Csörömpölő villamos, dudaszó, villódzó reklámok, folyamatosan pittyegő mobilok. Nem csoda, ha az agyunk idővel megtanul szelektálni: erre figyelek, arra nem, ezt kiszűröm, amazt pedig egyszerűen elengedem a fülem mellett. Egy amerikai szociálpszichológus már évtizedekkel ezelőtt arról írt, hogy a nagyvárosi élet elképesztő mennyiségű ingerrel terhel minket. Talán nem túl merész azt állítani, hogy valószínűleg ez egyhamar nem is fog megváltozni. De vajon ez azt is jelenti, hogy egyre érzéketlenebbé válunk arra, mi történik körülöttünk? Kaiser Orsolya írása.
–
Néhány hete éppen edzésre siettem, amikor már a zebrán megcsapott a füstszag a Blaha Lujza tér felől. Néhány lépéssel később aztán azt is láttam, mitől bűzlik a tér:
a 4-6-os villamos megállójában az egyik kukában égett valami. Vagyis inkább több valami.
Valószínűleg egy még égő cigicsikk okozhatta a tüzet, ami ugyan nem volt hatalmas, de azért egyáltalán nem tűnt jó ötletnek csak úgy otthagyni.
Mégis,
a főváros egyik legforgalmasabb pontján legalább tizenöt ember sétált el a füstölő, égő kuka mellett. Mind érzékelték a problémát – nem is lehetett volna nem észrevenni a füstölő szemetest és az abból áradó orrfacsaró bűzt.
Majd valaki más intézkedik, majd valaki más értesíti a tűzoltókat, majd valaki MÁS teszi valamit
Megpróbáltam eloltani a tüzet azzal a kevés vízzel, ami a táskámban lévő kulacsban volt, majd tárcsáztam a 112-t.
Miközben a diszpécserrel beszéltem, mintha másokban is megérett volna a gondolat, hogy talán mégiscsak lehetne valamit tenni, mielőtt nagyobb baj lesz. Három-négy ember is odalépett, és ők is elkezdték locsolni a kukát vízzel, üdítővel.
Végül közösen sikerült megfékeznünk a lángokat. Néhány perc volt az egész, aztán mindenki folytatta az életét.
Én is felszálltam a villamosra, és írtam az edzőmnek, hogy néhány percet késni fogok.
Simán megtehettem volna én is, hogy elsétálok. Hogy nem törődöm vele, és arra gondolok: majd valaki más intézkedik. Majd valaki más szól a tűzoltóknak, majd valaki más eloltja, majd valaki más gondoskodik róla, hogy ne terjedjen tovább a tűz, és senkinek ne essen baja. Én pedig szépen odaérek időben táncra. Nem akarom magamat hősnek beállítani. Egy égő kukát eloltani azért még nem ugyanaz a kategória, mint amikor egy orvos az utcán műti meg egy férfi szívét, hogy megmentse az életét.
Úton a Margit híd felé fortyogtam magamban a dühtől. Sőt, napokkal később is ezzel traktáltam az ismerőseimet, barátaimat, családomat. Egyszerűen nem értettem: hogy lehet, hogy
legalább tizenöt ember elsétál egy füstölő, égő kuka mellett úgy, mintha semmi nem történne? Hogy lehet, hogy senki nem gondolja azt, hogy ezzel talán kezdeni kellene valamit? Hogy lehet, hogy mindenki arra vár, hogy majd valaki más intézkedik?
Nem akarok hipokrita lenni, én sem ajánlom fel mindenkinek a segítségemet
Már korábban is volt hasonló élményem a fővárosban. Tavaly nyáron egy, a Jászai Mari térhez közel eső bár teraszán léptem oda egy párhoz, ahol a nő próbálta megakadályozni, hogy a barátja leessen a székről. A férfinak éppen epilepsziás rohama volt. Néhány hónappal később pedig
egy hatalmas koppanásra lettem figyelmes a Nyugati téren. Amikor a hang irányába fordultam, egy földön fekvő férfit láttam.
Szerencsére rajtam kívül még két másik ember is a közelben volt, akik rögtön mentőt hívtak. Mindeközben én igyekeztem maradásra bírni a vérző fejű férfit, amíg megérkezett a segítség. Sajnos hiába vetettem be minden újságírói képességemet, és kérdeztem a kedvenc együttesétől kezdve a családján át mindenféléről, nem sikerült megakadályoznom, hogy a mentők kiérkezése előtt felálljon és elinduljon.
Talán azért is maradtak meg bennem ennyire élénken ezek a történetek, mert mindkét alkalommal ugyanazt gondoltam: elképesztő, hogy egyeseket mennyire hidegen hagy mindaz, ami a szemük előtt történik. De ezt nem csak másokra értem. Nem akarok hipokrita lenni. Én sem ajánlom fel mindenkinek a segítségemet.
Gyakran előfordul, hogy inkább megtartom a tisztes távolságot, mert nem szeretném, hogy nekem is bajom essen, vagy egyszerűen úgy érzem, nem vagyok elég kompetens ahhoz, hogy megoldjam a helyzetet.
Bár fizikailag közel vagyunk, egy nagyvárosban hatalmas lehet a távolság az emberek között
Valószínűleg sokan hallottatok, olvastatok már a járókelő-effektusról (angolul bystander effect). Mi is alaposan körbejártuk ezt a jelenséget egy 2021-es cikkünkben. A lényege röviden az, hogy
minél többen vagyunk szemtanúi egy kritikus helyzetnek, annál kisebb az esélye annak, hogy bárki közbeavatkozzon. Valahol ez elég ellentmondásos, nem?
A kutatók szerint a járókelő-effektus több mindennel is magyarázható. Az egyik a felelősség megoszlása. Ugyanis ha sokan vagyunk jelen, nem érezzük annyira magunkénak a feladatot, mert azt feltételezzük, hogy majd valaki más kezébe veszi az irányítást. Mások is állnak a megállóban, és ők sem csinálnak semmit. Akkor miért éppen nekem kellene közbelépnem? Miért éppen nekem kellene értesítenem a tűzoltókat? Miért kellene éppen nekem bűntudatot éreznem azért, mert nem csinálok semmit?
Az is visszatarthat minket, hogy
nem akarunk hülyét csinálni magunkból mások előtt. Mi van, ha rosszul mérjük fel a helyzetet? Ha valójában nincs is akkora baj? Vagy ha ugyan felismerjük, hogy segítség kellene, de fogalmunk sincs, mit tudnánk tenni?
Én bedobnék még egy lehetséges magyarázatot. Egy olyan nagyvárosban, mint Budapest is, több millió ember élhet egymás mellett. Együtt zötyögünk a buszon, sétálunk az utcákon, állunk sorban a pénztárnál, és együtt várjuk, hogy a zebránál végre zöldre váltson a lámpa. Bár
fizikailag sokszor egészen közel vagyunk egymáshoz – hiszen az élettereinket néhol csupán egy fal választja el egymástól –, egy nagyvárosban mégis hatalmas lehet a távolság az emberek között.
Muszáj szelektálnunk, mivel a kapacitásaink végesek
Az, hogy a városi élet elidegeníthet minket egymástól, egyáltalán nem új gondolat. Ahogy az sem, hogy a nagyvárosi lét bizony megterhelő lehet. Az amerikai szociálpszichológus, Stanley Milgram – aki a Britannica szerint elsősorban az áramütésekkel megspékelt kísérlete miatt vált híressé, amikor az engedelmesség pszichológiáját vizsgálta – már 1970-ben foglalkozott ezzel. Milgram írásában azt vetette fel, hogy
a nagyvárosban élőket olyan elképesztő mennyiségű inger éri nap mint nap – emberek, zajok, reklámok, információk –, hogy kénytelenek vagyunk valahogy védekezni ellenük.
Például úgy, hogy kiszűrjük azokat a történéseket és embereket, amelyekre és akikre éppen nem fontos figyelnünk. Muszáj szelektálnunk, mivel a kapacitásaink limitáltak. Egyszerűen nincs annyi figyelmünk és energiánk, hogy mindenre és mindenkire reagáljunk.
Mindezek persze segítenek megérteni, miért reagálunk úgy, ahogy. Megmagyarázza, miért várunk arra, hogy majd más lép, és miért érezhetjük úgy, hogy nem a mi dolgunk közbelépni. De azért van egy pont, ahol szerintem már nem érdemes tovább pszichologizálni a dolgot. Egy égő kuka ugyanis mégiscsak egy égő kuka. És ha ott állunk mellette, talán néha elég annyit gondolni: ezt most én is elintézhetem.
A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Getty Images / kamui29, Unsplash / Cullan Smith, Gaku Suyama
Várunk a WMN-Tagságba!
A WMN igazodási pont egy keszekusza világban, és egy lélegzetvételnyi nyugalom a feszültség társadalmában. Reagálunk a társadalomra és a világra, amelyben élünk. Figyelünk a közös ügyeinkre, a közösségi és magánéleti tereinkben zajló, mindannyiunk életét meghatározó folyamatokra és figyelünk rád. Ha szeretnéd, hogy megmaradjunk, és továbbra is létezzünk, támogass minket a tagsággal, és férj hozzá minden tartalmunkhoz!