Index - Kultúr - „Nagyon sokáig kussolva rajzolgattam, aztán rájöttem, hogy itt is lehet hangoskodni”

Vannak lelkek, akit nem csupán érzékelik a körülöttük lévő világot, hanem meg is mutatják annak lényegét. A művészekre ez különösen érvényes, átélnek, megszűrnek, alkotnak. Ilyen művész Koltay Dorottya Szonja is. A maga eszközeivel, a festészet, a költészet nyelvén beszél hozzánk, ám ő ennél többet is tesz: a helyükre illeszt hiányzó dolgokat. Érzelmeket, gondolatokat, elhallgatott igazságokat.

Budapesten, a Városliget peremén letűnt korok villái sorakoznak. Számos nagykövetség költözött ide, és a köztük megbúvó, egykor az előkelő, burzsoá családoknak otthont adó, ma lakásokra osztott épületekben sokan próbálják a város életébe visszacsempészni a folyton helyét és lehetőségeit kereső, talán sosem volt, de gyökeret biztosan nem vert polgári életformát.

Az egyik ilyen épület első emeletén él és alkot Koltay Dorottya Szonja. Élettere nem éppen egy festőművész ideális tere, a szobák ugyan magasak, és azokban épphogy elférnek Szonja alkotásai, a fiatal művész mégis boldog. Hiszen van hely, ahol álmodhat, festhet, szétszedheti és összerakhatja a világ dolgait, a helyükre illesztheti a mindennapok letört darabkáit.

A mindössze két szobából álló lakása családi örökség, a nagyobbikban alkot, a kisebbikben pihen, ám ideje nagy részét mégis a kettő közt lévő apró konyhában tölti. Most már van itt víz és meleget adó konvektor – az elé húzott sámlin szeret üldögélni.

Galéria: Koltay Dorottya SzonjaFotó: Papajcsik Péter / Index

Kész odabent, kész idekint

Új projekten dolgozik. A művészek krónikásai az alkotói fókuszokat előszeretettel nevezik korszakoknak, csakhogy a világ megváltozott. Manapság minden gyorsan történik, mindent mindenki azonnal akar. Ilyenkor a napok szélsebesen rohannak, és a végeredménynek olyannak kell lennie, amire a megrendelő elégedetten bólint, a közönség meg elismeréssel tekint. Egy ilyen gyors világban azonban bárki gyorsan kiéghet, akár a locsolatlan fű egy tűző nyári napon. A művészek belső órája másként jár, mutatói olykor megállnak, elidőznek egy-két álmon, egy-egy élethelyzet eseményein. Ezt az időt csak kevesen képesek felgyorsítani úgy, hogy közben ne tűnjön el az, ami az alkotások értelmét adja. Az egyediség, az egyéni látásmód és hang.

Koltay Dorottya Szonja ilyen alkotó. Nála egyszerre minden lassú és gyors. Az agya szédítő tempóban pörög, megkezdett mondatainak csak azért lesz vége, mert már egy másik érkezik a helyére. Szavai olykor mintha egymásra csúsznának, és mégse. Csak pontosan akar fogalmazni, amikor a munkáiról, a terveiről beszél, és mindezt a lehető legrövidebb idő alatt akarja elmondani.

Ez a tempó az alkotásaira is jellemző. Ha valami összeáll a fejében, a lelkében, az hamar megszületik. Nála ez a művészet egyik legfontosabb eleme: ami kész van odabent, az készen van idekint is.

Álombányászok a múltból

Szonja most egy rendhagyó, kutatási alapú, csoportos kiállításra szánt témáján dolgozik. Szélesebb kontextusban a szocialista egészségüggyel foglalkozik, bizonyos példái alapján a „jelenbeli, az egészségügy és az intézményi gondoskodás problémáit tematizálja”, ezek alapján vet fel kérdéseket.

Izgalmasan hangzik, és a már kész alkotások alapján annak is látszik: komor, fekete-fehér, álomszerű. A képein látható alakokat, a névtelen szereplőket egyvalami köti össze: a sorsuk. Beleszülettek az 1950-es, 1960-as évekbe, a mecseki szénbányáknál dolgoztak, és „a jelenből olvasva úgy látszódik”, hogy akkoriban az ember mint egyén, egyéniség, érző lélek és individuum nem sokat számított. Egyvalami volt a fontos: a gazdasági terv teljesülése. Csakhogy ezek az emberek közben éltek, próbáltak élni. Terveik voltak, családjuk, ám ha álmodtak, akkor azok is illeszkedtek a nagy kollektív közös tudat elvárásainak rendszerébe, s bár ezt az állapotot valójában soha senki nem érte el, mégis minden állami vezető erre hivatkozott. A bányászokat pedig, olykor, elvitték a sikondai szanatóriumba – gyógyulni.

Szonjában az alkotási folyamat már akkor elkezdődött, amikor meghívták, hogy vegyen részt egy hosszú távú kutatási, oktatási és képzőművészeti projektben, és ő bekapcsolódott az egyetemisták szemináriumi műhelymunkájába. Nagy Edina az ELTE, és Lázár Eszter, a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatója közös kurzusa a szocialista intézményesített egészségüggyel foglalkozik, egészen pontosan azzal, hogy a képzőművészet hogyan tud ebből bármit kicsatornázni, oktathatóvá tenni, a művészet részévé formálni. Ennek egyik eleme a szanatóriumok világa, amely eleve önmagába zár sorsokat, érzelmeket. Ezeket kibontani nem kis feladat, ám nem is lehetetlen, különösen a képzőművészet eszközeivel, az alkotás, a képzelet teremtő erejével.

Szonja képei hamarosan, 2026. március 26-án láthatók lesznek Budapesten a Drégely utca elhagyatott rendelőintézetében. A kiállítás címe ez: A puszta életen túl. Az intézményesített gondoskodás mellőzöttjei. Ezen belül Szonja anyaga ezen a néven fut:

Az álomszanatóriumban álmatlanul pihennek az álombányászok.

Ezt a címet részben azért adta, mert olvasata szerint „az egykor Sikondán gyógyuló bányászok olyanok, akik valójában mások álmaiért küzdöttek, és hiába vitték őket szanatóriumba, a testüket és a lelküket a végletekig kizsigerelték”.

Ezt a történeti szál a jelenkori társadalmunkra kivetítve foglalkoztatja: „A jelenkori álomvesztés, kizsigerelődés nem csak a szocialista rendszer sajátja, sőt. Az álmatlanság a mai álombányászokat is sújtja, mindennapi dolgozókat, szociális munkásokat, anyákat, nevelőket, akik sötétben dolgoznak mások álmaiért. Nekik sincs lehetőségük pihenni, csukott szemük mögött, álmukban is mások szolgálatában állnak. Míg dolgoznak, hogy visszahozzák a felszínre, ami olykor eltemetődött az évtizedek alatt, a jövőbeli álmodókért dolgoznak, még a termelési számokat is hozniuk kell, egy központi vízió, egy felülről érkező közös álomnak is meg kell felelniük.”

Galéria: Koltay Dorottya SzonjaFotó: Papajcsik Péter / Index

Eszközvesztés, eszközkeresés

Szonja egyik festményén egy bányászcímer látható, ám a bányász kezéből hiányzik a csákány. Ez fontos elem, mármint a hiány, és ez alapjában áthatja Szonja művészetét. Ez jelent meg már abban a szakmai, képzőművészeti elismerésben is, amit Szonja tavaly a Seress Annával és a Téglakarral közös kiállítására kapott. A TÉGLATAN: Leomlott estig, felépült reggelre című Kassák Múzeumban megrendezett kiállításuk elnyerte az AICA Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének Magyar Tagozatának AICA-díját.

Abban a munkában arra tettek kísérletet, hogy egészen új nézőpontból mutassák be Kőmíves Kelemenné tragédiáját, amely egyszerre a befalazott feleség, a kőmívesek, az anyát vesztett gyerek és a várat tartó összes tégla tragédiája, így a kiállításon nem a befalazás, hanem a kifalazás gondolata kapott főszerepet. Szonja szerint „úgy tűnik, hogy Kőmíves Kelemennének erre anno nem volt eszköze, sem lehetősége, de a történet nem zárult ott be, ma tudunk azon dolgozni, hogy ne töltsük fel az előre kijelölt pozíciókat, amelyek ugyanazokat a viszonyokat és tragédiákat termelik ki. Ezért úgy határoznak a várat alkotó téglák, hogy nem hagyják magukat, hanem döntenek. Például falat, és úgy döntenek, hogy leomlanak – és döntenek arról is, hogyan rendeződnek újra. Korábban nem tudtak, nem volt beleszólásuk, némán hallgattak a várban, tanúi voltak a tragédiának. Lehet, úgy tanulták, hogy nekik kussolni kell a falban, vagy nem volt lehetőségünk mocorogni. A némaság is egyfajta hiány, eszközvesztés. Ebben a projektben a téglák hangadásra bátorították egymást, és az eszköztelenség helyett köztéri performance-okon keresztül »Ezt-rád« műsorukkal a cselekvőképességük visszaszerzését gyakorolták.”

Ugyanez az eszköztelenség, eszközkeresés jelenik meg most a bányászok hiányos címerábrázolásában is, mert, ahogyan Szonja magyarázza, ez emberekről, sorsokról szól, és nagyon nem mindegy, hogyan nyúlnak ma az ilyen puha, érzékeny és sérülékeny történethez. A mindenkori álombányászok azonnal kiszolgáltatottá válnak, amint kiveszik a kezükből a csákányt, miközben éppen ez az eszköz az, ami összeköti őket, és rácsatlakoztatja őket a tervgazdálkodás rendszeréhez.

Az egyik festményen a bányászok pizsamában ülnek a szanatóriumban, merthogy ők ekkor is dolgoznak, éppen a kvarclámpába néznek. Szonja a képet egy korabeli fénykép alapján festette. A fotót látva az az érzése támadt, hogy ezek a bányászok mintha tényleg valakinek az álmát aludnák, vagy ha nem is, együtt merülnek le az álombánya mélyére. Csendben történik a munka.

Galéria: Koltay Dorottya SzonjaFotó: Papajcsik Péter / Index

Vízióvesztés, vízióteremtés

Szonja másként is megfogalmazza ezt, mert számára fontos a vízióteremtés. Ráadásul ez nemcsak a művészetében, az alkotásaiban kap hangsúlyt, hanem a civil életében is, ami azért kapcsolódik művészi létéhez. Már ötödik éve dolgozik fiatalokkal a Rákospalotai Javítóintézet és Központi Speciális Gyermekotthonban. Az egyedi pedagógiai projektben tizenkét önkéntes és három koordinátor vesz részt. Szonja előadások és képzőművészeti foglalkozások létrehozásában vesz részt, a résztvevők ezekben művészeti gyakorlatokon keresztül tanulnak egymástól, egymásról és önmagukról – ám szerinte nem csupán a bent élő fiatalok, de az ott dolgozók, a szociális munkások, nevelők sem kapják meg a kellő figyelmet, támogatást, a vízióteremtés lehetőségét, az ő álmaikkal nem sokat foglalkoznak, s miközben hihetetlen munka folyik, hogy támogató teret tartsanak fent a fiataloknak, darálja őket a rendszer.

Ugyanezt érzi a múlt fotóin keresztül bányászok esetében is, és ezért is tartja fontosnak, hogy a festményein megmutassa:

az álmok, ha azokat senki nem gondozza, elszenesednek.

Ám az elszenesedett álmok, bármennyire is a szomorú valóság megszilárdult üledékei, erőforrások – csak azokat kinyerni piszok nehéz meló. És ezzel, aki ebben segíteni tud másoknak, dolog van.

Ez nem a hercegek mulatsága

Szonja mindig is szeretett rajzolni. Művészcsaládba született, náluk esténként többnyire, ha volt felkérés, valaki a színpadon állt. Édesanyja színművész, testvérei zenészek, az édesapja is zenész. Persze, a színpadi élet vonzotta, de az ezzel járó kiszolgáltatottság nem: „Nem jó várni a telefont, hogy majd csak lesz egy rendező, aki rád csörög, hogy lenne itt egy szerep. Aztán rájöttem, hogy a képzőművészet világa sem különb, ez is ugyanazokat a kiszolgáltatott helyzeteket tudja, csak itt kurátorok megkeresésére vársz. Igazából nagyon nem akartam várni senkire, hadd csináljam akkor is, ha nem kéri senki. Törekszem rá, hogy minél kevesebbszer kelljen állni a lámpánál, hogy végre zöldre váltson.”

Szonját amúgy sok minden érdekli, nyitott a világra. Azt, hogy honnan jön és minek tudja a hátát megtámasztani, így fogalmazza meg: „Egy csomó olyan tapasztalat van, amivel az ember nem tud mit kezdeni, és ilyenkor keresi az utakat, hogyan tudja ezt értelmezni magában. De ez nem azért van, mert valami speciálisan őrült családból érkeznék, hanem mert ebben az őrületes világban minden szembejön veled. Az életemben sok ilyen eset van, eleve ott kezdve, hogy sokáig éltem egy szobában a nagyanyámmal, és ez mélyen gazdagító tapasztalat. A sokgenerációsság élménye eleve izgalmas rétegeket ad az életnek, mert rálátsz arra is, hogy nagyanyádat hogyan recsegtette a háború és az azt követő időszak, és hogy nem reccsent is bele, szuperül van, hihetetlen forma, erős tigris; hogyan nőtt fel apa nélkül, s micsoda billog az, ha zabigyerekként nősz föl. Gyerekként érdekelt ez? Hát persze, hiszen nagyon eleven volt a gyerekkorom, érzelmileg telített tér vett körül. És igen, ebben sok öröm, bánat és indulat is megszületett, de a művészet, szerencsére kifejezetten alkalmas az indulatcsatornázásra. Nagyon sokáig kussolva rajzolgattam, aztán rájöttem, hogy a képzőművészeten keresztül is lehet hangoskodni, és sokféle energiát lehet felszabadítani.”

Galéria: Koltay Dorottya SzonjaFotó: Papajcsik Péter / Index

Olyannyira, hogy Szonja nem csupán felszabadít, hanem az alkotófolyamatát jellemző hiányfelismeréssel, az eszközvesztés, eszközkeresés gyakorlatával törekszik visszaforgatni mindazt, amiről úgy érzi, elvettek másoktól. Minderről természetes egyszerűséggel beszél. A képzőművészet nála nem csak jelvény a ruhán, amit büszkén hord, hanem a mindennapok része. Lényének alapja. Amikor az egyetemre jelentkezett, akkor persze volt benne némi izgalom, hogy a világ majd színesebb lesz, hogy „mindjárt leszakad az arcom, de rájöttem, hogy a világ már így is elég színes, pont annyira, amennyit így is elég melós helyre rakni, egyik »benti« sem különb a »kintinél«, a bárhol és mindenhol tapasztalható viszonyoktól. Viszont az egyetem nagyon fontos emberi kapcsolódásokat adott.”

Mindezt lehetőségnek tartja ma is, mert eszközöket kapott ahhoz, hogy kifejezze önmagát. És azt is mondja, hogy az élet – még ha, ne adj’Isten, bárki megvenné is a képeit – neki sem fenékig tejfel. Annak, persze, halálosan örülne, hogyha megdobnák egy zsák pénzzel,

„de azzal a helyzettel is kezdeni kell valamit, ha nem.”

Szerinte azt is látni kell, hogy a műtárgy-kereskedelem lehet álságos tér is, de a képzőművészet nem a hercegek mulatsága, nem egy elit buli, még akkor sem, ha olykor beláthatatlan, megközelíthetetlen pénzek mozognak benne.

Szonja több lábon áll, már az egyetem alatt elkezdett dolgozni a Katona József Színház Behívó színház-pedagógiai műhelyében, és attól a feladattól sem riadt vissza, amikor a szentendrei skanzen élő történelem performance-ában szerb csempésznőt alakított a látogatók nagy örömére. Amúgy mindig is jól elvan a dolgaival, a terveivel, a munkáival, most éppen az álombányászattal. A mindennapjairól pedig így fogalmaz: „Szerintem most jó, érzem magamban a bugit, dolgozom, aztán majd meglátjuk.”