Nyolcvanéves korában meghalt Marcos Rodríguez Pantoja, akinek egészen elképesztő élettörténete könyvet és játékfilmet is ihletett. Gyerekként került a dél-spanyolországi Sierra Morena hegyei közé, ahol éveken át az emberi társadalomtól elszigetelten élt, és saját elmondása szerint egy farkasfalka is befogadta.
Pantoja később „a Sierra Morena farkasfiújaként” vált ismertté. Bár felnőttként visszakerült a civilizációba, élete végéig úgy érezte, igazán a vadonban volt otthon.
„Mindig azt mondta, hogy a farkasok között volt a legboldogabb, mert az emberek között soha nem érezte magát igazán komfortosan” – emlékezett vissza közeli barátja, Arturo Arcones.
Hétévesen került egy kecskepásztorhoz
Marcos Rodríguez Pantoja 1946-ban született a dél-spanyolországi Añora faluban, nagy szegénységben. Édesanyja halála után testvéreit rokonok vették magukhoz, ő azonban az apjával maradt.
Apja később újranősült, és a család a Sierra Morena hegységbe költözött, ahol faszénkészítésből próbáltak megélni. Pantoja később arról számolt be, hogy mostohaanyja bántalmazta, majd mindössze hétéves korában apja egy idős kecskepásztorra bízta.
A fiú így emlékezett vissza arra, amikor először került a vadonba:
„Felvittek a hegyekbe, egy barlanghoz. Onnan egy apró, szakállas öregember jött elő. Körülöttem farkasok üvöltöttek, rókák, vadkecskék, szarvasok, skorpiók és kígyók voltak. Éjszaka hallgattam az állatokat, és féltem.”
Az idős pásztor gondoskodott róla, állatbőrökkel tartotta melegen, megtanította kecskét fejni és nyulat fogni. Pantoja fokozatosan kiismerte a természetet, és megtanulta felismerni, illetve utánozni az állatok hangjait is.
Egyedül maradt a hegyekben
A pásztor azonban egy nap váratlanul eltűnt, a fiú pedig teljesen egyedül maradt.
Pantoja az addig megszerzett tudását használta a túléléshez. Elmondása szerint idővel egy farkasfalka bizalmát is sikerült elnyernie: élelmet vitt a kölyköknek, veszély esetén pedig üvöltéssel figyelmeztette őket.
„Sírtam, ők pedig rám ugráltak. Aztán megmutatták az utat a barlangjukhoz, a farkasodúhoz” – idézte fel évekkel később.
Az embereket ekkor már kerülte. Ha emberi hangot hallott, elbújt.
Végül 19 éves korában, 1965-ben talált rá a spanyol Guardia Civil. Addigra nagyjából 12 évet töltött a hegyekben, nagyrészt az emberi társadalomtól elszigetelten.
„Élelemben soha nem szenvedtem hiányt”
Pantoja később azt mondta, a vadonban tökéletesen képes volt gondoskodni magáról.
„Nem tudtam, mi az a pénz, de élelemben soha nem szenvedtem hiányt. Ha halat akartam, fogtam a folyóban. Ha nyulat akartam, elkaptam.”
Állítása szerint vadászat közben a farkasok segítségét is igénybe vette.
Ha szarvasra volt szüksége, üvöltéssel hívta „a családját”, vagyis a farkasokat, majd elbújt a folyó közelében. A falka üldözőbe vette az állatot, és felé terelte.
Farkasok fogadták be és nevelték őt (Forrás: Getty Images)
Nehezen találta helyét a farkasok és a vadon után az emberek között
A civilizációba való visszatérés korántsem jelentett számára boldog befejezést.
A vele foglalkozó kutató, Gabriel Janer Manila szerint Pantojának kezdetben gyakorlatilag fogalma sem volt a társadalmi életről. Nehezen beszélt, sok hétköznapi tárgy nevét nem ismerte, járása szokatlan volt, és rendkívüli naivitással viszonyult az emberekhez.
Miután megtalálták, egy ideig egy papnál élt Jaénben, később madridi apácák vették magukhoz. Katonai szolgálata után Mallorcára költözött, ahol szállodákban és éttermekben dolgozott.
A Baleár-szigeteken találkozott Gabriel Janer Manila antropológussal, aki hónapokon át interjúkat készített vele és kutatni kezdte rendkívüli történetét.
Manila munkájából később könyv született, Pantoja életét pedig filmre is vitték.
A természet védelmére koncentrált élete utolsó éveiben
Pantoja később egyre többször mesélt nyilvánosan a múltjáról. Barátja szerint azért vállalta ezt, hogy történetével segítsen megvédeni a természetet, és közelebb hozza azt az emberekhez.
2001-ben a galíciai Rante faluban telepedett le. Kezdetben egy nyugdíjas rendőrrel lakott, később egy helybéli biztosított számára házat. A közösség befogadta, szomszédai pedig különösen sokat segítettek neki élete utolsó két évében, amikor már betegeskedett.
Halála után a település is elbúcsúzott tőle: „Marcos úgy érkezett Rantéba, hogy történetét az egész világ ismerte. Elment, de ránk hagyott egy történetet, amely immár a miénk is.”