Kevés jobb alapanyag van egy balkáni vígjátékhoz, mint két család, amelyeknek történelmi, vallási és nemzeti okuk is lenne arra, hogy ne kedveljék egymást. Igor Šeregi Svadba című horvát–szerb koprodukciója – a cím magyarul nagyjából annyit tesz: esküvő – azonban nem akar nagy drámát csinálni abból, ami elválasztja a két oldalt, inkább megmutatja, mennyire abszurddá válhatnak az örökölt ellentétek, amikor egy családi esemény egyszer csak mindent felülír.
Šeregi filmje nem különösebben mély, helyenként sablonos, a finálé pedig már túlságosan hollywoodi, mégis, szinte végig működik.
Elsősorban azért, mert nagyon jó a humora, erősek a színészi reakciók, és pontosan tudja, hogy közönségfilm akar lenni. A CineFest nyitóvetítésén a közönség szinte végig hangosan nevetett, és már ez is sokat elárult arról, mennyire célba ért az üzenet.
A történet rögtön magas fordulatszámon indul. Miljenko Lončarić horvát üzletember (Rene Bitorajac) az ötvenedik születésnapján tudja meg, hogy lánya, Ana (Nika Grbelja) gyereket vár. Az apa szerb, Nebojša Dimitrijević (Marko Grabež), ráadásul Vuk Dimitrijević (Dragan Bjelogrlić) fia. A fiatalok már két éve együtt vannak, Ana hét hónapos terhes, mégis csak ekkor jelentik be mindezt videóhívásban a családjaiknak.
Ez nem feltétlenül a film leghihetőbb fordulata, inkább dramaturgiai gyorsítósáv. Šeregi nem akar hosszú felvezetést: azonnal berobbantja a konfliktust, majd egymás után dobja be az újabb helyzeteket. És ettől működik.
A két apa viszi a filmet
A Svadba igazi főszereplői nem a fiatalok, hanem szüleik. Ana és Nebojša inkább katalizátorok: miattuk kell két családnak valahogy elviselnie egymást. Különösen a két apa erős.
Rene Bitorajac Miljenkója és Dragan Bjelogrlić Vukja látszólag két teljesen különböző figura, közben egyre inkább az az érzésünk, hogy akár ikrek is lehetnének.
Más oldalról érkeznek, más nemzeti identitást képviselnek, de ugyanaz a büszkeség, ugyanaz a makacsság és ugyanaz az irányítási vágy dolgozik bennük.
Bjelogrlić politikusfigurája különösen szerethetővé válik attól, ahogyan fokozatosan eltűnik mögüle a pozíció. Először egy stábbal közlekedő, hatalomhoz szokott férfit látunk, később viszont egy férjet, aki a családi veszekedés közben inkább füldugót tesz a fülébe, és egy apát, akiről kiderül, hogy minden keménykedése ellenére mindkét fiát szereti.
Az anyák sem egyszerű mellékalakok. Marija Lončarićot Linda Begonja, Jelisaveta Dimitrijevićet Vesna Trivalić alakítja. Mindketten jóval tudatosabbak annál, mint elsőre gondolnánk. Kevésbé látványosan harcolnak, mint a férfiak, de sokszor pontosabban értik, mi történik a családdal. A fiatal pár ehhez képest háttérbe szorul. Ez önmagában nem baj, hiszen a film valójában a szülők alkalmazkodásáról szól, érzelmileg azonban marad némi hiányérzet. Látjuk Ana és Nebojša fájdalmát és csalódását, csak nincs időnk igazán velük maradni.
Akkor is nevetünk, ha nem értünk minden poént
A film legerősebb fegyvere a humora. Nem elsősorban a dialógusok miatt, hanem a gesztusokból, nézésekből, reakciókból és kínos helyzetekből. A CineFesten eredeti horvát–szerb hanggal, magyar és angol felirattal vetítették a filmet. Ez különösen jól áll neki, mert a nyelv, a hangsúlyok és a beszédmód maga is része a horvát–szerb kulturális játéknak. Magyar nézőként többször is érezhető, hogy egy-egy utaláshoz nincs meg minden kulcsunk, de ettől még működik a poén.
Lehet, hogy nem pontosan tudjuk, miért nevet mellettünk annyira egy horvát vagy szerb néző, de a színészi játékból értjük a helyzetet.
A film persze sok ismerős sablont használ: harsány rokonság, egymást méregető apák, esküvő körüli káosz, összeegyeztethetetlennek tűnő szokások. Ezek néha túl kézenfekvőek, de ritkán lassítják le igazán a történetet.
Különösen jól működik a két egyházi figura: az ortodox főpapot Srđan Žika Todorović, a katolikus püspököt Dejan Aćimović alakítja. A két karakter egyszerre poénforrás és a film egyik legegyszerűbb, mégis működő állításának hordozója: a hit és az identitás fontos, de amikor a szeretteinkről van szó, ezeknél van fontosabb is.
A Balkán saját magán nevet
A Svadba egyik legjobb döntése már maga a létrejötte: horvát–szerb koprodukció. Ettől az önirónia nem kívülről érkezik. Nem az egyik oldal nevet a másikon, hanem mindenki saját magán is. A film egyformán figurázza ki a horvát és a szerb beidegződéseket, a nemzeti büszkeséget, a családi szerepeket, és azokat a kulturális reflexeket, amelyek mélyről, a neveltetésből jönnek.
Nem tagadja, hogy ezek valós különbségek, csak újra és újra megmutatja, milyen nevetségessé válhatnak, amikor valódi emberi kapcsolatok kerülnek velük szembe.
A mediterrán közeg sokat segít. Tomislav Sutlar operatőri munkája nem akarja maga alá gyűrni a történetet, de a tengerpart, a fények és a zajos családi helyzetek folyamatosan építik azt a közvetlen, kissé kaotikus hangulatot, amely nagyon jól áll a filmnek. A vágást Lea Mileta, a látványtervet Jana Piacun jegyzi. A zene inkább hangulatot teremt, mintsem önállóan megmaradna a vetítés után, de jól illeszkedik ehhez a harsány, mediterrán világhoz.
Részlet a Svadba c. filmből
Fotó: Adria film
A végén túl nagy lesz a sietség
A film ott veszít a legtöbbet, ahol akár mélyebbre is mehetne. Amikor egy helyzet komolyabbra fordulhatna, rendszerint visszatér a humorhoz. Ez egy komédiánál érthető, de időnként jó lenne tovább maradni egy-egy érzelmi pillanatban. A finálé pedig kifejezetten sietős. Jönnek a felismerések, az alkalmazkodások, a kibékülések, és természetesen a happy end.
Nem azzal van baj, ahová a szereplők eljutnak, hanem azzal, milyen gyorsan teszik meg az utat.
Talán nem is változnak meg igazán, inkább alkalmazkodnak ahhoz, amit már nem tudnak kontrollálni. Ebben viszont van valami nagyon emberi. A nagy nemzeti, vallási, politikai és üzleti érdekek mögött egyszer csak ott áll egy gyerek, egy házasság és egy család, és mindenkinek el kell döntenie, mihez ragaszkodik tovább.
A Svadba végül nem olyan film, amely napokig dolgozik az emberben. Pedig a horvát–szerb öniróniában meglenne hozzá az alapanyag. Inkább egy lendületes, szerethető, és sokszor nagyon vicces közönségfilm, két nagyszerű apafigurával és erős mediterrán hangulattal. Nem életem filmje, de jó volt velük menni.
És ha egy fesztivál nyitófilmjének az is feladata, hogy megtöltse a termet, megnevettesse a közönséget, és bevonja a várost abba, ami a következő napokban történik, akkor a CineFest választása már az első este működött.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!