„Csak az a kérdés, hogy megérem-e.” Ezzel a félmondattal sűrítette össze az est tétjét Oravecz Imre, amikor a Magvető Café zsúfolásig telt termében bemutatták az Alkonynapló II. (2023–2025) című kötetet. A közönség soraiban egy gombostűt sem lehetett volna leejteni.
Kinyomott telefon
A beszélgetést Szegő János vezette, aki a nemrég 83. születésnapját ünneplő szerzőt rögtön egy 1972-es kijelentésével szembesítette: akkor még azt mondta, soha nem írna naplót. Azóta ezt többször a szemére vetették. Oravecz ekkor pontosított, szerinte az övé „nem napló”, legalábbis nem abban az értelemben, hogy szigorúan követné a napokat. Bár a kötetben felsejlenek évszakok és helyzetek, a címválasztás inkább kényszerűség volt.
Olyasmik is foglalkoztattak, amiről nem lehet mást írni, csak naplót, vagy legalábbis feljegyzéseket, bejegyzéseket. És hát kínomban elneveztem naplónak, sőt Alkonynaplónak. Ezzel jelezni akartam, hogy itt az öregségről, a vénülésről van szó.
Kezdetben nem is tudta, hogy könyv lesz-e belőle. A bejegyzések szaporodásával azonban megfogalmazódott az igény a kötetre – miközben végig ott maradt a kétely. A várakozás nem volt alaptalan: az első Alkonynapló 2024 egyik irodalmi szenzációja volt, és a kedvencünk is. A gondosan szerkesztett forma rövid szövegeivel, emlékezéseivel és olykor hosszabb bejegyzéseivel Márai Sándor naplóinak nagyságát idézi, mégis teljesen egyedi, „oraveczes” maradt.
A beszélgetés mélyén végig ott feszült az elmúlás kérdése. Ezt egy váratlan technikai közjáték szakította félbe: Oravecz zsebében megszólalt a telefon.
Párizsból keresték – éppen akkor, amikor az élet bizonytalanságairól beszélt.
A jelenet a bemutató egyik legemberibb pillanatává vált. A telefon kinyomása után Szegő megjegyezte, hogy a várakozás és az elmúlás már a szerző korábbi köteteiben – a Megfelelő nap és a Távozó fa lapjain – is meghatározó volt, az új napló hangvétele azonban még komorabb.
A legmostohábban kezelt kisebbség
Oravecz kíméletlen őszinteséggel beszélt arról is, miért fordult el korábbi kedves témájától, a fáktól. „Lassan már egyik fát sem szeretem. Általában azt kezdi az ember nem szeretni, amivel nagyon sok gondja van. És a fákkal sok gond van, egyrészt mert elöregedtek, és akkor el kell őket távolítani, másrészt mert nem teremnek semmit, mégis metszeni kell. Azt tapasztalom, hogy egy idő után minden fárasztóvá válik, a legegyszerűbb dolgok is, mondjuk, a tisztálkodás, a fogmosás, az öltözködés is.”
A kötet célzottan beszél olyan tabukról, amelyekről a közbeszédben ritkán esik szó.
Úgy érzem, hogy az idősek ma a legmostohábban kezelt kisebbség, akiket a társadalom peremére szorítanak, és azt éreztetik velük, hogy terhükre vannak a fiatalabbaknak.
A költő a média idilli öregségképét is elutasítja. Szerinte a hírekben mindig felbukkan egy idős házaspár, akik örömmel számolgatják a pénzüket, szépen öltözöttek, tisztaság veszi őket körül, és látszólag semmi más gondjuk nincs.
Örömmel várják, hogy megjön a nyugdíj. Hát én nem. Szerintem az öreg ember soha nincs igazán jól, mert a létezése minden napja az öregségről szól, különösen, ha egyedül van.
Oravecz visszaemlékezve gyermekkora Szajlájára arról beszélt, hogy ott a társadalmi berendezkedéstől függetlenül természetesebb volt az élet: több nemzedék élt együtt, az időseknek pedig megvolt a maguk apró, de fontos feladata – például vigyázni a kiscsikóra. Ma a családok szétaprózódtak, az egyedül maradt öregeket gyakran „besöprik” az otthonokba, ami szerinte a legrosszabb megoldás, mert a kiszakítás után az emberek hamar meghalnak.
A költőóriás arról is beszélt, hogy az írást viszont nem tudja abbahagyni. „Nyugdíjas író nincs, ez egy állandó feszültség, állandó készenlét kell legyen. Ettől vagyunk írók.” Bár bizonyos dolgok – például a szekrény tetejéről való pakolás létráról – már veszélyesek, a szellemi munka folytatódik.
Oravecz Imre tíz év kihagyás után ismét verseket is kezdett írni.
Az est során Pataki Ferenc színművész olvasott fel részleteket a bemutatott műből. A közönség elmerülhetett abban a sajátos világban, ahol a naplóbejegyzések összefonódnak az író szenvedélyes olvasmányélményeivel – többek között Márai Sándor és felesége, Lola naplóival –, valamint a kuvasz kutyák iránti tisztelettel.
(Borítókép: Oravecz Imre 2026. február 17-én. Fotó: Németh Kata / Index)
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!