Tizenhat Oscar-díjra jelölték a Bűnösök című amerikai filmet: ennyi jelölést a díj közel százéves történetében még egyetlen film sem kapott. Ezzel az Amerikai Filmakadémia tulajdonképpen azt sugallja, hogy a Fekete Párducot és a Creed: Apollo fia című Rocky-filmet is rendező Ryan Coogler filmje minden idők egyik legjobb mozgóképe.
Persze az ilyen minősítéseket nem érdemes túl komolyan venni, és kérdés az is, márciusban hány díjat nyer el majd valóban a Bűnösök – a jelölésözön mindenesetre még úgy is meglepő, hogy a film kiemelkedően magas jegybevételt ért el a bemutatójakor, hiszen a vámpírhorror közel sem Oscar-kedvenc műfaj.
És ha arra gondolunk, hogy a Bűnösök gyakorlatilag egy kalap alá veszi az egyházakat, a Ku-Klux-Klant és a vérszomjas vámpírokat, továbbra sem válik érthetőbbé az Akadémia rajongása,
na nem mintha ne lehetne könnyen lelkesedni ezért a világnézetért, de azért többnyire ennél kevésbé megosztó témák szoktak igazán sok szavazatot kapni. Igaz: ezt az olvasatot csak felkínálja a film, nem kötelező belelátni – bár amikor a vámpírok vezére pontosan úgy meríti újra meg újra a víz alá az egyik, még élő főhőst, arról győzködve őt, hogy jó lesz közéjük tartoznia, ahogyan azt többek között Keresztelő Szent János ábrázolásain látni, azért mégiscsak elég közel hozzák ezt az értelmezést.
De a Bűnösök nem így indul: arra is háromnegyed órát kell várni, hogy először véres szemfogak bukkanjanak fel benne. Addig korántsem horrornak, sokkal inkább egy ismerős társadalmi drámának tűnik a film az 1920-as évek Mississippijének fekete közösségéről, arról a korról és helyről, ahol és amikor
már nincsen rabszolgaság, de igény, az lenne rá.
A „két” főszereplő – a rendező előző filmjeiben is főszerepet játszó Michael B. Jordan egy egypetéjű ikerpár két tagját játssza – Chicagóból, Al Capone köreiből tér haza valami rejtélyes, de nyilvánvalóan nagyon erkölcstelen és veszélyes biznisz után, amivel jól megszedték magukat, a pénzből pedig nyitnának egy zenés mulatót a fekete közönség számára, minőségi ír sörökkel és olasz borokkal. A film egyetlen napjukat és éjszakájukat mutatja be: ahogy kőkemény üzletemberként szervezik a megnyitó ünnepséget, és ahogy a bulit nem várt és talán még a Ku-Klux-Klannál is veszélyesebb vendégek zavarják meg.
Különös film a Bűnösök, a szó jó és rossz értelmében is.
Különös úgy is, ahogyan az furcsa, hogy egy társadalomkritikus drámában egyszer csak – szó szerint minden előzmény nélkül – felbukkan egy vámpír, aki épp füstölög a napfény miatt a prérin, és Ryan Coogler író-rendező még csak meg sem próbálja megmagyarázni, hogy ez miért is történik éppen: egyetlen rövid jelenetet veszteget arra, hogy elmondják, a vámpír indiánoktól szökött meg, de ez nemhogy nem magyaráz meg semmit, inkább újabb kérdésekre ad okot. Furcsa úgy is, hogy egy olyan film, amely láthatóan az élet legfontosabb kérdéseit kívánja elemezni családtól, közösségbe tartozástól kezdve valláson át a rasszizmusig, végül a lehető legsablonosabb „fakarókkal és fokhagymával felfegyverkezett emberek a vámpírok ellen” csatajelenetbe torkollik, amit 2025-ben akármilyen előzmények után is nehéz legalább egy kicsit komolyan venni.
Ugyanakkor, ha a fenti furcsák inkább negatívumot jelentenek, hasonló dolgok adják a film különlegességét is – pozitív értelemben véve. Hogy ha a címke vámpírfilm is, mégsem akar megmaradni a műfaj sablonjainál, hanem valami többet akar mondani. Behoz egy újszerű mitológiát: a Bűnösökben véletlenül épp ugyanúgy működnek a vérszívók, mint a tavalyi év másik nagy sikerében, a Pluribus című sorozatban a földönkívüli anyaggal megfertőzött emberiség tagjai, azaz az átalakulásuk (kvázi haláluk) után közös tudatuk lesz, érzik egymás fájdalmát, ismerik egymás emlékeit, természetfeletti közösséget alkotnak.
https://hvg.hu/kultura/20251111_pluribus-sorozat-ajanlo-appletv
És ebben a filmben ez párhuzamban áll azzal, amilyen közösséget a szektavezetők vagy az elvakultabb egyházi vezetők szeretnének létrehozni. Aligha véletlen a „keresztelős” jeleneten túl az sem, hogy a film egy templomi jelenettel kezdődik, és a helyi feketék istentisztelete épp olyan riasztó, veszélyes közegként jelenik meg a vámpírtámadást épp túlélt fiú számára, amilyenek a korábbi események is voltak. A fiú végül úgy dönt, mindkettőt maga mögött hagyja, hogy szabadon kiteljesedhessen, hiszen ez az egyetlen módja, hogy igazán szabad lehessen.
Ha így nézzük, mondhatjuk azt is, hogy erről a szabadságról szól a Bűnösök. Arról a szabadságról, amely ellentétben áll mindenféle erőszakosan térítő közösséghez tartozáshoz, legyen a közösség vallási, mint az egyház, rasszizmuson alapuló, mint a Ku-Klux-Klan, vagy akár az egyházi kommunikációból ismerős elveket szajkózó vámpírok friss, posztmortem gyülekezete. Arról a szabadságról, ami csak egyénileg élhető meg, és amiben szinte mindenféle közeg csak hátráltat, hiszen még a „szabad” feketék sem lehetnek szabadok, ha állandóan a hátuk mögé kell nézniük.
Emellett különös film még a Bűnösök szakmai értelemben is (ismét a szó jó értelmében). Egyrészt, mert Coogler és operatőre, Autumn Durald Arkapaw ha nem is hoznak létre lenyűgözően művészi látványvilágot, a hasonló eszközökkel dolgozó tömegfilmekhez képest kifejezetten egyéni látásmóddal vették fel a jeleneteket: állandóan változik a képarány, ahogyan a legjobban illik az adott pillanathoz, és sok a hosszú, vágás nélküli beállítás. Jelölték is az operatőrt Oscarra, nagyon helyesen, ahogy – szintén nagyon helyesen – jelölték Michael P. Shawver vágót is, aki telepakolta a filmet ötletes átmenetekkel: a földön fekvő embert rugdosó lábak váltanak táncban mozgó lábakra, a bokorból előugró vámpír helyett látjuk a következő pillanatban a függöny mögül előlépő főhőst, és így tovább, de a profin eltalált ritmus is hasonlóan fontos. Nemcsak a vágásban, általában is.
Mert a Bűnösök szól mindemellett a művészet erejéről is, amit itt a zene jelenít meg. Már az első képsorok előtt elmondja a narrátor – aztán finoman szólva is szájbarágós módon később szó szerint elismétli újra –, hogy egyes mitológiákban úgy tartották, az igazán zsigeri zene képes áttörni a falat élet és halál között, ezzel megidézve akár a Gonoszt is (ennek a gondolatnak és a vele járó tiltásnak is vannak egyházi megfelelői). A film legemlékezetesebb jelenete így nem valamelyik vámpíros harc, sőt: ezek meglepően és érthetetlenül gagyin mutatnak. Hanem amikor a lokál nyitóbuliján végül megtörténik ez az igazi, tökéletes zenélés: Coogler – megbocsáthatóan bár, de talán kissé túlzottan is felidézve Baz Luhrmann anakronizmusait – ekkor behoz mindent a jelenetbe, ami megfeleltethető ennek a lélekre a művészet erejével ható gesztusnak, különböző földrészek ősi, törzsi táncaitól a film idejénél száz évvel későbbi DJ-kig, hogy mind együtt mutassák meg ott a pajta deszkáin, milyen is a lélekig és azon is túl hatoló zenei élmény.
Más kérdés, hogy mindez végeredményben ellentmondásos hatást kelt, hiszen tényleg a zene idézi meg a gonoszt, noha a film máskülönben (nyilván) pozitív dolognak tünteti fel a zenét, sőt végül épp az lesz a fő kérdés, válhat-e vágyaival összhangban zenész a főhősből. Ez a morális értelemben vett, vagy mondjuk úgy, a mondanivalót megkérdőjelező ellentmondásosság egyébként is jellemzi a filmet: van például olyan jelenet, ahol tiszta szívünkből kéne örülnünk annak, egyfajta mentális kielégülést kellene átélnünk attól, hogy egy fekete halomra gyilkolja a Ku-Klux-Klan tagjait, noha az erőszak glorifikálása aligha lehetett Ryan Coogler céljai között.
Olyan ezekkel a műfaji, dramaturgiai, morális és mindenféle ellentmondásokkal együtt a Bűnösök, mintha Ryan Coogler kitűzött volna maga elé néhány olyan célt, amit feltétlenül meg akart valósítani, ezeket tökéletesen meg is valósította, de előtte, utána és közben azzal már nem törődött, hogy hogyan is jut el egyiktől a másikig, és hogyan is áll végül össze az összkép. Gonoszabbul fogalmazva:
Coogler nagyon okos filmet akart készíteni, de nem csinálta elég okosan.
A Bűnösök ezzel együtt is izgalmas, elgondolkodtató és az átlagból ha nem is toronymagasan, de azért kiemelkedő film. Hogy ez a leírás hány Oscar-jelölésnek feleltethető meg, azt nehéz átszámítani – de a „minden idők”-kel kezdődő mondatok azért semmiképpen sem indokoltak.
Nyitókép forrása: Warner Bros