A NATO-tagállamok 2025. június 25-én olyan döntést hoztak, amely a következő évtizedben nemcsak a hadseregek fejlesztését, hanem a nemzeti költségvetések mozgásterét is alapvetően befolyásolhatja. A szövetségesek vállalták, hogy 2035-ig fokozatosan a bruttó hazai termékük 5 százalékára emelik a védelemhez és biztonsághoz kapcsolódó éves kiadásaikat. Első pillantásra egyszerű vállalásnak tűnik, több pénzt kell költeni a védelemre. Az 5 százalék ugyanakkor összetettebb annál, mint amit a politikai üzenetek sugallnak.
A vállalásból legalább 3,5 százalékpontot a szűkebb értelemben vett katonai kiadásokra – többek között fegyverzetre, felszerelésre és a haderő fenntartására – kell fordítani.
További, legfeljebb 1,5 százalékpont azonban már szélesebb biztonsági célokat is szolgálhat: ide kerülhet a kritikus infrastruktúra védelme, a kibervédelem vagy éppen a katonai szempontból is fontos logisztikai útvonalak fejlesztése.
Éppen ez az utolsó 1,5 százalék az, ahol a látszólag egyértelmű képlet elmosódik. Mit lehet majd valóban biztonsági kiadásként elszámolni? És mekkora mozgásteret ad mindez a kormányoknak arra, hogy olyan fejlesztéseket is a NATO-vállalás részeként mutassanak be, amelyek békeidőben nem a védelmi költségvetésben jelennének meg? Ezeknek a kérdéseknek jártunk utána Antal Ferenc védelmi ipari és kritikusinfrastruktúra-szakértő segítségével, aki a Halftermayer & Partners legfrissebb védelmi ipari és makrogazdasági tanulmányának szerzője.
Honnan lesz pénz, és mennyi marad belőle Magyarországon?
A NATO-vállalás nagyságrendje miatt a kérdés túlmutat a védelempolitikán. A korábbi, GDP-arányosan 2 százalékos célhoz képest az 5 százalék olyan átrendeződést jelenthet, amely egyszerre hathat az államháztartási hiányra, az államadósságra, a beruházásokra, az importra, az ipari termelésre és végső soron a foglalkoztatásra is. Antal Ferenc tanulmánya abból indul ki, hogy nem elég azt vizsgálni, képesek-e az országok előteremteni a vállalás teljesítéséhez szükséges pénzt, legalább ilyen fontos, hol és mire költik el ezt az összeget, és mennyi marad belőle ténylegesen a hazai gazdaságban.
Félrevezető lehet úgy beszélni a védelmi kiadások növeléséről, mintha minden elköltött euró automatikusan ugyanannyival pörgetné fel a gazdaságot. A kutatások szerint nincs egyetlen, minden országra és beszerzésre alkalmazható „védelmi multiplikátor”. A hatás attól függ, mit vásárol az állam, mennyi az importtartalom, miből finanszírozza a kiadásokat, és van-e elegendő ipari kapacitás a kereslet kiszolgálására. Ha nincs, a többletpénz egy része nagyobb hazai termelés helyett magasabb árakban, hosszabb szállítási időkben vagy újabb importban jelenhet meg.
Vagyis a vállalás valódi tétjét nem önmagában az dönti el, mennyit költ Magyarország, hanem az, hogy az elköltött pénzből mennyi dolgozik tovább a magyar gazdaságban.
Magyarország már a GDP mintegy 2 százalékát költi védelemre. Antal Ferenc szerint a NATO 5 százalékos céljához vezető 3 százalékpontos különbség éves szinten nagyjából 6,5-6,8 milliárd eurós nagyságrendet jelenthet. A tanulmány két modellel mutatja meg, mennyire eltérő gazdasági hatása lehet ugyanekkora kiadásnak:
Az importintenzív modell 10 százalékos hazai hozzáadott értékkel számol: ebben az esetben a számítás az első évben mintegy 0,18 százalékpontos GDP-hatást, 2026 és 2030 között pedig összesen 6,8 milliárd eurónyi többletkibocsátást mutat.
A jóval erősebb hazai ipari beágyazottságot feltételező, 40 százalékos modellben ugyanezek az értékek 0,57 százalékpontra, illetve 20,9 milliárd euróra emelkednek.
Ezek a forgatókönyvek azt mutatják meg, milyen szélesre nyílhat az olló attól függően, hogy a költésekből mennyi érték keletkezik belföldön. A kedvezőbb forgatókönyvhöz azonban önmagában nem elég több pénzt költeni. Ahhoz, hogy a kiadások nagyobb része a gazdaságban hasznosuljon, erős hazai beszállítókra, megfelelő szakemberekre, kutatás-fejlesztésre és versenyképes vállalatokra is szükség van.
A tanulmány szerint ezeket a képességeket fokozatosan kell kiépíteni, miközben annak sincs értelme, hogy Magyarország minden katonai eszközt maga próbáljon előállítani.
De honnan lehet előteremteni ekkora összeget? Antal Ferenc szerint először is fontos leszögezni, a korábban említett évi 6-7 milliárd euró nem azt jelenti, hogy a magyar költségvetésnek egyik évről a másikra ugyanekkora összegű teljesen új kiadást kellene vállalnia. A tényleges teher ennél összetettebb lehet. Az 5 százalékos keret biztonsági célokra fordítható részébe ugyanis olyan fejlesztések is bekerülhetnek, amelyekre Magyarországnak a NATO-vállalástól függetlenül is költenie kellene.
A szűkebb értelemben vett katonai képességeket ugyanakkor továbbra is alapvetően az állami költségvetésből kell finanszírozni.
A költségvetés mellett azonban új finanszírozási lehetőségek is megjelentek. Antal példaként említette az Európai Unió SAFE-programját és az Európai Beruházási Bank védelmi célú finanszírozását, valamint az alakuló Defence, Security and Resilience Bankot (DSRB). Ezek különböző módokon – például hitelekkel és garanciákkal – tehetik könnyebbé a nagyobb védelmi és biztonsági beruházások finanszírozását, illetve magántőkét is bevonhatnak a fejlesztésekbe. A specialista szerint ezért „nem kizárólag az összeg nagysága számít. Az is, hogy milyen ütemben kell elkölteni, mire megy a pénz, és milyen finanszírozási szerkezetet lehet mögé tenni”.
Nem az számít, kié a gyár, hanem hogy hol marad a pénz
De hogyan lehet megállapítani egy konkrét fegyverbeszerzésnél, hogy az elköltött pénzből valójában mennyi hasznosul Magyarországon? Antal Ferenc szerint ehhez nem elég megnézni, hogy magyar vagy külföldi vállalat kapta-e a megrendelést: azt kell végigkövetni, hogy a pénz végül hol teremt értéket. Vegyünk például egy 100 millió eurós beszerzést. Ebből le kell választani a külföldről érkező kész eszközök, alkatrészek és egyéb importált elemek értékét, majd meg kell nézni, mennyi munka történik ténylegesen Magyarországon. Ide tartozhat a hazai gyártás, a mérnöki munka, a szoftverfejlesztés, a tesztelés, a karbantartás vagy éppen a javítás.
A számítás azonban itt sem ér véget: a beszállítói láncot is végig kell követni. Egy magyar vállalat 10 millió eurós megrendelése például nem jelent automatikusan 10 millió eurónyi hazai hozzáadott értéket, ha a gyártáshoz szükséges alkatrészek jelentős részét külföldről szerzi be. „A tulajdonosi háttér önmagában nem mondja meg, mennyi gazdasági érték marad Magyarországon” – fogalmazott Antal Ferenc. De egy külföldi tulajdonú vállalat is teremthet jelentős hazai hozzáadott értéket, ha Magyarországon foglalkoztat mérnököket, itt végez fejlesztéseket, magyar beszállítókkal dolgozik, és az eszközök későbbi karbantartását, javítását is itt végzi.
Gazdasági szempontból tehát nem az a döntő, milyen zászló van a gyártó neve mellett, hanem az, hogy a beszerzésből származó munka és jövedelem mekkora része kötődik Magyarországhoz.
Antal szerint legalább ilyen fontos, hogy a kis- és középvállalkozások közül minél többen képesek legyenek megfelelni a védelmi ipar szigorú technológiai és minőségi követelményeinek, és bekerüljenek a nagy nemzetközi gyártók beszállítói láncaiba. Európában ennek az átalakulásnak már látszanak a jelei. Korábban főként a civil iparban működő vállalatok jelennek meg a védelmi termelésben, Antal Ferenc példaként említette a Rheinmetall két németországi üzemének részleges átállítását, Franciaországban pedig a Renault, a Valeo és a Forvia bekapcsolódását védelmi programokba. A civil és a hadiipar közötti korábbi éles határ így fokozatosan elmosódhat.
Magyarország számára ennek azért lehet jelentősége, mert számos hazai beszállító – különösen az autóiparban – nagy nemzetközi vállalatok termelési láncaihoz kapcsolódik. Ha ezek a cégek több védelmi vagy kettős felhasználású terméket gyártanak, a magyar partnereiknek is alkalmazkodniuk kell. „Ellenkező esetben nemcsak az új védelmi piacokból maradhatnak ki, hanem idővel a meglévő beszállítói pozícióik egy része is veszélybe kerülhet” – mondta Antal.
Vagyis a magyar kkv-k számára a hadiipari nyitás nem feltétlenül csak egy új üzleti lehetőség: egyes esetekben a már megszerzett piacuk megtartása is múlhat rajta.
A pénz önmagában nem épít hadiipart
Van azonban még egy korlát: Magyarország önmagában túl kicsi piac ahhoz, hogy minden új hadiipari kapacitást tartósan elegendő megrendeléssel lásson el. Ezért az export megkerülhetetlen. Amennyiben Magyarország valóban nagyobb szeletet akar megtartani a növekvő védelmi kiadásokból, olyan hazai vállalatokra és beszállítókra lesz szükség, amelyek nemcsak a magyar állam megrendeléseiből élnek, hanem nemzetközi programokba és külföldi piacokra is tartósan be tudnak kapcsolódni. A védelmi kiadások gyors emelésének van egy másik kockázata is. Hiába jelenik meg több pénz a piacon, ha nincs, aki megfelelő ütemben legyártsa a szükséges eszközöket és ez a probléma egész Európát érinti.
A kontinens számos országa egyszerre akar több lőszert, légvédelmi rendszert, drónt és más katonai eszközt vásárolni, miközben nagyrészt ugyanazokra a gyártókra és beszállítókra támaszkodik.
Az új kapacitások kiépítése nem pusztán pénzkérdés. Új gépek, képzett szakemberek és megfelelő beszállítók kellenek, egyes területeken hosszadalmas minősítési és tanúsítási folyamatokon is végig kell menni. Antal Ferenc szerint ezért kulcskérdés, hogy a gyártók több évre előre lássák a keresletet, egy vállalat ugyanis nehezen épít fel drága új kapacitást egyetlen megrendelés kedvéért. Ahhoz, hogy a fejlesztések működjenek, hosszabb távú megrendelésekre, nemzetközi programokra és lehetőség szerint exportra is szükség van.
Vagyis a NATO-vállalás teljesítéséhez nem elég megtalálni a pénzt: azt is biztosítani kell, hogy legyen ipari kapacitás, amely értelmesen el tudja költeni.
Antal Ferenc szerint nem az a kérdés, mit lehet technikailag Magyarországon legyártani, hanem hogy mit lehet versenyképesen, hosszú távon is fenntartható módon előállítani. Ilyen lehet például a lőszergyártás, egyes járműalkatrészek, elektronikai megoldások vagy a dróntechnológia.
A bonyolultabb fegyverrendszereknél pedig sokszor többet érhet, ha egy magyar vállalat egy nemzetközi program fontos, magas hozzáadott értékű beszállítójává válik, mintha a teljes rendszert megpróbálnák itthon előállítani.
És nem csak a gyártásban van pénz. Egy katonai eszköz akár évtizedekig szolgálhat, ezalatt javítani, karbantartani és korszerűsíteni kell. Ha ennek a munkának jelentős része Magyarországon történik, az hosszú évekre teremthet megrendeléseket. Hasonló lehetőség rejlik az 5 százalékos vállalás tágabban értelmezett biztonsági részében is. Egy katonai szállításra is alkalmas vasútvonal vagy megerősített híd békeidőben a civil gazdaságot szolgálja, ahogy az energia- és digitális hálózatok ellenállóbbá tétele sem kizárólag katonai érdek. Ebben a 1,5 százalékban így éppen azok a beruházások lehetnek a legértékesebbek, amelyeknek egyszerre van biztonsági és civil hasznuk.
A rossz forgatókönyv ezzel szemben az lenne, ha Magyarország 2035-ig egyre többet költene védelemre, miközben az ipari tudás és a versenyképes hazai kapacitások nem fejlődnének vele együtt.
Ebben az esetben a kiadások jelentős része importban jelenhetne meg. De az sem feltétlenül siker, ha közben új gyárak épülnek: ha néhány évvel később nincs elegendő megrendelésük, nem épül köréjük beszállítói hálózat, és nem képesek exportálni, akkor önmagában a gyár létrehozása keveset mond a beruházás hosszú távú eredményéről. „Egy gyárat nem a megnyitás napján érdemes gazdaságilag értékelni, hanem öt-tíz évvel később: van-e megrendelése, vannak-e beszállítói, tud-e exportálni” – fogalmazott Antal Ferenc.
Végső soron ezért a NATO 5 százalékos vállalásának magyar mérlege sem pusztán azon múlik majd, hány milliárd eurót sikerült elkölteni vagy hány új üzemet adtak át. A valódi elszámolás 2035 körül jöhet el. Antal Ferenc szerint ekkor három kérdésre kell majd választ adni: létrejöttek-e a szükséges katonai képességek, felépült-e mögöttük használható ipari tudás, és képesek-e az új kapacitások hosszú távon, megfelelő kihasználtsággal – akár exportpiacokon is – működni? Mert az 5 százalék teljesítése önmagában még csak azt mutatja meg, mennyit költött az ország. A valódi kérdés az lesz, mit kapott érte.
(A cikkhez használt forrás: A Halftermayer & Partners The Economics of NATO’s 5% Commitment: Fiscal Trade-offs, Domestic Value Added and Europe’s Industrial Capacity Challenge című tanulmánya, melynek szerzője Antal Ferenc védelmi ipari és kritikus infrastruktúra-szakértő.)
(Borítókép: Katonai kiképzés Észak-Macedóniában 2025. szeptember 18-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!