A Torrente 6 – Az elnöki ügy mégsem igazi politikai szatíra, csak rajongósimogatás.
Közel húsz éve robbant be José Luis Torrente a spanyol (és nem mellesleg a magyar) popkulturális köztudatba. Imádta a nép a nacionalista, rasszista, szexista, alkoholista exzsaru röhejesen tapló karakterét, a Torrente, a törvény két balkezéből így kultfilm lett, az író-rendező-főszereplő Santiago Segura pedig annak rendje és módja szerint felhúzott egy kisebb életművet (és nyilván pár nagyobb ingatlant) a menetrendszerűen érkező, egyre gyengébb folytatásokból, plusz a képregényes és a videójátékos adaptációból.
Az 1998-as eredetiben még nem volt nehéz észrevenni az amúgy baloldali érzelmű Segura által kitett idézőjeleket, amit a spanyol szakma is honorált a legjobb fiatal rendezőnek járó Goya-díjjal. Az a dilemma, hogy a nézők vajon Torrentén vagy Torrentével együtt nevetnek-e, már természetesen az első rész kapcsán is felmerült, de ha akadtak is nézők, akik kifejezetten szimpatikusnak találták a xenofóbiáját vagy a nőknek címzett beszólásait, a 90-es évek végén még nem tartottunk ott, hogy bárki is a társadalom peremén élő, kellemetlen anomália helyett mondjuk példaképnek tartsa őt. Ami akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, mára megvalósult: egy szexista, bunkó, fogyatékosokon gúnyolódó, kutyaevő migránsokról hazudozó, nőket nyilvánosan disznónak nevező, állapotos feleségét egy pornósztárral megcsaló politikus a világ első számú vezetője.
Ha pedig Donald Trump lehet az USA elnöke, akkor korunk másik nagy antihőse, Torrente miért is ne futhatna be hasonló pályát? Erre a sajnálatos módon már nem is annyira abszurd premisszára épül a Torrente 6 – Az elnöki ügy, ami akkor is zseniális alapötlet, ha egyrészt nyilvánvaló, másrészt még izgalmasabb lett volna, ha Segura már az első Trump-ciklus közben vagy közvetlenül utána elsüti. Az ajtó-ablak helyzet persze csak akkor ér valamit, ha sikerül is értékesíteni a ziccert, és a felvezetés alapján úgy tűnik, ez meg is fog történni.
Forrás: Cinetel Kft.
Azt azért Segura is érzi, hogy bármennyire is megváltozott a (nagy)politikai klíma az elmúlt bő egy évtizedben, mindenki kedvenc mocskos zsaruját nem lehet csak úgy az elnöki székbe katapultálni, a fokozatosság elvét illene betartani, hogy legalább a film kontextusán belül hihető legyen a felemelkedéstörténet. Antihősünk ezért pont azt csinálja a nyitányban, amihez a legjobban ért, nagy hangon osztja az észt a kedvenc kocsmájában (ahol továbbra sem hajlandó fizetni). A rasszista hőbörgésnek fültanúja a feltörekvő populista-szélsőjobboldali párt helyi szervezetének két tagja, akik, látva milyen jól szót ért Torrente a nép egyszerű gyermekeivel, meginvitálják a párt egyik belsős rendezvényére beszédet mondani. Produkcióján először még a szervezet vezetősége is ledöbben, ami nem meglepő, mert Torrente a mikrofon előtt is önazonos (tehát bunkó seggfej) marad, de látva a hallgatóság reakcióját, kabalaként kezdik körbehurcolni a különféle párteseményeken, az elnökjelöltnek is bemutatják, mígnem pár héttel később már egy élő tévés vitán találja magát.
Amíg a franchise összes eddigi darabja egy-egy akcióműfaj farvizén evezett (a klasszikus zsarumozitól a James Bond-parafrázison át a börtönfilmig), Az elnöki ügy politikai szatírának álcázza magát. A vonatkozó poénok többsége működik is (például az, ahogyan a párt vezetősége próbálja a populista hullámot meglovagolni, és vicces az is, ahogy Torrente miniszteri pozíciókkal kecsegteti a kocsmai haverokat), de egy idő után világossá válik, hogy Segura nem akar a felszínnél mélyebbre hatolni, és
Az elnöki ügy is pont ugyanabban a zsánerben indul, mint a korábbi részek: színtiszta blődli.
Forrás: Cinetel Kft.
Segura valójában nem azoknak készítette a filmjét, akik nagy rajongói az eredetinek és egyben a politikai szatírát is kedvelik (mint jelen kritika szerzője), hanem, akik a teljes frencsájzzal meghitt viszonyt ápolnak. Az elnöki ügy ugyanis
a mérsékelten vicces poénok enervált durrogtatása mellett pofátlan rajongósimogatás is
– amiben annak kellene örülnünk, hogy lépten-nyomon beköszönnek a régebbi epizódok szereplői, illetve a korábbi gegek is újrahasznosításra kerülnek. Az (anyagi) sikerhez a jelek szerint ez is elég, Spanyolországban mindenképp, ahol közel négymillión ültek be rá a moziban – a Torrente-kultusz mindenhatóságát jól illusztrálja, hogy a bemutató előtt egyetlen trailert vagy jelenetképet se publikáltak a filmből. Nincs kizárva, hogy a belpolitikai utalások miatt hazai pályán pikánsabbnak érződik a produktum, ezek nélkül viszont pont annyira enervált és felejthető Az elnöki ügy, mint Alec Baldwin és Kevin Spacey haknicameója.
Így készült Torrente, a törvény két balkeze
Egy felháborítóan vicces komédia, amely olyan népszerű nálunk, hogy még a rádió is leadta.
Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!