Sűrű hónapja volt ideiglenes házelnökként Hallerné Nagy Anikónak, miközben az Igazságügyi és Alkotmányügyi Bizottság tagjaként ő is részt vett a vagyonvisszaszerzési hivatal vezetőinek kiválasztásában. Az Országgyűlés alelnöke az interjúnkban a tagok közül először beszélt részletesen a kiválasztási eljárásról, emellett arról is kérdeztük, kapott-e kritikát Magyar Pétertől, miután elvette tőle a szót, és maradt volna-e még szívesen az Országgyűlés elnöki székében.
Abban biztosak voltunk, hogy majd óriási érdeklődésre tart számot, de hogy ez ennyire turbulens lesz, arra nem számítottam. Azt gondolom, hogy ebben az a felfokozott várakozás is megnyilvánul, ami a kampányidőszak óta jelen van a társadalomban: az elszámoltatás igénye.
Így van, hosszú, estébe nyúló vitát folytattunk.
Engedje meg, hogy előbb néhány gondolatot mondjak a folyamatról, ami szintén vitatott volt. Ez egy hosszú folyamat volt, amely során több körös válogatással szűrtük meg a beérkezett, rengeteg pályázatot. Először azokat kellett kiszűrnünk, amelyek nem feleltek meg a pályázati feltételeknek. Emellett voltak olyan pályázatok, amik rendkívül alacsony színvonalúak voltak. Majd jöttek további szűrők különböző szempontrendszerek szerint, ezek már elsődlegesen szakmai szempontok voltak.
Ugyanakkor figyelnünk kellett néhány egyéb körülményre is, például összeférhetetlenségi tényezőkre, amelyek miatt egyes jelentkezők szintén kikerültek a körből. Ezek után a bizottsági tagok egyenként felállítottak egy sorrendet a bent maradt pályázatokból, amiket aztán egyeztettünk egymással, és ahol a legtöbb azonosság volt, az a pályázat továbbjutott. Így értünk el egy viszonylag szűkebb körhöz, és kezdődött el egymás meggyőzése, az érveink ütköztetése. Végül megszületett az a három név, akiket a legalkalmasabbnak gondoltunk a személyes meghallgatásra. A bizottság tagjai tényleg hatalmas munkát fektettek ebbe.
Igen, ezt senki nem mondta el eddig, és vannak is ebből adódó félreértések.
Egyrészt nem volt ilyen pontokban kifejezhető, objektív rendszer, mert sok szempontot nem lehetett pontrendszerbe rendezni. Például a politikai kockázatokat vagy a már említett összeférhetetlenségi problémákat sem lehetett pontokkal kifejezni. És muszáj hangsúlyoznom, hogy a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalról szóló törvény nem írt elő pályázati rendszert, vagy akár azt, hogy a bizottság transzparensen jelenítse meg a kiválasztási folyamatot. A mi döntésünk volt a nyílt pályáztatás, amivel nehezebb helyzetbe hoztuk magunkat:
ha a hivatal élére egyszerűen kijelöltünk volna valakit, szinte biztosan elkerültük volna a felzúdulást.
Így viszont megnyitottunk egy olyan csapot, amivel olyasmi is kiömlött, aminek talán nem kellett volna. Mi kifejezetten az átláthatóság és a demokrácia jegyében gondoltuk azt, hogy ezt a hosszabb, nehezebb utat választjuk: hogy nyíltan, a választópolgárok szeme előtt zajlódjon ez a folyamat. A pályázatokat viszont azért nem láthatja a nyilvánosság, mert a jelöltek ma is dolgozó ügyészek, ügyvédek, hivatalvezetők.
Inkább azt mondanám, hogy volt olyan szakasz, amikor én is nagyon sokat hezitáltam. Hiszen végül két jó jelölt közül kellett döntenünk, és számos érv szólt Ligeti Miklós, és számos a megválasztott jelenlegi elnök mellett is. De ekkor újra körbejártuk, hogy pontosan milyen pozícióra keresünk embert, és ehhez kinek a legmegfelelőbb a pályázata. A személyes bemutatkozáson aztán nagyon sok minden eldőlt.
Fotó: Bődey János / Telex
Ha a hivatal a törvényben rögzített célját és a pályázatában vázolt koncepcióját meg tudja valósítani. Ha betartja az általa meghirdetett semlegességet, és azt, hogy egy lépéssel hátrébb lép az elnökhelyettesek mögé, és hagyja a szakmaiságukat érvényesülni. Unger Anna ebben koncepcionálisan mást vállalt, mint Ligeti Miklós: Unger Anna azt vállalta, hogy az egész szervezet keretrendszerét és vízióját ő adja, de a hivatalt szakmai tartalommal a négy elnökhelyettes tölti meg.
A legfontosabb és legsürgősebb elnökhelyettes személyéről már döntöttünk, ha a közpénzügyi és vádemelési pozíciókra is megtaláljuk az alkalmas jelölteket, velük már fölállhat a hivatal, a fellebbviteli elnökhelyettesnek inkább később lesz fontos szerepe. De ne felejtsük el, hogy ez egy nagyon kitett hivatal lesz: a vezetői borzasztóan szem előtt lesznek, és mivel hatalmas az elvárás, jelentős társadalmi bírálatnak lesznek kitéve. Feltehetően az is számított, hogy nem is veszélytelen a pozíció. Ahol pedig nem hirdettünk eredményt, úgy gondoltuk, inkább ezt tesszük, mint hogy elhamarkodott döntést hozzunk.
Igazság szerint a bizottság tagjaiként nem konkrét, ismert személyekben gondolkodtunk, és próbáltunk nem eleget tenni a közvélemény nyomásának, hogy a népszerű jelölteket tartsuk szem előtt. Ennek ellenére néhány pályázó már a döntés előtt, a folyamat közben nyilatkozott a televízióknak a saját pályázatáról – miközben erre nem minden pályázónak volt lehetősége. Ez nem az alkalmasságukról szól, hanem az egyenlő esélyekről: a pályázóknak a bizottság előtt, azonos feltételek mellett kellett bizonyítaniuk. Aki eddig részt vett a korrupció elleni fellépésben, azt elismerés illeti – de a sajtóbeli ismertség önmagában nem volt és nem is lehetett szempont.
Ezzel én sem voltam tisztában korábban, és valószínűleg a jogalkotónak dolga ezen javítani.
Tényleg fantasztikus volt ez az egy hónap, minden nehézségével együtt életem legnagyobb szakmai kihívásának tekintem. Ilyen tempóban hosszú távon valószínűleg nem is bírtuk volna a kollégáimmal: az intenzív bizottsági és az egyéni választókerületi munka mellett még volt dolgom alelnökként is, mert ezt sem lehetett teljesen lecsavarni. Mindez 30 olyan napra esett, amiben volt aszályhelyzet, energetikai válság, köztársasági elnökválasztás.
Eredetileg politikai ambícióim sem voltak, én csak azt szerettem volna, ha rendszert váltunk, és ebben valamilyen módon közreműködhetek. Ha április 13-án valaki azt mondja nekem, hogy térjek vissza a régi életemhez, akkor is bőven elégedett lettem volna azzal, amit elértem. Az, hogy pluszban alelnök lettem, fantasztikus, de a helyén kezelem. Ami a kérdését illeti: nagyon vártuk vissza Forsthoffer Ágnest. Mivel a házelnök asszony nagyon népszerű, és a köztársasági elnöki cím is felmerült az esetében, a közvéleményben felvetődhetett, hogy az én szerepem is megváltozhat. De részemről nincs ilyen ambíció, én boldog vagyok az alelnöki pozíciómmal is.
Én azt gondolom, hogy inkább az utóbbi, mert Forsthoffer Ágnessel nagyon azonosan gondolkodunk a házelnöki feladatokról, legyen szó a Házszabály alkalmazásáról vagy a rendtartásról, és a hiányzások miatti szankcionálásokat is közösen dolgoztuk ki. Én nem csináltam mást, mint azon az úton mentem tovább, amit ő elindított. Az lehet, hogy amikor az elnöklést átvettem tőle, kissé már más volt a Ház hangulata,
és ez okozhatott olyan benyomást, hogy én egy kicsit szigorúbb vagyok.
Valóban elkötelezett vagyok abban, hogy a Házban érdemi munka folyjon, és nem szabad teret engedni oda nem illő viselkedésnek, felszólalásnak, tartalmatlan személyeskedésnek.
Fotó: Bődey János / Telex
Van egy nagyon részletesen kidolgozott Házszabályunk, ami azonban nem feltétlenül erre a dinamikus politizálásra íródott, valószínűleg néhány ponton korrigálnunk is kell majd. Ugyanakkor a személyes érintettség egy nagyon régi jogintézmény: ha valakit személyében sértenek meg, fontos, hogy reagálhasson rá. A politikusoknak ugyan nagyobb a tűrési kötelezettsége, és ebbe sok minden beletartozik, de mindent azért nem kell elviselni.
A személyes megtámadtatás jogcímén felszólaló azonban szigorúan a sértésre szorítkozhat. Ez egy szűk keretrendszer, amiből természetesen mindenki próbál kitáncolni, az ellenzéki oldal is igyekszik minden lehetőséget megragadni a megszólalásra. Nem állítom, hogy levezető elnökként könnyű határok között tartani ezeket, de én akkor is az intézmény megőrzése mellett állok. Csak jól kell alkalmazni, amibe az is beletartozik, hogy ha valaki nem megfelelően használja, meg kell vonni tőle a szót.
Igen, nem is egyszer.
Azért nem mindig.
Nem, nem. Sőt, volt hogy még a plenáris ülésteremben átölelt és megpuszilt, én pedig jeleztem neki, hogy még egy ilyen, és szankciók lesznek. De a miniszterelnök úr belátja és elfogadja azt, hogy a szabályok mindenkire érvényesek, és ebből nincs kitáncolás. Megjegyzem, a legutóbbi személyes érintettség csörte tényleg mélyen megalázó és méltatlan volt: ha valakit a gyerekeivel támadnak, emberileg tökéletesen érthető, ha indulatba jön.
Ezt nem tudom, csak egy-két ilyen párbeszédnek voltam fültanúja. De amikor például Forsthoffer elnökasszonnyal és velem beszélt Magyar Péter, a sajtó egészen mást feltételezett, mint ami valójában elhangzott. Vagy volt, amikor odajött hozzám, és mosolyogva azt mondta, tudja, hogy most rosszul viselkedett. Nem kell ezeknek a párbeszédeknek különösebb jelentőséget tulajdonítani. Ezekben a rövid szünetekben sokszor inkább egy folyamatban lévő ügyben igyekszünk elkapni egy minisztert vagy államtitkárt egy egyeztetésre.
Fontos, hogy Unger Anna megszavazásáért a szakbizottság volt a felelős, amely a frakciónak beszámolt a kiválasztási folyamatról, a szempontrendszerről, a döntésünk mögötteseiről – ezt a döntést fogadta el később a frakció. A jogszabályok megszavazásoknál az is árnyalja a képet, hogy nagyon sok kétharmados döntésünk volt eddig, amiből valóban azt láthatja a közvélemény, hogy szinte mindenki egyöntetűen szavaz. A kétharmados törvényeknél viszont ez nyilvánvaló. Azt biztosan mondhatom, hogy a szavazásainkat nem felülről irányított frakciófegyelem tartja össze, hanem az, hogy az alapvető kérdésekben, a Tisza főbb vállalásaiban egy irányba haladunk. A személyi kérdések kicsit másképpen működnek, az szubjektívebb dolog, lásd Melléthei-Barna Márton különvéleményét.
Erről részleteiben nem beszélhetek, de mivel itt nem direkt politizálás zajlik, hanem konkrétabb, a Ház működésével kapcsolatos gyakorlati kérdéseket vitatunk meg, kicsit más az ellenzéki frakció hozzáállása.
Nem minden esetben, és ilyenkor elnöki jogkörben kell megoldani bizonyos kérdéseket. De van, amikor konszenzus van.
A jelenlegi plenáris ülésrend és a pozícióim miatt hétfőtől csütörtökig Budapesten dolgozom, amit nagyon intenzíven töltök, és péntekenként tudok hazamenni. Ez adja a teljes választókerületi napom, plusz a hétvége, mert hétvégén is dolgozom.
Fotó: Bődey János / Telex
Jelenleg, éppen az alelnöki pozícióból fakadóan, próbáljuk a diplomáciai kapcsolatokat újraépíteni az osztrák partnerekkel, ami sajnos borzasztóan befagyott az utóbbi időben. A kishatár-menti belépési problémák és az ingázók helyzete mindenkit érintő kérdések, amiket igyekszünk megoldani. Az infrastruktúra viszont városi probléma, ami nehezebb ügy, mert a fideszes városvezetés egészen más szemlélettel áll a településhez, mint ahogyan azt mi szeretnénk. Velük nehezebb együttműködni, sőt bizonyos kérdésekben nem, hogy együttműködni nem tudunk, de nagyon egymás ellen mennek a dolgok, sajnos. (A Soproni Petőfi Színház ügyéről és Hallerné Nagy Anikó ezzel kapcsolatos válaszairól egy külön cikkben számolunk majd be.)
Bevallom, én nem tapasztaltam olyat, hogy kifejezetten a nőiségemmel kapcsolatban támadtak volna – az életkoromnál fogva ez a probléma nálam már árnyaltabb. Az persze természetes, hogy a frizuránkba vagy az öltözékünkbe belekötnek, és ezek miatt jobban szétszednek minket, mint egy férfi politikust.
Magyar Péter említett kiszólása valóban kicsit szerencsétlen volt, bár hozzáteszem, az én olvasatomban ez egy klasszikus szólás, ami mögött nem feltétlenül kell szexizmust látni. Annál is inkább, mert a mi politikai közösségünkben tényleg azt érezzük, hogy a női politikusokat a legnagyobb tisztelet és megbecsülés övezi, amivel a férfi képviselőtársak azt is elismerik, ez a szerep mennyivel nehezebb a női politikusoknak. Ez az egyik komoly változás az előző érához képest: Magyar Péter nem véletlenül gyűjt maga köré ennyi tehetséges és bátor nőt.
Amikor ebbe a pozícióba kerültem, a kollégáimmal próbáltunk megtalálni a saját hangomat. És mivel az Országgyűlés alelnökeként nagyobb a felelősségem, mint egy egyéni képviselőnek és jogász is vagyok, úgy éreztem, kötelességem az edukáció. A visszajelzések nagyon pozitívak, már csak azért is, mert óriási az érdeklődés a parlament működése iránt, miközben nagyon kevés a tudás róla.