A szerző energetikai szakértő. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
A magyar villamosenergia-rendszer az európai mezőnyben fizikailag jól integrált hálózatnak számít, az ipari fogyasztók és a magyar gazdaság egésze mégis évről évre jelentős felárat fizet a nyugati áramárakhoz képest. A probléma nem a hazai vezetékek hiányában keresendő, és nem is a piacok határokon átnyúló összekapcsolására szolgáló algoritmus hibás, netalán részrehajló. Ezúttal még csak nem is a minden szempontból kártékony rezsicsökkentést vesszük újra elő. A rendszer tervezetten működik, ugyanakkor a szomszédos országok belső hálózati hiányosságainak mellékhatásaként itthon olyan árcsúcsok jönnek létre, amelyek nemzetgazdasági szinten több tízmilliárd – de akár több százmilliárd – forintos pluszterhet eredményeznek.
A problémát egész pontosan az okozza, hogy az osztrák és szlovák belső vezetékek rossz állapota miatt a szomszédos rendszerirányítók – a nagyfeszültségű távvezeték-hálózatok fizikai üzemeltetői*
Magyarországon a MAVIR, Szlovákiában a SEPS, Ausztriában az APG. Ők felelnek az áramszállításért, a hálózatfejlesztésért és az ellátásbiztonságért. Ők számolják ki, és ők is korlátozhatják, hogy mennyi áram mehet át biztonságosan a vezetékeken.
– korlátozzák a Magyarország felé áramló olcsó nyugati áram mennyiségét, pedig az mérsékelni tudná a hazai árcsúcsokat. A magyar energiadiplomácia és a szabályozó hatóság pedig látszólag – a probléma súlyához mérten mindenképpen – passzív marad az európai fórumokon. A csend nem véletlen: az árkülönbözet masszív profitot generál a hazai szereplők egy részének.A bekötöttség paradoxona és az augusztusi sokk
A hazai energiapolitikai vitákban gyakran felmerül, hogy Magyarország le van maradva a határokon átívelő energiakereskedelmet lehetővé tevő interkonnektorok építésében. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar határkeresztező nagyfeszültségű vezetékek fizikai átviteli kapacitása a hazai bruttó beépített kapacitások 50 százalékát is meghaladja, ami az uniós 15 százalékos célérték többszöröse. 2021-ben új szlovák-magyar, 2022-ben szlovén-magyar vezetékek álltak üzembe. A probléma tehát nem a magyar határon lévő „drótok” hiánya.
A baj a szomszédban van:
az osztrák és szlovák belső vezetékek annyira gyengék, hogy a mögöttes kapacitásszámítási rendszer kénytelen mesterségesen korlátozni a felénk áramló áram mennyiségét.
Ezt a korlátozást ugyanis nem a piaci kereskedést lebonyolító áramtőzsdék – azaz a NEMO-k*
Nominated Electricity Market Operator – kijelölt piaci üzemeltető, mint például a hazai HUPX vagy a német EPEX. A feladatuk a kereskedelem adminisztrációja. Csak azt a hálózati kapacitást tudják a piacra vinni, amit a rendszerirányítók engedélyeznek nekik.
– hajtják végre, hanem a szomszédos rendszerirányítók irányítanak egy közös európai platformon keresztül, elsősorban a hálózatbiztonság fenntartása érdekében. Az algoritmus tehát hibátlanul teszi a dolgát: a szűkös szomszédos vezetékeket védő reakció mellékhatásaként vágja el a hazai irányú tranzitot, nehogy a másik rendszer túlterhelődjön.
A beavatkozás eredményeképpen a fizikai ellátásbiztonság megvalósul – áram van itt is, ott is –, csak nálunk sokkal drágábban. Részben azért is, mert a hazai belső kapacitások (tárolók, rugalmas erőművek) fejlesztését éveken át elmulasztottuk.
Ezt a sérülékenységet az idén augusztusi hőhullám könyörtelenül leleplezte. A Duna apadása és a paksi blokkok visszaterhelése idején a magyar piac éppen az esti csúcsórákban szorult drága importra. APortfolio és aVilággazdaság modellszámításai alapján csak július 25. és augusztus 4. között (10 nap alatt) a nettó import becsült extra költsége 24,9 milliárd forintot (kb. 69 millió eurót) tett ki. Ha ugyanezt a mennyiséget a július végi, még moderáltabb árszinten sikerült volna beszerezni, a számla a töredéke lett volna. Ez azonban csak egy kiragadott krízisidőszak: a hazai áramtőzsde, a HUPX és a nyugati piacok (pl. a német EPEX) közötti árkülönbség a hazai importigénnyel felszorozva évek óta évi 80-170 milliárd forintos makrogazdasági terhet jelent egyes elemzők szerint.
A régiós dugó: Neusiedl–Wien és V. Ďur–Levice
A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK)elemzése és adatai alapján egyértelműen beazonosítható, miért nem jut el hozzánk a nyugati és északi áram. Az osztrák-magyar és a szlovák-magyar határok árkülönbségének mintegy 60 százalékát mindössze két, ottani belső vezeték okozza: egy Szlovákiában (Veľký Ďur–Levice) és a másik Ausztriában (Neusiedl–Wien).
Ha az olcsóbb német áram az Európai Unió árampiacának logikája*
Áramlásalapú piacösszekapcsolás – FBMC.
szerint elindulna felénk, az algoritmus inkább lekapcsolja a kelet-európai piacot, minthogy túlterhelje ezeket a köztes belső vonalakat. Az uniós szabályok*
A 2019/943 rendelet.
ugyanakkor előírják, hogy a rendszerirányítóknak a kritikus hálózati elemek kapacitásának legalább 70 százalékát*
Megmaradó rendelkezésre álló kapacitás – RAM.
fenn kell tartaniuk kereskedelmi célra.
A magyar rendszerirányító, a Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító Zrt. (Mavir) megkeresésünkre adott válasza szerint azonban a valóság ennél árnyaltabb – és pontosan ez az árnyalat a lényeg. A rendszerirányítók számára törvényes lehetőség van arra, hogy szükség esetén csökkentsék a kapacitást a rendszer biztonságos működésének megőrzése érdekében (ez az IVA – Individual Validation Adjustment). A probléma nem a mechanizmus jogszerűtlensége, hanem a használatának kirívó gyakorisága és rendszeressége: a Mavir saját, 2026 januárja óta gyűjtött adatai szerint a Veľký Ďur–Levice vezetéken az idő közel 30 százalékában alkalmaznak ilyen korlátozást, átlagosan a kapacitás 15 százalékát elvonva a piaci kereskedelemtől.
Egy formálisan eseti eszköz így de facto tartós, kiszámítható kapacitáshiányt okoz: pont ott, ahol a magyar árprémium jelentős része keletkezik.
Beszédes az is, hogy a két szomszéd eltérő stratégiát követ. Az osztrák rendszerirányító hivatalos kérelmet nyújtott be a 2026-os évre, amit el is fogadtak. Ausztria tehát aktívan, intézményesen, transzparensen kért és kapott haladékot. A szlovák rendszerirányító ezzel szemben nem is kért formális mentességet: egyszerűen a lefojtás biztonsági szabályozószelepét alkalmazza rendszeresen, ami gyakorlatilag ugyanahhoz az eredményhez vezet, csak kevésbé átlátható, nehezebben számonkérhető úton.
Diplomáciai iránytévesztés: rossz csatákat vívunk?
A 2026 májusában felállt új magyar kormány augusztusban bejelentett egy 868 milliárd forintos hazai rugalmassági (tároló, szél, okosmérő) csomagot. A kormányzati energiadiplomácia látható, nyilvános fókusza ugyanakkor a felső-dunai vízvisszatartásra irányul Ausztriával és Szlovákiával szemben. Miközben a hűtővíz kérdése Paks miatt valóban stratégiai fontosságú, a gyakori árampiaci árcsúcsokat valójában a hálózat kereskedelmi lefojtása okozza.
Mind a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH), mind a Mavir arra hivatkozik, hogy ugyan a szűkületek feloldása lehetséges lenne egy ún. költségmegosztási mechanizmussal, de ez csak a közös érdekű projekteknél alkalmazható, ilyen pedig jelenleg nincs az érintett vezetékeken – ráadásul ezt csak a rendszerirányító kezdeményezheti, a hatóság nem. Ez a válasz technikailag pontos, de egyben arra is utal, hogy a magyar intézményrendszer a rendelkezésére álló eszközöket nem használja eredménnyel.
Megkeresésünkre a MEKH részletes választ adott, amely szerint a hivatal korántsem tétlen:
„a MEKH kiemelt figyelemmel kíséri és az európai, illetve regionális fórumokon folyamatosan napirenden tartja a határkeresztező kapacitások rendelkezésre állásának kérdését. […] A szlovák társhatósággal sor került a belső szűkületek okozta problémákra is kiterjedő bilaterális egyeztetésre, osztrák viszonylatban pedig a hivatal kormányzati szintű fellépésre is javaslatot tett, illetve részt is vett azon a magyar-osztrák miniszteri szintű találkozón, melynek szintén témája volt az Ausztria-Magyarország irányú kapacitásbővítés lehetőségeinek megvitatása. […] A hivatal emellett részt vesz az Energiaszabályozók Európai Uniós Együttműködési Ügynöksége (ACER) és az Európai Bizottság által szervezett, az Energiaunióval kapcsolatos munkacsoport (EUTF) munkájában is […] A multilaterális és kormányzati fórumok mellett a hivatal és az osztrák, illetve szlovák társhatóságok közötti kétoldalú egyeztetéseknek is kiemelt témája a hálózati szűk keresztmetszetek fokozatos oldásának kérdése.”
A felsorolás – bilaterális egyeztetések, miniszteri találkozó, EUTF-munkacsoport, rendszeres piacmonitoring – papíron lenyűgözően aktív képet fest. Csakhogy ha ezt a listát a Mavir fentebb idézett adata mellé tesszük (miszerint a szlovák vezetéken az idő 30 százalékában továbbra is elzárják a csapot), és hozzáadjuk a tíz nap alatt elégetett 24,9 milliárd forintos augusztusi importtöbbletet, a kép rögtön megváltozik.
A konklúzió nem az, hogy a magyar energiadiplomácia hallgat, hanem hogy a rengeteg bürokratikus egyeztetés a legfontosabb fronton, a kapacitások tényleges rendelkezésre állásának területén egyelőre semmilyen érdemi eredményt nem hozott. Pedig vannak még kihasználatlan eszközök. Például az uniós energiaszabályozók szervezetében fel lehetne lépni az átmenő kapacitás biztonsági okokra hivatkozó korlátozásának (IVA) túl gyakori alkalmazása ellen, és számon lehetne kérni, hogy a rendszerirányítók betartsák a minimális határkeresztező kapacitás biztosítására vonatkozó uniós követelményeket (RAM). Illetve diplomáciai eszközökkel is sürgetni lehetne, hogy a szükséges hálózatfejlesztések uniós szinten kiemelt, úgynevezett PCI-projektként*
Projects of Common Interest.
valósuljanak meg.
A hálózati önzés nem csak a mi régiónk sajátja, de a reakció máshol merőben eltér. A skandináv országok (Dánia, Norvégia, Svédország) között korábban súlyos konfliktusok voltak abból, hogy a rendszerirányítók a belső hálózati szűkösségeik miatt korlátozták az exportot, mesterséges árkülönbségeket okozva. Északon azonban a kárvallott felek kőkemény uniós és ACER-szintű diplomáciai háborút indítottak a gyakorlat ellen.
A passzivitás valódi ára
Ha a magyar energiahivatal és diplomácia jogilag cselekvőképes az uniós porondon, miért nem indított offenzívát az ACER-nél a szlovák és osztrák hálózati korlátozások ellen? A válaszhoz talán azt is meg kell vizsgálni, kik a nyertesei a kereskedelmileg lefojtott határoknak és az elszabaduló hazai árcsúcsoknak.
Ez a jelenség nem egy egyszerű újraelosztási történet a fogyasztóktól a termelők felé. A Mavir válasza szerint alacsonyabb hazai tőzsdei ár esetén a piaci szereplők összessége jellemzően jobban járna, mert „az egyensúlyi ár csökkentése általában nagyobb mértékben növeli a vevői többletet, mint amilyen mértékben csökkenti az eladói többletet”. Vagyis a jelenlegi helyzet nem egy zéróösszegű játszma, hanem – a Mavir logikájából levezetve – negatív összegű: a nemzetgazdaság szintjén nettó veszteséget termel, miközben van egy szűk, azonosítható kör, amely mégis nyer rajta.
A rendszerirányító válasza ezt feketén-fehéren ki is mondja: „azon erőművek, melyek a magas árak esetén jóval alacsonyabb önköltséggel termelnek, […] több profitot realizálhatnak.” A hivatalos válasz ugyan nem nevez meg konkrét szereplőt, de a leírt mechanizmus a magyar piacon egyértelműen a paksi atomerőművet és a gázos csúcserőműveket üzemeltető MVM Csoportra, illetve egyes, a kiegyenlítésre spekuláló befektetői csoportokra illik rá a leginkább, hiszen ők adják a hazai termelési portfólió alacsony költségű, rugalmas magját.
Ha a hivatal sikeresen vállalna konfliktust Brüsszelben, a felszabadított határkeresztező kapacitásokon beömlő olcsóbb német és regionális áram letörné a hazai csúcsárakat. Ezzel viszont párhuzamosan sérülne a hazai energiapiaci szereplők egy részének nagykereskedelmi profitja is.
A hiányzó szám
A hazai passzivitás ára az elmúlt években feltételezhetően évi több tízmilliárdos, becsléseink szerint akár százmilliárdos nagyságrendű volt,
de ezt a számot ma senki nem tudja pontosan megmondani, és ez önmagában a cikkünk legfontosabb megállapítása.
Megkeresésünkre a Mavir azt írta, „nemzetgazdaságra gyakorolt hatást a másnapi piaci eredmények alapján nem tudunk meghatározni”, és a teljes nemzetgazdasági hatás számszerűsítéséhez „nem áll rendelkezésre publikus és/vagy Mavir adat”. A MEKH válasza sem tartalmazott saját számítást. Kérdéseket küldtünk a HUPX-nek is, de a cikk megjelenéséig nem kaptunk válaszokat.
Vagyis az az intézményrendszer, amelynek elsődleges feladata a magyar fogyasztók és a nemzetgazdaság érdekeinek védelme az európai villamosenergia-piacon, egy évek óta dokumentált jelenség esetén mégsem készített soha egyetlen hivatalos hatásbecslést sem arról, hogy mindez mennyibe kerül az országnak.
A fegyver – az ACER előtti fellépés lehetősége, a RAM-megfelelés számonkérése, a PCI-kezdeményezés – ott hever az asztalon Brüsszelben. Hogy miért nem nyúl hozzá senki, arra egyelőre csak a fenti érdekeltségi térkép ad választ – konkrét intézményi bizonyíték helyett viszont marad a kíméletlen piaci logika, és a zéró helyetti negatív összegű játék.