„A háború annyi, hogy az egyik ember megöli a másikat, akit életében először lát, és akitől semmi rosszat sem kapott” – találta fején a szöget Erich Maria Remarque a Nyugaton a helyzet változatlan és A diadalív árnyékában című híres regények írója. Józan ésszel nem megragadható abszurd és értelmetlen őrület. Mégis a világon jelenleg körülbelül 110-130 aktív fegyveres konfliktus zajlik, amelyek közül a nemzetközi kutatóintézetek és szervezetek (Uppsala Conflict Data Program, ACLED, Nemzetközi Vöröskereszt) nagyjából húszat minősítenek teljes kiterjedésű, intenzív háborúnak. Közülük is kiemelkedik az orosz–ukrán háború, Európa legnagyobb kiterjedésű fegyveres konfliktusa a második világháború óta, amelyben a becsült teljes katonai veszteség – a halottakat, sebesülteket és eltűnteket együttvéve – már meghaladja az egymillió főt.
Egymást érik az erőszakos összecsapások és úgy tűnhet, hogy a történelem nem más, mint permanensen kirobbanó háborúk története. De azért felmerül a kérdés: volt-e valaha olyan idő, amikor nem háborúzott az emberiség?
A válasz attól függ, hogyan definiáljuk a „háborút”. Ha a háború két kormány közötti harcot jelent, akkor igen, voltak békés időszakok, mert az emberiség történetének közel 99 százalékában nem voltak kormányok – állítja Ian Morris, a Stanford Egyetem történésze és a „Háború! Mire jó? Konfliktus és a civilizáció fejlődése a főemlősöktől a robotokig” című könyv szerzője.
De azért az ősi közösségekben is lehettek háborúk, és célszerűbb inkább úgy közelíteni a hadakozáshoz, hogy több ember részvétele szükséges ahhoz, hogy egy erőszakos cselekmény háborús vagy legalábbis háborúszerű legyen. Egy kis létszámú törzsi társadalomban általában kicsi, a későbbi civilizált állami társadalmakban magasabb ez a szám. Fontos fogalmi különbséget kell tenni a személy-személy (azaz interperszonális) erőszak – például a gyilkosság, emberölés –, valamint a csoportok közötti erőszak között is. A háború pedig az utóbbira és nem az előbbire példa.
Ötzi sem természetes halállal halt meg
Ha így nézzük, akkor egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ha nem is háborúztak mindig (definíció szerint), de az emberek mindig is harcoltak és ölték egymást, és az erőszak mindig is velünk volt. Elég csak az Alpokban páratlanul épen kiolvadt, 5200 éve élt alpesi vadászra, Ötzire gondolni, akit éppenséggel előre megfontolt szándékból lőttek le kovakő nyílheggyel 3200 méteres magasságban. Nem rablás, hanem gyilkosság áldozata lett, mivel még az értéktárgyait, köztük az akkoriban ritkaságszámba menő rézszekercéjét sem vitték magukkal az ismeretlen tettesek.
A letelepedéssel véresebbé vált az élet
Ennek ellenére háborúk – a tudomány mai állása szerint – csak ritkán, szórványosan fordultak elő az emberi őstörténet idején. Régészeti kutatások arra utalnak, hogy a nomád, vadászó-gyűjtögető emberek élete egyáltalán nem volt átitatva a háborúskodással. A hadviselés régészeti jeleit keresve azonban meglehetősen egyértelmű határvonal húzható a legutolsó jégkorszak (würm) vége után beköszöntött, addig soha nem volt, stabilabb, melegebb éghajlat és az ezzel járó fokozatos letelepedés (neolitikum) idejére.
Kr. e. 8000 körültől fogva (10 ezer évvel ezelőtt) a világ számos részén helyi háborúskodások nyomait találták meg.
Aminek oka az lehetett, hogy a fokozatosan földművelésbe és állattartásba fogó emberek már (mások számára is rendkívül csábító) élelmiszer-felesleget (búzát, árpát, kölest, rizst) tudtak felhalmozni, ezért állandóan meg kellett védeniük azt. Úgy is mondhatnánk, hogy a háborúk kora akkor kezdődött el igazán, amikor a kiszámíthatóbb életet biztosító állandó települések vonzó prédákká lettek más csoportok számára.
Ahogy fogyatkoztak a Földön a szabadon elfoglalható termékeny területek, úgy váltak erőszakosabbá az összetűzések. Egyre fontosabbá vált a magántulajdon és annak védelme, az idillinek elképzelt ősközösségek pedig a neolitikum idején végleg felbomlottak. Új időszámítás vette kezdetét: megalakultak az első komplex, hierarchikus társadalmak az erőforrások egyenlőtlen birtoklása pedig a hatalom koncentrációjához vezetett.
Megjelentek a kifejezetten katonáskodással foglalkozó rétegek, velük együtt pedig egyre szervezettebbek és kegyetlenebbek lettek a háborúk, hogy aztán a Homo sapiens („értelmes ember”) története a soha véget nem érő pusztító háborúk történetévé váljon. Ahhoz, hogy háború létezhessen, a társadalmaknak, államoknak meg kell őrizniük a függetlenség, a többi közösségtől való elkülönülés érzését, a „mi kontra ők” mentalitást. És igencsak úgy tűnik, hogy amíg létezik közösségek között különbségtétel, addig mindig is fenn fog állni a véres konfliktusok lehetősége.
Agyaggolyókkal ostromoltak először
Az első régészetileg bizonyított ostrom és csata Kr. előtt 4000–3500 körül zajlott a mai Szíria északkeleti részén található Hamoukar ókori városánál, ahol a régészek hatalmas pusztítást hozó csata nyomait fedezték fel. Az agresszor déli uruki kultúra agyagból készült parittyalövedékek tömegével hódította meg a kívánatos várost.
A történelem első, dokumentumokkal és bizonyítékokkal alátámasztott háborúja pedig a Sumer és Elám civilizációk közötti konfliktus volt körülbelül Kr. előtt. 2700-ban Mezopotámiában, a mai Irak és Irán területén. Sumer uralkodója, Enmebaragesi kishi király sereget vezetett a szomszédos Elám ellen, és legyőzte őket. Ez az első olyan katonai összecsapás, amelyről írásos feljegyzések maradtak ránk.
Ha a kérdés az, hogy „éltek-e valaha emberek erőszak nélkül”, akkor a válasz egyértelműen nem. Erőszakos halál jeleit mutató 27 csontvázat találtak a Nataruk régészeti lelőhelyen Kenyában 10 ezer évvel ezelőttről, amit antropológusok a korai vadászó-gyűjtögető csoportok közötti háborúskodás bizonyítékaként értelmeznek. És ott van a szudáni Jebel Sahaba őskori temető, ahonnan szisztematikus támadások jeleit hordozó 13 ezer éves maradványokat ástak ki, a sérülések sokasága pedig mészárlásra, csoportos kivégzésekre utal.
Ennyire halálosan erőszakos természettel lenne megáldva a Homo sapiens?
Miért vagyunk ennyire erőszakosak?
Nem sok példa akad az állatvilágban fajok közötti halálos összecsapásokra. Bár a rivális csoportok közötti ellenségeskedés meglehetősen elterjedt, de ritkán vezet halálhoz. Ahogy a hímek közötti gyakori harcok is többnyire megfélemlítésre korlátozódnak. Van azonban egy kivétel: a legközelebbi evolúciós unokatestvéreink, a csimpánzok (Pan troglodytes), akik megmutatták nekünk, hogy a gyilkosság és a kegyetlenség nem csupán emberi tulajdonságok.
Felnőtt csimpánz hímek koalíciói (politikai szövetségei) szokták felszítani az agressziót a szomszéd csoportok ellen és rendeznek egymással heves csatákat, azzal a kizárólagos céllal, hogy kiterjesszék életterületüket. Akárcsak az ember, a csimpánz is territoriális élőlény és állandó harcokat vív új területekért, azzal együtt pedig nyilván az élelemért, erőforrásokért és a mások feletti hatalomért.
Amikor Jane Goodall, a világ legismertebb főemlőskutatója és természetvédelmi aktivistája (2025 októberében hunyt el) először szembesült a csimpánzok gyilkos háborúskodásával, összeomlott benne egy idilli kép és mélyen kiborult.
Az ellenségeskedés rendkívül erőszakos módon kezdődött, amikor a Kasakela csoport egyik hímje megölte Godit, a Kahama csoport egyik hímjét. A Kasakela törzs dühe a következő négy évben is sújtotta a Kahama törzset, ez idő alatt további hat hímet öltek meg. Ami a Kahama nőstényeket illeti, kettő eltűnt, hármat pedig egy erőszakos hímekből álló banda vert meg. Sőt, még csecsemőgyilkosságok terrorja is előfordult rivális bandák között. Ez volt a hírhedt gombei csimpánzháború. De számon tartanak egy másik véres csimpánzháborút is (Ngogo háború, Uganda).
Jane Goodall az „Ablaktól távol: Harminc évem Gombe csimpánzaival” című memoárjában írta le megrendítő emlékeit a tanzániai dzsungelben megtapasztalt vérengzésről.
Éveken át küzdöttem, hogy megbirkózzak ezzel az új tudással. Gyakran, amikor éjszaka felébredtem, kéretlenül szörnyű képek jelentek meg bennem – Sátán [az egyik majom], aki Sniff álla alá teszi a kezét, hogy kiigya az arcán lévő nagy sebből fakadó vért; az öreg Rodolf, aki általában olyan jóindulatú volt, felállt, hogy egy négyfontos [1,8 kilogrammos] követ hajítson Godi elterült testére; Jomeo egy bőrcsíkot tépett le Dé combjáról; Figan, aki újra és újra támadta és ütötte Góliát, gyermekkori hőse megsebzett, remegő testét.
A „négyéves háború” végén a Kasakela közösség átvette a Kahama törzs területét. Azonban rövid életű volt a győzelem, mivel egy másik, közelben élő csimpánzközösségnek sikerült elriasztania a Kasakelákat. Hát nem éppen a játékos-huncut Csita majom jut eszünkbe a Tarzan filmekből, vagy Böbe a veszprémi állatkert sztárja, aki kiszökött a városba és meglátogatott egy családot. Nem véletlenül mondta Csányi Vilmos az Indexnek, hogy „két démoni faj él a Földön, az egyik az ember.”
Nem úgy a bonobók
Van azonban egy főemlős kivétel az állatvilágban, akik a csoportok közötti toleráns együttműködést részesítik előnyben: ők a másik legközelebbi rokonunk, a bonobók (Pan paniscus). Csak 1929-ben fedezték fel ezt a csimpánzhoz megtévesztésig hasonló, de annál valamivel karcsúbb emberszabású majomfajt, akiknek a DNS-e, a csimpánzhoz hasonlóan, 98 százalékban megegyezik az emberével.
Ráadásul zavarba ejtően pajzán közösségi életet élnek. Frans de Waal holland főemlőskutató felfedezte fel az 1990-es években, hogy
a bonobók nemcsak utódnemzés céljából, hanem a konfliktusok elkerülésére, a feszültség levezetésére, sőt szimpla örömszerzésre is a szexet használják.
Meg is kapták a találó „hippimajom” elnevezést. Közösségeik pedig – a csimpánzoktól eltérően – matriarchálisak, a csoportot egy domináns (alfa-) nőstény vezeti, aki más nőstényekkel szövetkezve, koalícióban (a szexualitáson keresztül) uralja a hímeket. Make love, not war! – mondhatnák a bonobó matriarchák, ha tudnának angolul. Lehet, hogy itt van előttünk és tudjuk már, mi a háború tökéletes ellenszere?
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy igaz történet, ami nem hagy nyugodni! Egy apa. Egy titok. Egy világ, ami összedől. A Pelicot-ügy valódi története: bátorság, túlélés és az igazság kimondása
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!