ban beszerzett Zodiac Pro 850 típusú hajón jut hely.
Ez egy nagy teljesítményű, félmerev testű, 8,5 méter hosszú katonai motorcsónak, amelyet a honvédelem elsősorban különleges műveleti, szállítási, felderítési és vízi műveleti feladatokra használ.
De inkább belinkelem ide a hajó magyarországi teszteléséről készült videót, így sokkal jobban átjön a menősége.
Szóval, ezzel a motorcsónakkal vágunk neki az egyébként nagyon rövid útnak, de éppen emiatt lassan, hogy mindent jól szemügyre tudjunk venni. Másik nagy szerencse, hogy ezúttal nincs 5000 Celsius-fok, helyette egy igazán kellemes, hajókázó, kiránduló időt kapunk még kellemesebb szélmozgással. Éppen csak a piknikes kosár és egy tálca sör hiányozna, ha nem éppen a Paksi Atomerőmű, és így az ország energiaellátásért küzdő honvédek áldozatos tevékenységét kellene megmutatnunk. Nem is áll fel senki a csónak elejére eljátszani a Titanic klasszikus, de már elcsépelt jelenetét. A dunaszentbenedeki part amúgy is szürreális látványt tár elénk: a Dunával merőlegesen felállított kerítés egyik oldalán teherautók és honvédségi járművek szállítják be a fenékküszöb építéséhez szükséges köveket a folyó közepére, másik oldalt pedig családok, fiatalok, idősebbek gázolnak be a Dunába. Mintha kettészakadt volna a valóság, vagy megnyílt volna a szemünk láttára a multiverzum.
Apropó, fenékküszöb! Ezzel a kifejezéssel bővült 2026-ban a szókincsünk (itt meg írtunk róla, hogy mi is ez), de Magyar Péter közli, ennek a dunai fenékküszöbnek Paks mellett illene adni egy saját nevet. A miniszterelnök még nem tudja, hogyan kellene elnevezni, mi azonban máris lecsapjuk a magas labdát, és olvasóink fantáziájára bízzuk. A lenti gombra kattintva küldheti el ötletét, a legjobbakat pedig majd megszavaztatjuk, és esetleg felterjesztjük a kormányzatnak.
A Duna kellős közepén állunk, a név nélküli fenékküszöbnél (vagy azon), szintén ritka alkalmak egyike egy ember életében. Ahogy azt elmondták korábban, ottlétünkkor nagyjából 150 méter kell még, hogy összeérjen a két partról építeni kezdett műtárgy. Nem természetes ez, a Duna vize alámossa az újonnan kialakított szárazföldet, ezért ingoványos alattunk a talaj, olyan érzést keltve, mintha a Tremors – Ahová lépek, szörny terem című 1990-es évek Zs kategóriás filmben járnánk, és éppen valamilyen gigantikus szörny készülne feltörni, hogy egyetlen falásra elnyeljen minket.
21
A paksi munkálatok aktuális állását bemutató, és az erőmű turbináinak tervezett visszakapcsolásáról tartott helyszíni bejárás 2026. augusztus 23-ánGaléria: Így áll most Paks – képekben a vasárnapi bejárás(Fotó: Tövissi Bence / Index)
Itt azonban a legnagyobb szörnyek a markolók és a daruk, ahogyan a paksi oldalon is. Talán mindannyian jártunk már úgy, hogy indokolatlanul elvertük az aprónkat egy olyan markolós automatában, amelynél képtelenség kihalászni a kinézett plüssfigurát. Most fizetni nem kell, testközelből nézhetjük végig, ahogy egy hajóra felemelt markológép első mozdulatra megkaparintja a köveket, és már fordul is el, hogy a folyóba helyezze. Órákig tudnám nézni az egyébként monoton műveletet, de sajnos menni kell, a vasárnapra beesett kalandozásunk a végéhez közeledik. Pedig még csak az előbb indultunk el.
Említettem fentebb, hogy a legizgalmasabb rész, a tervezettel ellentétben, még hátravolt. Huppanunk a katonai csónakba, mentőmellényeinket magunkra öltjük, majd gázt adunk. De úgy igazán gázt adunk, a korábbi sétahajókázás már a múlté. A mellettem ülő sajtós kolléga fejéről leeső sisak jelzi, a tempónk pár kilométer per órával megnőtt. Süvítünk a Duna tetején, mindenki a fejfedőjét fogja, munkaeszközét ezúttal senki nem akarja elővenni, drága móka lenne, ha baja esne.
Hosszú óráknak tűnt ez a kis vasárnapi kaland, de a valóságban sokkal rövidebb volt. Arra azonban pont jó, hogy felidézze a gyermekkori kalandozásokat, még akkor is, ha ehhez egy olyan helyzet kellett, amely Magyarország történelmében még nem fordult elő. A szakemberek szerint azonban a nehezén már bőven túl vagyunk, legalábbis az idei évet illetően. A jövőt viszont nem ismerjük, egy következő aszályig – a jelenlegi meteorológiai fordulatokat látva – simán jöhet még egy árvíz is, ahol a bárkáknak ismét az lesz a szerepük, ami eredetileg: párosával vigyenek el minket.
(Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök a P aksi Atomerőműnél épülő fenékküszöb építéséről és a védelmi munkákról tartott helyszíni sajtóbejáráson 2026. augusztus 23-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!