Alan Ritchsont a legtöbben a tagbaszakadt Reacherként ismerik az Amazon Prime sorozatából, holott a 43 éves amerikai már jó régóta játssza ezt a nagydarab, kemény archetípust. Nem is kell annyira visszamennünk a múltba, csak 2010-ig, amikor is a vad humorral megírt, egyetemi szitkomban, a Blue Mountain State-ben üvöltözte Ritchson folyton, hogy „oil change!”, aki érti, az érti… Előtte pedig a Smallville című Superman-előzménysorozatban erősítette a kisképernyős Igazság Ligáját, mint Aquaman. Szerény véleményem szerint jobban, mint a későbbiekben Jason Momoa tette, de ez már nyilván ízlés dolga, hogy elvárjuk-e Arthur Currytől, hogy piás üvegeket hajigáljon, kitetoválva, félmeztelenül, viszont teljesen részegen.
Bár a War Machine című, katonás, robot gyilkológépes Netflix-filmjéről említést sem tettem, de ennyiből is látszik, hogy Alan Ritchsonnak színes a pályafutása, vagy jó érzékkel válogat neki melókat az ügynöke. Mindenesetre pár hete a hazai mozikba is befutott kedvenc Reacherünk újdonsága, a Motor City, mely simán lehetne egy hétköznapi, sokadik Jason Statham-akciófilm is, csakhogy a készítők úgy döntöttek, hogy a végeredményt eltolják
egy sokkal szokatlanabb, művészfilmes irányba.
A Motor Cityben ugyanis a szereplők szinte egyetlen szót sem szólnak, és ez a húzás a nézőket manapság lenéző Hollywoodtól tényleg elég merész. Nem némafilmet kapunk azért, attól nem kell tartani, sőt a lövöldözést, egyéb akciófilmekbe illő zajokat, a kerekek csikorgását, a csontok törését, a puskák dördülését feltűnően valósághű „hangszereléssel” vette fel a stáb. És ha már hangszerelés, ezt a másfél órát megtöltötték olyan klasszikus zenékkel, amelyek önmagukban annyira lendületesek, hogy az amúgy sem toporgó cselekményt is előrébb gördítik.
Az ehhez hasonló filmek legnagyobb rákfenéje, hogy pont az akciójeleneteket hanyagolják el a rendezők, nem találják ki őket rendesen, csak vázlatosan, agyatlanul lövöldöznek a karakterek. Még ennél is rosszabb, amikor beszélgetős jelenetekben ömlesztik ránk, nézőkre az információkat, előzményeket, lore-t. Nemcsak elveszítjük ezáltal a fonalat, hanem még halálra is unjuk magunkat pár perc alatt. Mi több, a történetmesélés lendületét is megtörik ezek a bakik.
Akciófilm vagy videóklip?
Lehet, hogy sokan a Motor Cityt inkább egy túl hosszú videóklipnek tartják majd ránézésre, holott a többnyire működőképes csihi-puhik és vagány zenék mellett akad mélység is ebben a filmben. Alan Ritchson egy, Vietnámot megjárt veteránt alakít az 1970-es években benne, aki egy görbe éjszakán belezúg a helyi gengszter, Reynolds (Ben Foster) nőjébe. Némi konfliktus után John (Ritchson) és újdonsült szerelme, Sophie (Shailene Woodley) le is lécelnek. Innentől kezdve kettejük romantikus kapcsolata áll majd a középpontban, az, hogy az izomkolosszus miképp kerül börtönbe, épp eljegyzésük napján, és hogyan áll végre valahára bosszút a minden hájjal megkent maffiavezéren, aki odajuttatta őt.
Talán meglepően hangzik, de egy olyan filmnél, mint a Motor City különösképpen számít, hogy megfelelő színészi kvalitásokkal, arcjátékkal rendelkező embereket vegyenek be a szereplőgárdába. Itt a botoxharcosok mit sem érnének, és Ritchson, valamint Shailene Woodley különösképp hozzák, amit kell nekik. Pár közös jelenet, egy visszaemlékezés elég, hogy szorítsunk a szerelmüknek, és Ben Foster is akkora rohadék, már ránézésre, hogy legszívesebben kiskanálban fojtanánk meg.
A Motor Citynek azért megvannak a maga gyerekbetegségei. A koncepcióban nincs annyi, hogy 90 percen át friss maradjon, akadnak megbicsaklások és bár a flashbackek jó ütemben érkeznek, s a háttérsztorikat is ügyesen tálalják elénk az írók, a fordulatokról nem is beszélve, egyszerűen besül a végén a katartikusnak szánt jelenet, amikor végre párbeszéd hangzik el a főhős és a főgonosz között.
Nem volt ebben az ötletben ennyi, maximum egy 70 perc, és ez a fajta art house-osnak szánt megoldás sem teszi olyan fecskévé ezt a filmet, amely egymagában nyarat csinálna. Ugyanakkor egy abszolút élvezetes, újszerű próbálkozás a Motor City mégis, abból a fajtából, amire úgy emlékszünk majd, hogy dumálás helyett kőkeményen odacsaptak benne, ráadásul jó zenékre.
7/10
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!