Nagyjából tíz évvel járunk azután, hogy egy vírus lényegében kiirtotta az emberiséget. Néhány szerencsés túlélte a járványt, de a civilizáció megszűnt létezni. Hig (Jacob Elordi) egy régi repülőtéri hangárban él a kutyájával és zsémbes, militarista társával, Bangley-vel (Josh Brolin). Hősünk egy kis repülőgéppel rendszeresen portyázik a környéken, próbál túlélni, de nehezen lép túl a múlton, és még nagyobb kihívást jelent elengednie halott felesége emlékét. Hig céltalanságát azonban felváltja a remény, amikor elfog egy rádióadást egy titokzatos helyről, ami szebb jövővel kecsegtet.
Maradjunk annyiban, hogy nem voltam túl lelkes a Kutya csillagképet illetően, hiába a neves színészek és a legendás rendező. Ridley Scott a 2015-ös Mentőexpedíció óta nem jelentkezett olyan alkotással, amit a nézők és a kritika is egyöntetűen elismert volna. Pedig a munkatempója egészen bámulatos. Készített azóta egy gyenge Alient, de ott volt a közepes A Gucci-ház, illetve a szintén megosztó Napóleon és a Gladiátor II. Az ebből az időszakból származó két legjobb művét, A világ összes pénzét és Az utolsó párbajt lehet, hogy magasztalta a szakma, kár, hogy anyagilag bukásnak bizonyultak. Az mindenesetre látszik, hogy Scott már régóta csak árnyéka önmagának, ugyanakkor nem felejtett el rendezni. Ez a tendencia a Kutya csillagképnél sem változott.
Csendes apokalipszis
A film elsőre egy tipikus posztapokaliptikus darabnak tűnik, amiben a főhős igyekszik alkalmazkodni a környezetéhez, de a Kutya csillagkép már itt eltér a bevett formulától. Látszik, hogy Hig tapasztalt, ezermesterként ért a gépekhez, a fegyverekkel sem bánik rosszul, nem okoz gondot számára a túlélés. Néha segít a közeli kolóniának és sikerül fenntartania egy rendszert, amiben a legbiztosabb pont a kutyája. Mégis hiányzik valami, így érthetően fellelkesül, amikor esélye nyílik eljutni egy jobb helyre. Az első harmad után arra számítanánk, hogy ettől kezdve beindul a bonyodalom, még sincs így. Scott kifejezetten öregurasan (hogy máshogy) rendez, nem siet sehova, amivel biztos sokakat el fog veszteni, ám a Kutya csillagképnek pont ebben rejlik az ereje.
Végig körbelengi a melankólia, és nem akarja, hogy az akció elvegye a figyelmet az atmoszféráról. Remekül átjön, hogy ebben a világban kevés dolognak lehet örülni, és sok a veszteség.
Ezt a kontrasztot húzza alá Hig és Bangley kapcsolata. Míg a főhős keresi a kiutat, a reményt, a boldogságot, addig társa cinikus, és nincs ellenére az új világkép. „Van élelem, fegyverek, jól védhető terület, ez maga az amerikai álom” – hangzik el Bangley-től, aki úgy szállítja a szarkasztikus egysorosokat, hogy azok nem válnak fárasztóvá. A többi mellékkarakter is van annyira érdekes, hogy lehessen nekik drukkolni, de igazából már csak azt is elnézegetnénk, ahogy éldegélnek ebben a realistának ható disztópiában.
Drámából darálás
A cselekmény második felében aztán Scott úgy gondolta, hogy ezzel nem lehet eladni a filmet, és szükség van tényleges izgalmakra. Nem tudom, hogy az alapjául szolgáló regényben ezek a szegmensek miképp festettek, de a moziváltozatban sajnos itt indulunk el a lejtőn. Nem az akciók dinamikájával van a gond, hanem a milyenségükkel és a mélységükkel. Ad hoc módon megjelennek különféle törzsek, amelyek mintha egyszerre szöktek volna meg egy Mad Max-filmből és egy klasszikus westernből. Iszonyatosan felpörögnek az események, ami a tempónak jót tesz, csak éppen teljesen megölik az addig felépített dramaturgiát. Ráadásul az ok-okozati összefüggések, következetlen döntések, logikai kikezdhetőség tovább rontanak az összképen.
Mintha Scott a zsáner összes neves címéből akarta volna összegyúrni a Kutya csillagképet, csak azt felejtette el, hogy ez önmagában nem elég. Hiába köszön vissza a Legenda vagyok, a The Last of Us, a 28 nappal később vagy a Snowpiercer, abszolút idegen testnek hatnak inspirációként. Pedig ott volt a potenciál, hogy a végeredmény igazán autentikus legyen, de ez csak minimális mértékben sikerült. A színészek jók, Jacob Elordi egyre több szerepet kap, és szerencsére él is vele, nagyon kevés mai sztárnak van ennyire erős kisugárzása. Josh Brolin a szokásos mogorva karakterét hozza, de kiválóan passzol ebbe a környezetbe. Margaret Qualley-t és Guy Pearce-t lehet még kiemelni, mindketten üde színfoltjai a filmnek.
A Kutya csillagkép hibátlanul illeszkedik Ridley Scott kései életművébe. Egy igényes, szépen felvett, technikailag profi munka, csak az összkép nem áll össze koherens egésszé. Sokszor identitászavarban szenved, és bosszantó, hogy nem viszi végig azt a felütést, amire a cselekmény sokáig épített. Lehetséges, hogy a stáb megijedt a depresszív hangvételű, gyászközpontú túlélődrámától, ami nem tragédia, de így az akciók erőltetettnek érződnek. Scott több ponton is húzhatott volna valami igazán tököset, helyette megelégedett a hollywoodi biztonsági játékkal. Kár, mert legújabb műve így a két szék közt a pad alá közhelyet erősíti, ugyanis akciófilmnek nem elég zúzós, komor drámának pedig nem elég mély és bevállalós. Így válik egy rendezőlegenda korrekt iparossá.
6/10
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!