A címbeli kérdésre a válasz nem pusztán az egyházi ellenállásban vagy a demokratizálódástól való félelemben keresendő. A kelet-közép-európai térség történelmi sebzettsége, az egyház klerikális szerkezete és napjaink európai szorongása egymást erősítve alakítják a reformokhoz való viszonyt. Az írás eredetileg a megujul.hu oldalon jelent meg.
A Ferenc pápa által meghirdetett szinodális folyamat azzal az igénnyel lépett fel, hogy az egész egyházat a közös úton járás, a meghallgatás és a megkülönböztetés gyakorlatára tanítsa. A harmadik világ aktívan és impulzívan válaszolt a fölhívásra. A kelet-közép-európai fogadtatás azonban feltűnően vonakodó volt. A régió püspöki megnyilatkozásaiban vissza-visszatér ugyanaz a gesztus: a szinodalitás elhatárolása attól, amit „egyházi parlamentarizmusnak” neveznek. Gintaras Linas Grušas vilniusi érsek szerint az egyház „nem parlament”; Erdő Péter a fogalmi pontosság nevében óvott a „demokratizálódás” képzetétől; szlovén és horvát főpásztoroknál hasonló fenntartások fogalmazódtak meg. Mate Uzinić rijekai érsek laikustanács-elképzelése pedig a püspöki karon akadt el. A folyamat sok helyütt a lelki-spirituális dimenzióra szűkült, miközben a strukturális kérdések – a laikusok valódi együtt-döntése, a testületi részvétel – háttérbe szorultak. A recepció tehát nem egyszerűen lassú, hanem szelektív. A szinodalitás bizonyos elemeit átveszik, másokat – éppen a részvételi-strukturális magot – kitartóan távol tartják. Kérdés, miért.
Társadalmi okok
Az első kézenfekvő magyarázat a társadalmi-kulturális háttérre alapul. Kelet-Közép-Európa országai más történelmi tapasztalatból érkeznek, mint a nyugatiak, és ez a különbség a szinódus fogadtatásában is megmutatkozik.
A mi régiónk meghatározó vonása a sebzett kollektív identitás:
a nagyhatalmak „köztes küzdőterén” újra meg újra meghiúsult az önálló, önmeghatározott identitás kialakításának vágya. Ez a sebzettség nem a kommunizmussal kezdődik – gyökerei a 18–19. századi nemzetépítés kudarcaiig nyúlnak vissza –, a kommunista üldöztetés ezt az alapállást mélyítette el. Ebből fakad az a hozzáállás, amely az újat gyakran fenyegetésként, nem pedig lehetőségként éli meg.
A társadalomtörténeti magyarázat csak részben áll meg, ám éppen a részlegessége tanulságos. Ha a térség háttérét pusztán „félelemként” írnánk le, elvétenénk a lényeget. A sebzettség tágabb és pontosabb kategória, mint a félelem: nemcsak szorongást, hanem áldozati öntudatot, szolidaritást és a nemzeti identitásból fakadó önértéket is magában foglal. Ráadásul a Nyugat sem mentes a szorongástól, sőt Európa „uralkodó érzelme” éppen a szorongás – a hanyatlástól, a kontroll elvesztésétől, a „kik vagyunk?” kérdés megválaszolatlanságától. A társadalmi különbség tehát valós, de nem abszolút: mindkét oldalon ott a szorongás, csak eltérő gyökérrel – Nyugaton a fenyegető hanyatlásból, Keleten a már átélt sebzettségből.
Egyházi okok
A második magyarázat az egyházi-teológiai kontextusra alapozható. Ebben figyelemre méltó mintázat rajzolódik ki: a szinódus meggyökerezésének akadozása feltűnően emlékeztet arra, ahogyan a régió a II. Vatikáni Zsinatot fogadta. A zsinat recepciója Kelet-Közép-Európában a liturgiareformra szűkült – oda, ahol „politikailag semmi sem történhetett” –, miközben a belső tartalom (Isten népe, a communio, az általános papság stb.) sokáig nem, vagy csak elszigetelten ért el a hívekhez; a strukturális változások, például a laikus tanácsok életre hívása, elmaradtak.
A néhai Miloslav Vlk bíboros, prágai érsek szerint a hivatalos dokumentumok inkább a Rómával való egységet fejezték ki, mint a zsinati szellem valódi elsajátítását.
A meghatározó elemzések az egyház belső szellemi-teológiai állagára építve magyarázzák, hogy miért akadozott a zsinati határozatok életre váltása: térségünket a sebzett identitás határozza meg; a fenyegetettségben az antimodernizmus és az ultramontanizmus (a pápai tekintély hangsúlyozása) az üldözöttek bázisa lett; a zsinat nem volt fordulópont; a helyi egyházak nem voltak még párbeszédképes állapotban.
Most, a szinodalitás esetében ugyanazok a jegyek köszönnek vissza: a „stílusra” szűkülő recepció, klerikusok és laikusok együttes döntésének blokkolása, az egység féltése a reformmal szemben, a nemzeti egyházi önértelmezés. A szinódust ugyanakkor a vonakodók nem azért fogadják úgy, mint annak idején a II. Vatikáni Zsinatot, mert a mintát a múltból örökölnék. Inkább arról van szó, hogy mindkét reformimpulzus ugyanarra a tartós regionális mélyszerkezetre fut rá. Közös a térségben a klerikálisan szervezett, beszűkült teológiai kultúra, a teológiai elv és a gyakorlat között tátongó laikus-rés, valamint a kultúrharcos alapállás, amely az egyházat a jobboldali politikai erők mellé állítja, amelyekkel szemben egyfajta erkölcsi farkasvakság a jellemző. Ezek nem a zsinatból következnek, hanem abból az egyházi alapállásból, amelyen minden reform egyformán megtörik.
Szorongó egyház a szorongó társadalomban
A társadalmi és az egyházi magyarázat külön-külön csak részleges – együtt viszont egy közös nevezőre mutatnak. Az egyház a társadalom része; nem meglepő, hogy a szorongó társadalomban szorongó egyház él. A szociálpszichológiai szakirodalom pontosan leírja azt a mechanizmust, amely a recepció akadozása mögött húzódik. A „fenyegetés-merevség” jelensége szerint a fenyegetettként megélt lét beszűkíti az információfeldolgozást, a döntést a hierarchia csúcsára tolja, és a megszokotthoz való ragaszkodást erősíti. A bizonytalanságkutatás hozzáteszi: a bizonytalanság épp a világosan határolt, hierarchikus, tekintélyelvű csoportokba kapaszkodást motiválja. A szinodalitás kimenetében bizonytalan folyamata pedig növeli a szorongást,
Hirdetés
ezért a védekező reakció „az egyházi parlamentarizmus” elutasítása és a hierarchiába zárkózás lesz. Mindez tehát a szorongásra adott, evolúciósan érthető válasz.
Ahogy már utaltam rá, ez a szorongás ma már nem kelet-európai különlegesség, hanem az egész földrész uralkodó érzelmévé vált. A nyugati egyház konfliktusai, a „német szinodális út” körüli feszültségek, a polarizáció – mindez ugyanannak a szorongásnak a nyugati arca. A Kelet–Nyugat különbség így fokozatosan elmosódik: nem két világ áll szemben, hanem egy közös európai közérzület két változata. Ha ez igaz, akkor a szinodalitással szembeni idegenkedés nem térségünk kuriózuma, hanem európai jelenség, amelyre közös válasz kell.
Élő hit és elfogadó közösség
Ha a probléma gyökere a szorongás, akkor a megoldás sem lehet más, mint a szorongás csökkentése. A pedagógiai és szervezetlélektani kutatás azonban figyelmeztet: a puszta megnyugtatás nem elég. A biztonságos, de irány nélküli közösség a kényelmes status quóba zárkózik, nem a tanulás felé nyílik meg. A befogadókészség növeléséhez a biztonságot össze kell kötni az iránnyal és a felelősséggel; a defenzív bezárkózást pedig – ahogy a fenyegetés-kutatás kimutatta – a kontroll-élmény és az önérték helyreállítása oldja, nem a fenyegetés puszta tagadása. A megoldás tehát nem a szorongás elfojtása, hanem az átfordítása: a bénult, védekező állapotból a bizakodó, közelítő állapotba.
Éppen ebben járhatnak elöl az egyházak, mert két olyan erőforrásuk van, amely pontosan erre a feladatra való. Az első az istenhit elmélyítése. A hit, amely a végső biztonságot nem a struktúrákban, a többségben vagy a nemzeti önvédelemben keresi, hanem Istenben, kihúzza a talajt a szorongásból táplálkozó bezárkózás alól: aki alapvető biztonságát Istenben tudja, annak az újdonságot nem kell fenyegetésként elhárítania.
A második a szerető, elfogadó közösségek megerősítése. Az irgalom kultúrájának felismerésére és elmélyítésére van szükség. Ez többet jelent a toleranciánál, a fegyelemnél és a megegyezésnél: megalapozó, előremutató szemlélet az egyén és a közösség szeretetteljes viszonyrendszeréről.
Az irgalom fonalával szőtt közösségek nem a sebek eltagadásával és bigott reményszólamokkal operálnak;
nem annak ellenére, hanem éppen azért képesek tereket nyitni, mert őrzik a traumák emlékeit. A példabeszédbeli szamaritánus esete igazolja, hogy a sebzettségre és a kiszolgáltatottságra adható leginkább adekvát válasz az irgalom.
Itt ér össze a pszichológiai és a teológiai megközelítés. Amit a szakirodalom a defenzivitás feloldásának feltételeként ír le – identitásbiztonság, kontroll-élmény, méltóság, biztonságos tér a kérdezésre –, azt az elfogadó, irgalmas közösség képes megadni. Nem a sebzettség eltüntetésével, hanem annak komolyan vételével és átértelmezésével: a szenvedés mondatának végére nem pontot téve, hanem vesszőt. Az ilyen szellemiségű közösségekben a szinodalitás nem fenyegető parlamentarizmusként jelenik meg, hanem annak természetes gyakorlataként, ami az egyház lényege: koinonia, közös úton járás, szinódus. A recepció akadozása nem sorsszerű. Ott oldódik, ahol az egyház a maga legsajátabb eszközeivel – a hit mélyítésével és az irgalom közösségeivel – tesz tanúságot. XIV. Leó pápa is erre szólított első beszédében 2025. május 8-án: „félelem nélkül, egységben, kéz a kézben Istennel és egymással”.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.