Ritkán fordul elő, hogy egy filmnek máris a nyitójelenetét annyira eltalálják, mint a hazai mozikban február 19-től vetített A titkosügynök esetében sikerült az író-rendező Kleber Mendonca Filhónak rögtön ezzel a snittel felvázolnia elénk, hogy az általa elmesélt sztori egy igen riasztó korszakban és környezetben játszódik.
1977-ben járunk, Brazíliában, egy isten háta mögötti benzinkúton, ahol a közelben tartott fesztivál ellenére az emberek nem mernek megállni a kocsijukkal. Mert hát az aprócska kút előtt a homokban egy hulla fekszik, de a rend őrei már egy hete képtelenek kiszállni szemlézni azt. Ennél gyorsabban jelennek meg, hogy vegzálják a sárga Volkswagenjével befutó Marcelót (Wagner Moura), és anélkül, hogy kettőt pislognának a holttestre, még a fickó kocsijába is beszállnak, hátha valami sarat találnak, amit rákenhetnek hősünkre.
Brazília ekkor kőkeményen szenvedi a diktatúra vasöklét, amely az ország nyaka körül szorul össze egyre jobban, ennek köszönhető, hogy a zsaruk is inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a kisembereket terrorizálják.
Lehet, máris túlmagyaráztam, legalábbis A titkosügynök készítőjéhez képest mindenképpen, mert a direktor láthatóan magasról tett rá, hogy akár magyar szemmel is könnyen értelmezhető legyen a filmje. Az ítészeket mindez nem zavarja, négy kategóriában is versenyez idén az Oscar-díjért ez az alkotás, a legjobb film mellett a legjobb nemzetközi film és a legjobb casting díjára is esélyes, valamint a netflixes Narcosban Pablo Escobarként megismert Wagner Moura ezzel a szerepével zsebelné be élete első Oscarját, olyan arcok elől elcsaklizva az arany szobrot, mint Timothée Chalamet, Leonardo DiCaprio, Ethan Hawke és Michael B. Jordan. Nem ő a favorit, maradjunk annyiban, még úgy se, hogy A titkosügynököt a főszereplője viszi a hátán, erején felül teljesítve. Moura nélkül konkrétan ez egy 3/10-es film lenne legfeljebb.
Amennyiben A titkosügynök alkotóját annyi hajtotta, hogy egy időtlen, tragikus mesét előadjon a rendőrállamok kegyetlenségéről, akkor összejött neki a dolog. Ha viszont egy épkézláb, koherens filmet szeretett volna hozni nekünk, utóbbiba csúnyán belebukott. Láttam már túl hosszúra szabott filmeket megbicsaklani, de annyiszor és olyan csúnyán, mint A titkosügynök megteszi a 2 óra 40 perce alatt, még nem.
Aki bármiféle koherenciát keresne ebben a filmben, az nagyot fog csalódni, még csak titkos ügynököt sem találunk, bármilyen mélyen ásunk lefelé.
Igaz, hogy Wagner Moura karaktere kettős életet él, álnevet használ, és az életére törő, korrupt pénzből fizetett bérgyilkosok elől bujkál, de nem lehet rámondani, hogy bármiféle ügynök lenne. Inkább csak egy áldozat, a rendszer áldozata, egy olyan paranoid hatalomé és környezeté, ahol valóban nem lehet tudni, ki hazudik, és ki a diktatúra által rángatott báb.
Hiába a fejezetekre való bontás, semmiféle rendszert vagy irányt nem véltem felfedezni A titkosügynökben, ehelyett olyan, mintha Kleber Mendonca Filho a „David Lynch-rendezőiskolából” jött volna, és groteszk, meghökkentő megoldásokkal igyekezne kibillenteni nézőjét abból a nihilből, amiben mi is élünk. Sok országra jellemző a féldiktatórikus rendszer, amelyek puhább kézzel irányítanak, szinte észrevétlenül sanyargatva a népet, de pont ez a kegyetlenségük. Hogy annyira sunyik. A titkosügynök erre mutat rá, és megférnek benne az olyan bizarr megoldások, mint a döglött cápából félig kilógó, levágott láb – és a legdurvább az egészben, hogy éppen ezeket a Lynchre emlékeztető megoldásokat képes a direktor olyan ügyesen elhelyezni a nagy egészben, hogy már furcsának sem tűnnek. Kár, hogy úgy összességében a sztorit nem sikerült hasonló bravúrral összeraknia.
Wagner Moura, szerencsétlen vért izzad a főszerepben, helyenként olyan rondán cserben hagyja a forgatókönyv, hogy nézni alig bírtam. Holott az elején a Narcos és a Polgárháború mindig emlékezetes és mély alakításokra képes színésze itt is villog. Főleg a már említett benzinkutas jelenetnél, vagy amikor brazil zenére, kiüresedett, kiégett tekintettel mered maga elé, esetleg a végén, amikor egy meglepő húzással a saját fiát alakítja. Szomorú mementóként arról, hogy az ellenállókra egy idő után senki sem emlékszik, még a saját rokonaik sem. A diktatúra árnyéka mindenkire ennyire sötéten vetül rá.
Ritkán látni ennyire öntörvényű filmdrámát, ami időtlenül beszél az elnyomásról, egzotikus, art house-os tálalásban. Mégsem tudnám azt mondani, hogy A titkosügynök egy kimondottan jó film, az olyan, magukat kifinomultnak gondoló emberekre emlékeztet leginkább, akik eltartott kisujjal isszák a teájukat minden délután 5-kor, és ez az imidzs annyira fontos nekik, hogy még az se zavarja őket, ha a kiskanál közben nyomja a szemüket.
Ha azt a sok felesleges sallangot levágnánk a filmről, a játékidőt hasonlóképp megszabdalnánk, egy sokkal hatásosabb politikai thriller is kijöhetett volna ebből. Zseniális fényképezéssel, mert a nagyvásznon néha egyszerűen letaglózóan fest A titkosügynök.
Ordas hiba egy politikai filmtől, hogy nem engedi közelebb a nézőjét, mert ezzel kizár a műélvezetből bizonyos rétegeket. Már csak ezért sem adnám oda neki a legjobb filmnek járó Oscart, manapság, amikor a közéletet ennyire uralja a politika, képesnek kéne lenniük a készítőknek, hogy úgy alkossanak, hogy senkit nem zárnak ki, és mindenkihez eljuttatják a mondandójukat. A titkosügynöknek ez most sajna nem jött össze.
5/10
A titkosügynök jelenleg is elcsíphető még a hazai mozikban.
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!