Egy klímabarát jótékonysági gálát megtámad egy fiatal ökoterroristákból álló szekta. Meggyőződésük szerint egy vulkán néhány napon belül elpusztítja az egész bolygót, de az apokalipszis megakadályozható, ha a vendégek közül három kivételes erényű személyt a tűzhányó mélyére vetnek. A videoklipjeiről hírhedt Romain Gavras Kiválasztottak (Sacrifice) című ökoszatírájában a (média)narratívák hatalmi szerepéről elmélkedik.
A francia Romain Gavras furcsa szerzet. Politikailag elkötelezett művészcsaládba született: édesapja a görög származású Costa-Gavras, aki politikai drámáival (Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, Eltűntnek nyilvánítva) vált a filmtörténet megkerülhetetlen alakjává; édesanyja Michèle Ray-Gavras, egy kalandor haditudósító, aki amerikai és vietkong nézőpontból is készített beszámolókat a vietnámi háborúról, Bolíviában kutatta Che Guevera halálát, sőt a Baader-Meinhof-csoport tagjaival is interjúzott. Ehhez képest fiuk, Romain luxuskörökbe bejáratos. Robert Pattinsonnal és Charlize Theronnal forgat Dior-, Emma Stone-nal pedig Louis Vuitton-reklámokat, egy időben pedig egy párt alkotott Rita Orával, illetve Dua Lipával is. A középkorú francia rendezőt akár az időközben divatossá vált nepo baby címkével is illethetnénk.
Romain Gavras karrierje azonban nem egyszerűen szülei hagyatékából virágzott ki, hanem a 90-es évek fővárosi underground közegéből, az ún. Kourtrajmé-kollektívából, akinek oszlopos tagja volt az azóta Arany Pálmát nyert Ladj Ly (Nyomorultak) is. Érdeklődésük középpontjában a párizsi banlieue (külváros) ellentmondásos világa állt. Óriási hatással volt rájuk A gyűlölet, és a film világsztárrá váló főszereplője, Vincent Cassel azóta is egyfajta „keresztapaként” támogatja Romain Gavras pályafutását.
A rendező leghírhedtebb reklámjai (Powerade: The Corner, Adidas Is All In), videoklipjei és nagyjátékfilmjei rendre a peremvárosok telepi vadvilágához kötődnek,
de egy olyan egyedi univerzumot alkotnak, ahol a szereplőket a racionalitás helyett pusztán az ösztönök vezetik az erőszak, a szex vagy épp a fajgyűlölet irányába. Justice Stress című klipje egy lakótelepi banda őrjöngő ámokfutását dokumentálja: járókelők meglopását és megverését, elkötött autók felgyújtását, nők molesztálását. M. I. A. Born Free című videoklipje egy olyan disztópikus közeget mutat be, ahol a vöröshajú fiatalokat gyűjtik rabszállító buszokba, majd kényszerítik egy aknamezőn való vesszőfutásra. A rendőri erőszak kendőzetlenül brutális: közelképen fejbelőtt kisgyerek és lassított felvételen szétrobbanó kamasztest látványa váltja egymást. A No Church in the Wild (JAY-Z & Kanye West feat. Frank Ocean) egy erőszakos utcai felkelés mítikus krónikája, ahol rohamrendőrök és forradalmárok küzdenek meg egymással mitológiai alakokat ábrázoló szobrok szeme láttára.
Romain Gavrast az indokolatlan düh és a lázadás pusztító energiája érdekli. Ezeket a fékezhetetlen érzelmeket igyekszik olyan narratívákba – disztópikus jövőképbe, apokaliptikus összeomlás-víziókba, sportolói „így jöttem-sztorikba” – sűríteni, ahol mederbe terelhetővé válva, felkiáltójelekként funkcionálhatnak a társadalmi és generációs konfliktusok ellenében, illetve a párizsi banlieue-t vagy a hatóságokat érő nyers indulatok tekintetében.
A francia rendező dokumentarista hatáskeltéssel dolgozó, döbbenetes intenzitású vizuális esztétikáját három évvel ezelőtt be is tetőzte az Athéné című banlieue-filmmel, aztán visszanézett.
Visszanézett, hogy hamis prófétának bizonyult-e.
Mert Romain Gavras bő húsz éve ontja magából a dühöt nemzedéki közérzetként diagnosztizáló mozgóképeket, de valójában nem változott semmi. Talán azokat a kritikákat is meghallotta, miszerint radikálisan művészi, provokatív alkotói világát hiába kövezte ki a hatalom, és az ellene irányuló lázadás erőszakspiráljának mítoszaival, ha közben a Molotov-koktélos felkelők, és az őket gumibottal csépelő rendőrök képeit a társadalmi szembenállás nemzetközileg is eladható ikonjaivá tette. Mindeközben pedig rendezőként és magánemberként is a zenei és divatvilág szerves részévé vált. Érzésem szerint ebből az önreflexív számvetésből, szerzői elbizonytalanodásból született meg a rendező negyedik nagyjátékfilmje, a Kiválasztottak.
A Kiválasztottak – legalábbis látszólag –
szakít a bejáratott gavrasi panelekkel, és eredendően egy, a társadalmi elitet ostorozó ökoszatíra szeretne lenni.
Sokáig egy jótékonysági rendezvény áll a film középpontjában: a gazdagok kifinomult öltönyöket és káprázatos estélyi ruhákat magukra öltve gyűlnek össze egy letisztult kőfejtőben valahol a görög szigetvilágban, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem mellett kampányoljanak. Részvételük azonban egytől egyig álságos. A multimilliárdos Ben Bracken (Vincent Cassel), miközben a hagyományos bányászatot ostorozza, egy új energiaforrás érdekében a mélytengereket zsákmányolná ki. A tulajdonképpen önmagát alakító Charli xcx egy olyan performansszal szórakoztatja burzsoá bajtársait, ahol magát az Anyatermészetet alakítja. A jóvágású Mike Tyler (Chris Evans) pedig immáron nemcsak akciósztárként szeretné megmenteni a világot, hanem tevékeny és felelősségteljes példaképként is – a kőfejtőhöz jutáshoz azonban rögtön elfelejt elektromos limuzint bérelni.
Mindeközben egy fiatal ökoterroristákból álló szekta is beveszi magát az egykori kőbányába. Szellemi vezetőjük, Joan (Anya Taylor-Joy) azt állítja, hogy egy vulkán néhány napon belül elpusztítja az egész bolygót, de egy jóslat szerint az apokalipszis megakadályozható, ha három kiválasztottat – a hőst, a királyt és a szüzet – a tűzhányó mélyére vetnek. Mondanom sem kell, hogy rajtaütésük káoszában a hős szerepébe Mike kerül, a király archetípusát Ben Bracken kénytelen megtestesíteni, míg a szüzet Charli xcx… csakhogy az énekesnő inkább áttestálja az önfeláldozó feladatot az egyik táncosnőjére, Katie-re (Ambika Mod).
Ugyanakkor az az igazság, hogy a Kiválasztottak ökoszatíraként meglehetősen felszínes marad. A társadalmi elitről, mint megfoghatatlan közösségről sokkal többet nem állít, minthogy tagjai buták, számítók és képmutatók. Sokáig észre sem veszik, hogy a terroristatámadás nem Charli xcx performanszának része. Hol azon kellene nevetni, hogy Bracken felesége (Salma Hayek) rányomul a bukott filmsztárra férje jelenlétében, hol azon, hogy Mike Tyler egy WC-kagylón ülve siratja a népszerűtlen kommenteket. Érezni, hogy Romain Gavras célja az önkritikus összekacsintás lenne: a film-, divat- és zenei világ sztárjai ugyanúgy vonulnak fel a vörösszőnyeges premierek idején, mint a filmbeli jótékonysági estélyen,
a Kiválasztottak helyzet- és jellemkomikuma azonban sokkal inkább bohózatba illő, nem éri el Ruben Östlund szatíráinak groteszk rétegeit.
Az elit ízléstelen moráljával szemben megfogalmazott kritika csupán akkor talál be igazán, amikor Gavras a hatalmasok narratívagyártó képességeit támadja: a kőfejtőben ragyogó, neonfényes felirat („Make Earth Cool Again”) szarkazmusa vagy a környezetvédő showműsor egyszerre taszító és vonzó dinamizmusa hatásos.
Romain Gavras átörökíti filmjébe a hatalom és az ellene irányuló lázadás iránti objektív érdeklődését is – elvégre nemcsak a pénzembereken, hanem az ökoterroristákon is élcelődik –, de a Kiválasztottak nyíltan társadalomkritikus attitűdje összességében erőltetettnek hat.
Ami egy naturalista dühfilm provokatív víziójában működik, egy poénokkal fellazított, játékos túszhelyzetben bedől.
Hiába vágják le a terroristák az est műsorvezetőjének karját, a brutalitás csak alkalmi humorforrássá válik az inkompetens biztonsági emberekre és botcsinálta görög rendőrökre építő, komolyanvehetetlen akciójelenetek közepette. Hiába mond le Romain Gavras a stúdióhelyszínekről, és rendez be egy valódi gálahelyszínt a Görögország Carrarájának számító Volakas márvány-kőfejtőben, vagy forgat a Szantorini-kaldera területén, a lélegzetelállító monumentalitás csak még inkább banálissá teszi a sztárok bohóckodását. A Kiválasztottak ökoszatíraként közönséges blöffnek tűnik.
De Romain Gavras filmje mégsem válik veretes kudarccá, mert a három kiválasztott elrablását követően a francia rendező elkezd az egyént érintő, univerzális kérdésekre fókuszálni. Hitről és meggyőződésről, illúzióról és valóságról gondolkodni. Arról, hogy milyen áldozatvállalások szükségesek az önazonos élethez, milyen könnyű egy közösség hamis prófétájává válni, és egy olyan narratíva csapdájába kerülni, ami végül saját szabadakaratunkat is béklyóba köti.
A Kiválasztottak vezérgondolata körülbelül úgy hangzik, hogy az általunk mesélt mesék hamisak,
a halál benne nem igazi, a szeretet, amit átélsz, nem igazi. S mivel a történeteink csupán illúziókat ébresztő szavak, ezért valódi változásra sem képesek motiválni azt a személyt, aki fogyasztja őket. Mike Tyler színész, aki igaz és hasznos életet szeretne élni, de az általa játszott akciószerepek és a közösségi médiának felépített sztárperszóna rabja. Egy hamis próféta. Valódi hatást ezért mindaddig nem képes kiváltani, amíg nem dönti el, hogy a jótékonysági eseményhez való lojalitás, a pénzemberek képmutatásának performatív leleplezése vagy épp a lemondással járó, járatlan utak találnak lelkében önazonos visszhangra. A hősnek hőssé kell érnie ahhoz, hogy a saját és az emberiség életében érdemi változást érhessen el.
A szektavezér Joan hasonló helyzetben van, csak a mítoszgyártás másik oldalán küzd önmagával. Az áldozati szertartás közeledtével saját értékrendjében is elbizonytalanodik, és kételkedni kezd abban, hogy a misztérium, amiben hisz, valós-e. Hamis prófétaként küzd a gondolattal, hogy vajon egy téves kultuszra tette-e fel egész életét, hogy emberáldozatai többek-e egyszerű gyilkosságnál. Az antihősként pozícionált pénzember, Breckan pedig azért lesz különleges figura, mert róla kiderül, hogy mindvégig önazonos szerepben élte életét, ezért még feláldozása előtt is azt ordítja a világnak, hogy a természetet nem megvédeni kell, hanem akaratunk felé hajlítani. Üzletorientált, de szerelem által is motivált világképéhez való hűsége valahol nagyon is becsülendő.
A Kiválasztottakat önreflexivitása, vélt személyessége teheti szimpatikussá. Ha az általunk mesélt mesék hamisak, akkor a filmek is hamisak, a mozgóképes illúzió pedig tétlenségre kárhoztatja az emberiséget.
A nézők számára felkínált hízelgő történetek valójában akadályozzák, hogy az ember jobbá tegye a világot.
A szereplőkkel való mély érzelmi azonosulás egy veszélyes csapda. Romain Gavras szerint ezért egy ökoszatíra nem egy társadalomkritikus észrevétel megfogalmazásával fejthet ki érdemi hatást, hanem azon gondolat felismertetésével, hogy bármilyen történet csak akkor képes megváltoztatni a világot, ha eléri, hogy elhiggyük igazát, és elég inspirációt is biztosít ahhoz, hogy az egyén megváltoztassa az életét. Minden más csak vagy üres szemfényvesztés, vagy tudatos manipuláció. Mint a „Make Earth Cool Again” jelmondat köré épített aktivizmus.
A Kiválasztottak tehát nem ökoszatíraként izgalmas film, hanem egy provokatív rendező szerzői önvallomásaként.
Mert érzésem szerint Romain Gavras a Kiválasztottakkal saját kétségeivel, művészi dilemmáival néz szembe. A narratívákat birtokló hatalmi elithez tartozik, de vajon ebből a pozícióból tud-e hiteles szószólója lenni a perifériára szorult közösségek történeteinek? A rendezői perszónájához kapcsolódó, védjegyszerű dühös jóslatokkal képes-e elérni bármit is? Társadalomtudatossága megváltást hordoz, vagy csak vizuálisan kizsákmányol?
A Kiválasztottak meglepő végkicsengése megnyugtató választ ad a rendező vívódásaira. Azt viszont csak az életmű végén fogjuk ténylegesen megtudni, hogy vajon a címszereplők áldozathozatala nem puszta önámítás volt-e? Mert a hamis próféták nemcsak követőiket, hanem önmagukat is képesek megvezetni.
A Kiválasztottak augusztus 27-től látható a mozikban.