Index - FOMO - A Judas Priest alapítója az Indexnek: Addig fogunk zenélni, amíg a teljesítményünk nem romlik le

Nem túlzás azt állítani, hogy a brit Judas Priest a heavy metal történetének egyik legmeghatározóbb zenekara, amely az 1960-as évek végén alakult Birminghamben, és több mint öt évtizede a műfaj meghatározó szereplője. A csapat főleg a British Steel, a Screaming for Vengeance, a Defenders of the Faith és a Painkiller albumával vált megkerülhetetlenné, de nemcsak zeneileg formálták a heavy metalt, hanem a műfaj arculatára is komoly hatással voltak: a bőrruhák, a szegecsek és a motoros esztétika mára szinte elválaszthatatlanul összefonódott a zenekarral és a klasszikus metál megjelenésével. Ahogy az sem elhanyagolható tényező, hogy az eltelt évtizedek során bebizonyították: egy heavy metal banda is képes a folyamatos megújulásra – anélkül, hogy elveszítené a saját identitását.

Az együttes egyik alapító tagja Ian Hill basszusgitáros, aki a nulladik perctől végigkísérhette, hogyan válnak garázszenekarból arénákat megtöltő bandává. Hill 1969-ben egyik jó barátjával, K. K. Downinggal alapította meg a csapatot, amelynek későbbi klasszikus felállásában Rob Halford, Glenn Tipton és K.K. Downing mellett a Judas Priest karakteres hangzásának kialakításában is szerepet játszott – nem látványos szólókra építő, hanem inkább szolid gitárjátékával. Bár az évtizedek során több tag is távozott, illetve csatlakozott a zenekarhoz, Hill személye állandó kapocs maradt a Judas Priest különböző korszakai között.

Ugyan a zenekar az elmúlt több mint ötven évben megélt tagcseréket, zenei korszakváltásokat, sikereket és nehéz időszakokat, miközben az egyik legjelentősebb heavy metal együttessé nőtte ki magát, a jelenleg 75 éves Hill számára viszont mindez nem csupán a karrierről szól. Gyakorlatilag az egész életét a Judas Priest kötelékében töltötte, és igen kevés zenész mondhatja el magáról, hogy egy olyan együttes történetének minden fontos fejezeténél jelen volt, amelynek zenéje alapjaiban formálta át a heavy metal kultúráját. De hogy ő hogyan gondolkodik erről, azt egy videóinterjú keretében fejtette ki az Indexnek annak apropójából, hogy szeptember 1-jén a Judas Priest – azaz Rob Halford, Ian Hill, Scott Travis, Richie Faulkner és Andy Sneap – újra Budapesten lép fel, a Papp László Budapest Sportarénában, ami már a hetedik koncertjük lesz idehaza.

Ahogy Hill a beszélgetés elején leszögezte, nagyszerű emlékeik vannak Magyarországról, és legutóbb, amikor itt jártak, egy kisebb túrát is tettek, gyorshajóval szelték át a Dunát. Azt is hozzátette, gyönyörűnek tartja Budapestet, de nemcsak az épületei, hanem azon emberek miatt is, akikkel itt találkoztak. Elmondása szerint mindig nagyon meleg fogadtatásban részesülnek, így öröm lesz visszatérni. Mivel már közel 60 év telt el a zenekar megalakulása óta, kíváncsiak voltunk arra, hogyan tud még újszerű élményként hatni számukra egy-egy koncert. Mint kiemelte: „Mi egyszerűen imádjuk ezt csinálni. Csinálhatnánk ugyanazt újra és újra, és akkor is imádnánk, de próbálunk változtatni, minden alkalommal kicsit másként csinálni: berakunk új dalokat, régi és új számok keverékét játsszuk, hogy a legtöbb rajongót boldoggá tegyük. Vannak persze kihagyhatatlan közönségkedvencek, amiket el kell játszani, a fennmaradó időben pedig keverjük a régi katalógus elemeit az új album dalaival.”

Ez még mindig a Judas Priest

A basszusgitárost kérdeztük arról is, ha manapság besétál a próbaterembe, és megpillantja zenésztársait, még ugyanannak a bandának látja-e magukat, mint ami a kezdetekkor megalakult Birminghamben, amire a következőképp válaszolt:

Ez egy lassú folyamat volt, a változások fokozatosan történtek. Az emberek Andyre úgy tekintenek, mint az új srácra, pedig már több mint 8 éve velünk van. És 8 év hosszú idő arra, hogy megismerj valakit, és ismerős arccá váljon. Természetesen hiányzik Glenn és hiányzik Ken is, de ez a Judas Priest ma. Richie is már 15-16 éve van velünk, Scott pedig 1979-ben csatlakozott, szóval 37 éve van a bandában. Zenekarok jöttek-mentek ez idő alatt, de ez még mindig a Judas Priest, mindannyian ismerős arcok vagyunk.

Hill arról is beszámolt, nem érzi úgy, hogy az eltelt évtizedek során megváltozott volna, ahogy a Judas Priest-rajongók viszonyulnak hozzájuk, megjegyezve: „Szerintem a metálrajongók nagyszerűek, mindannyian kicsit őrültek, ezért is jövünk ki olyan jól egymással, de a reakciók mindig nagyon hasonlóak voltak. A legkorábbi időkben az emberek még nem értették, mit csinálunk, csak értetlenül bámultak ránk. De a ’70-es évek végétől kezdve mindig nagyon hasonló volt a fogadtatásunk, és ez a mai napig tart, ami jó hír.” A zenekar eddig eltelt évtizedein nosztalgiázva azt is megemlítette, van olyan albumuk, ami szerinte nem kapta meg a neki járó elismerést, köztük az 1981-es Point of Entry. Úgy fogalmazott, ez a lemez sokkal kommerszebb lett, mint a többi, és az emberek hajlamosak elvetni azt, ami kommersz, pedig ettől függetlenül lehet fontos üzenete.

Ha a zenéd eljut a rádiókba vagy a mainstream médiába, és az emberek hallgatják munkába menet vagy otthon, az népszerűsíti a heavy metalt, és rengeteg új emberhez jut el. Ha csak páruknak megtetszik, már megérte, úgyhogy szerintem a Point of Entry méltatlanul lett mellőzve. A Turbo volt a másik kísérletezőbb albumunk a gitárszintetizátorokkal, ami nagyon megosztó volt. Egyesek imádták, mások utálták, veszítettünk is néhány rajongót, de sokat nyertünk is vele. Ezekre szeretettel gondol vissza az ember, hiszen az új dolgokat mi mindig imádjuk, mert hónapokig dolgozunk rajtuk

– tette hozzá.

Addig zenélnek, amíg nem romlik le a teljesítményük

A zenész szót ejtett az éppen készülő új lemezükről is, amiről korábban úgy nyilatkozott, visszatérnek a tradicionálisabb Judas Priest-hangzáshoz. Mint mondta, jelenleg Richie, Rob és Glenn írják a dalok többségét, de nem azzal a célzattal ültek le dolgozni a következő albumon, hogy mindenképp a zenekar hőskorszakát idéző dalokat alkossanak, hanem minden jött magától. „Egyszerűen csak árad belőlük. Az egyetlen célunk mindig az, hogy jobb legyen, mint az előző lemez, vagy legalább olyan jó. Ez az az irány, amerre most haladunk. Természetesen lesznek még változtatások, még nem fejeztük be teljesen, alakítjuk a számsorrendet, de az tény, hogy tradicionálisabban szól, mint az előzőek” – mondta, aláhúzva, az új szerzemények talán emlékeztetni fogják a rajongókat a régebbiekre, de ha pontosan ugyanolyan dalokat szereznének, mint 50 éve, akkor nem is lenne értelme csinálni, hiszen csak a régmúlt emlékeit melegítenék fel.

A basszusgitárossal beszélgettünk arról is, hogy ugyan 2010–2011-ben Epitaph néven meghirdettek egy búcsúturnét, de azóta is aktívan alkotnak, illetve a Faithkeepers-koncertsorozat keretében járják Európát, amellyel kapcsolatban úgy fogalmazott:

Az valójában sosem búcsúturnénak készült, hanem egy lassabb tempójú turnénak. Ez volt a terv, hiszen már nem vagyunk mai csirkék. Aztán jött Richie a határtalan lelkesedésével és az ötleteivel, ami ránk is átragadt, így visszatértünk a régi kerékvágásba, a lemezkészítéshez és a turnézáshoz. Meglátjuk, meddig bírjuk még

– mondta, hozzátéve, ha egyszer úgy döntenek, hogy nem folytatják tovább, azon valószínűleg nehezebben fogják túltenni magukat, mint a rajongók, hiszen ők maguk már nagyon hosszú ideje együtt zenélnek, a fanok pedig változnak.

A közönség folyamatosan cserélődik, sok a fiatal a koncerteken, míg a velünk egykorúak már nem igazán járnak el. Addig folytatjuk, amíg a teljesítményünk nem kezd el romlani. Ha ez bekövetkezik, el kell gondolkodni a folytatásról.

Szót ejtett arról is, hogy amikor a régi öregek végleg abbahagyják majd a turnézást – példaként említve az Iron Maident, a Deep Purple-t és a többi nagy múltú bandát –, más zenekarok fogják átvenni a helyüket. Hozzátéve, a heavy metal műfajt a rajongók éltetik, és ők valami mást követelnek, mint amit a popzene nyújt. „A pop ott van mindenhol, de vannak emberek, akik kíváncsibbak, rejtélyekre vágynak: egy nagyszerű gitárszólóra, egy jó dobritmusra, basszusmenetre vagy egy kiemelkedő énekesre. Ezek az emberek mindig ott lesznek, és igényelni fogják ezt a zenei világot.”

A beszélgetés végén Hill nevetve azt is megjegyezte, ha öt percre újra találkozhatna régi önmagával, aki 1970-ben még csak nem is sejtette, mekkora karrier áll majd előtte, azt javasolná neki, hogy tartsa meg a polgári állását – hogy ne kelljen éjszakázni. Ahogy azzal a tanáccsal is felvértezné, hogy higgyen magában.

Voltak persze rossz döntések és kanyarok az úton, de mindenből tanul az ember. A bölcsesség a tapasztalatból fakad, a tapasztalat pedig abból, hogy fiatalon hülyeségeket követünk el. Nem mondhatod utólag, hogy ott rossz irányba fordultál, mert nem tudhatod, a másik út nem lett volna-e még rosszabb. Csak menni kell az ember feje után.

(Borítókép: Richie Faulkner, Rob Halford és Ian Hill a Judas Priestből fellépnek a 2026-os Wacken fesztiválon Németországban. Fotó: Didier Messens / Getty Images)