Marilyn Manson a provokációra és a sokkolásra húzta fel a karrierjét. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején ezzel az imázzsal pedig világsztárrá vált. Az Antichrist Superstar, a Mechanical Animals vagy a Holy Wood nemcsak zeneileg voltak meghatározóak, hanem kulturális jelenséggé is tették Brian Warnert, vagyis a Marilyn Manson név mögött álló arcot.
A mítosz azonban 2021-ben drámai fordulatot vett. Több nő – köztük a színésznő Evan Rachel Wood – súlyos bántalmazási, zaklatási és manipulációs vádakat fogalmazott meg ellene. A nyilvánosságban kibontakozó ügyek lavinát indítottak el. A Loma Vista Recordings megszakította vele az együttműködést, ügynöksége is szerződést bontott vele, szinte minden szakmabeli elfordult tőle. Manson következetesen tagadta a vádakat, több rágalmazási pert is indított, miközben az ellene folyó jogi eljárások évekig húzódtak. Az ügyek egy részében egyezséget kötöttek a felek, más esetekben a nyomozások bizonyítékhiány vagy elévülés miatt lezárultak.
Óvatos visszatérés után hangos folytatás
Szakmailag 2024-ben törte meg a csendet, amikor megjelent a One Assassination Under God – Chapter 1, amelyet sokan óvatos visszatérésként értelmeztek. Az album már akkor is azt sugallta, hogy Manson a saját bukását és elszigeteltségét dolgozza fel. 2026 augusztusában aztán megérkezett a folytatás, ami tartalmilag hasonló utat követ, ám mindennek lehet tekinteni, csak óvatosnak nem. Vérbeli Manson-anyag lett, a lehető legjobb értelemben.
Rögtön a nyitány megadja az alaphangulatot, az Unalive a korong egyik legerősebb tétele. Nyugtalanító, már-már horrorfilmes atmoszférát kreál az elnyújtott gitártémákkal és zörejekkel, hogy az ordítós refrénnel újabb energiákat szabadítson fel.
Rögtön belemászik az ember fülébe, igazi Manson-sláger, amihez ráadásul sikerült egy olyan klipet rendezni, mely méltó az előadó szellemiségéhez.
A Don’t Answer The Door hasonló stílusban mozog, egy fokkal talán dallamosabb és visszafogottabb, de a refrén ismét hibátlan. A Front Toward Enemy a lemez legtempósabb dala, aztán érkezik a személyes kedvencem, az All The Vilest Things.
Ismét egy lassabb, bólogatósabb nóta, ami megragadja Manson esszenciáját. Karcos riffek, indusztriális témák és fajsúlyos szöveg elegye adja meg a tökéletes összképet. A None of the Suns szintén érdekes, mintha a sötétebb Depeche Mode-ot idézné, a refrén pedig meglepően dallamos és éneklős lett. Ha már a refrénnél tartunk, muszáj megemlíteni a Lucifer’s Teardropot, ami ezen a fronton kiemelkedik a dalok közül. Más tempó, egyszerűbb, rockosabb stílus, de rögtön elkezdünk rá bólogatni, egészen fantasztikusan megírt téma. Az album utolsó harmadába remekül illeszkedik a korábban megjelent Exit Wound, a záró Enantiomorph pedig kellő súllyal, komótosan küldi útjára a hallgatót.
Sikeres rehabilitáció
Ha eddig nem lett volna világos, a One Assassination Under God – Chapter 2 pazar album lett. Első hallgatásra is élmény, de érdemes visszatérni hozzá, mert van annyira összetett, hogy újabb és újabb réteget fedezzünk fel benne. Egy-egy kevésbé erős, töltelékszám akad, de a korong így is konzisztens – és emberemlékezet óta a legjobb Manson-anyag. Valószínűleg nem így lesz, de ha ez lenne az előadó utolsó lemeze, méltó lezárásnak bizonyulna.
Függetlenül attól, ki hogyan ítéli meg Marilyn Mansont vagy az elmúlt évek botrányait, ez az album egy olyan előadó újabb állomása, aki a rockzene egyik legmegosztóbb figurájaként próbálja újradefiniálni a helyét. Hogy ez valódi rehabilitáció, tudatos önmitologizálás vagy egyszerűen egy új fejezet, arról valószínűleg még évekig vitázni fognak. Az azonban biztos, hogy Marilyn Manson ismét ott van a reflektorfényben, és ezúttal nem a botrányaival, hanem a tehetségével sokkol.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!