George Clooney világsztár, de Olaszországban különösen nagy filmcsillagnak számít. Feleségével, Amallal hosszú évek óta élnek a Como-i tó partján, így neki ez a fesztivál olyan, mintha hazajárna. Az elmúlt években is voltak itt filmjei (Két magányos farkas, Jay Kelly), de idén is találtak alkalmat, hogy vendégül lássák: életműdíjat adtak neki.
A Velencei Filmfesztivál életműdíja pedig tökéletes alkalom volt ahhoz, hogy Mr. Clooney jöjjön, és a gleccsereket megolvasztó, hamisítatlan filmsztár mosolyával, kellemesen önironikus humorával és jól időzítetten bedobott bölcsességbonbonjaival levegye a lábáról a bő 200 fős velencei közönséget.
George Clooney Velencében (Forrás: Photo: Jacopo_Salvi_-_Courtesy_Archivio_Storico_La_Biennale_di_Venezia)
Ross dokival kezdődött
Clooney pazarul kommunikált a nézőkkel, amit jól jelez, hogy amikor egy-egy általa bedobott filmcímet vagy nevet nagyon megtapsoltak, szinte mindig volt egy jó riposztja. Amikor a Vészhelyzet puszta említése üdvrivalgást váltott ki a nézőtéren, emberünk gyorsan elmondta, hogy „Igen, én voltam Ross doki”, és mivel a nézők akartak Vészhelyzetes sztorikat hallani, be is dobott egyet.
Elmondása szerint kizárólag Spielberg produceri szerepe, illetve Michael Crichton forgatókönyvírói kreditje miatt vállalta a kétórás pilotot, amiben összesen három jelenete volt. Szerződhetett volna másik sorozatba is, ahol nagyobb szerep volt számára kilátásban, mégis inkább ennek adott egy esélyt. Az első jelenetben kiderült, hogy Ross doktor iszákos, a másodikban ráhajtott a kórházban dolgozó nőkre, viszont a harmadikban gyerekorvosként gyerekeket mentett.
Mivel szerette a gyerekeket, a nézők akkor és később is mindent megbocsátottak neki
– mondta a sztárcsináló szerep titkáról.
A sztárrá válásban egy meglepő támasza akadt a legendás Paul Newman személyében, aki a Vészhelyzet berobbanása után elhívta sörözni. „Azt mondta, ne kezdjek félni az emberektől, ne bujkáljak előlük, mert akkor én is magányos seggfejjé válok, mint oly sokan korábban”.
A sztárrá válás nehézségei
Elmondása szerint jót tett neki, hogy nem a húszas, hanem a harmincas éveiben lett ismert név, így kevesebb szarvashibát követett el. Azért így is hibázott pár nagyot az elején. „10 éven át minden szerepre munkaként tekintettem, így amikor jöttek az első nagy főszerepek, ezekben is a munkát láttam, csak ezek a munkák már nagyon jól fizettek” – mondta. Csakhogy rá kellett jönnie, hogy ő már nem csak egy alkalmazott, gyakran egy film pont azért jöhet létre, mert ő aláírt hozzá, és ezzel felelősséget is vállalt érte. Ezt például olyan bukások árán tanulta meg, mint amilyen a Peacemaker vagy a Batman & Robin volt.
George Clooney és az Arany Oroszlánja Velencében (Forrás: Photo: Aleksander_Kalka_-_Courtesy_Archivio_Storico_La_Biennale_di_Venezia)
Rájött, hogy ha nem akarja gyorsan lehúzni a karrierjét a wc-n, akkor fontos, hogy csak jó forgatókönyvvel rendelkező filmekhez írjon alá, mert
Olyat már láttam, hogy jó forgatókönyvből rossz film született, de olyat még nem, hogy rossz forgatókönyvből lett jó film.
Ekkor csinálta meg gyors egymásutánban a Mint a kámfort, a Sivatagi cápákat és az Ó, testvér, merre visz az utad? (amire viccesen az „eredeti Odüsszeiaként” hivatkozott) című filmjét, melyek mindegyike sikeres lett ugyan, de nem nagyon sikeres, amiért a mai napig hálás. Ugyanis szerinte, ha valamelyik hatalmas siker lett volna, az együtt járt volna a beskatulyázással, így viszont tényleg mindenféle szerepet alakíthatott számos zsánerben.
Elmondása szerint hálával leginkább Steven Soderbergh rendezőnek tartozik, akivel például a Mint a kámfort és az Ocean’s Eleven-filmeket készítette, ugyanis ő tanította meg neki, mitől jó egy forgatókönyv, és mire kell figyelnie. De hálás a Coen-fivéreknek is, és ez még akkor is igaz, ha a filmjeikben mindig idiótákat kellett alakítania. Tőlük kapta a jó tanácsot, hogy az Ó, testvér, merre visz az utadban úgy alakítsa a síkhülye karakterét, mintha ő lenne a legragyogóbb elme, amikor belép egy szobába.
Az idióták mindig briliánsnak hiszik magukat. Lásd az elnökünket
– mondta erről, és nagy nevetés tört ki a teremben.
Jót tenni jó
Trump neve később is előjött a beszélgetés során: Clooney emlékeztette a közönséget, hogy az amerikai elnök már többször ment neki dühös közösségi média posztok formájában, ám őt az ilyesmi nem hatja meg különösebben. Jól tudja, hogy ha közéleti kérdésekben nyilvánul meg, az együtt jár az éles reakciókkal, és hiszi, hogy az ilyen témákban kell és érdemes is vitatkozni. Úgy gondolja, hogy elhallgattatni viszont nem szabad senkit, fontosnak tartja, hogy mindenki elmondhassa a véleményét.
Mi színészek gyakran megkapjuk, hogy miét beszélünk politikáról? Pedig amikor színész lettem, nem dobtam el magamtól az alkotmányos jogomat a szólásszabadságra.
Fontosnak tartja, hogy feleségével, az ügyvéd Amallal felszólaljanak fontos kérdésekben, és felemeljék a szavukat jó ügyek mellett, mert rájött, hogy a saját hírnevét lehet jó dolgokra is használja.
Szerencsés ember vagyok, és ha te is szerencsés ember vagy, a legjobb, amit tehetsz, hogy a szerencsédet megosztod másokkal.
Tisztában van vele, hogy egy-egy megszólalása nagy médiavisszhangot képes kiváltani, és azért is segít olyan sok szervezetnek, mert „valójában ez nem jár együtt túl sok munkával”, és mert megteheti.
George és Amal Clooney a vörös szőnyegen Velencében (Forrás: Fotó: Aleksander_Kalka_-_Courtesy_Archivio_Storico_La_Biennale_di_Venezia_)
Clooney, a rendező
Rendezni valójában sosem akart, csakhogy beleszeretett az Egy veszedelmes elme vallomásai forgatókönyvébe. Eldöntötte, hogy rendezőt keres hozzá, és amikor felajánlott a sztorit Steven Soderberghnek, ő javasolta azt, hogy ezt neki kellene megrendeznie. Soderbergh azt is hozzátette, hogy ha borzalmasan rossz lesz a végeredmény, a nevére veszi azt, de szerencsére erre nem kellett sort keríteni: a film jól sikerült.
Maga a rendezés azért sem ijesztette meg, mert sosem tartozott azon színészek közé, aki két felvétel között a lakókocsijába menekül. „Kentucky-i születésűként én inkább próbálom elkerülni a lakókocsikat” – tette hozzá viccesen. A filmjei forgatásán mindig ott lófrált az alkotók között, időnként pedig a vágószobába is bekéredzkedett, így mire eljutott odáig, hogy maga álljon a kamerák mögé, úgy érezte, hogy készen áll a feladatra.
Mai napig a karrierje legszebb pillanatának tartja a Good Night and Good Luck című második rendezése velencei fogadtatását, és rájött, hogy a rendezői sikereinek jobban tud örülni, mint azoknak, amiket színészként arat. A két szakma szerinte nehezen összehasonlítható, lévén
a rendező a festő, a színészek és a stábtagok pedig a színek a palettáján, és a munka közben bármikor változtathat a munkájukon.
Elmondása szerint erre akkor jött rá, amikor Terrence Malick-kel forgatta Az őrület határán című II. világháborús filmet, amin több hónapot dolgozott, de a rendező az utolsó jelenet kivételével a teljes alakítását és történetszálát kivágta a filmből.
Clooney, a tanácsadó és segítő
Az esemény vége felé kérdezhettek a közönség tagjai is, és ahogy az ilyenkor gyakran lenni szokott, sokan arra használták az alkalmat, hogy személyesen egy világsztártól kapjanak karriertanácsot. George Clooneynak itt is mindenkihez volt néhány jó szava, és a legpofátlanabb opportunizmust látva is kedvesnek mutatkozott.
A legemlékezetesebb talán az a 25 éves belga lány volt, aki konkrétan arra kérte a világsztárt, hogy segítsen neki elhelyezkedni és kitanulni a filmszakmát. Azt gondolhatnánk, hogy Clooney az ilyen kérdéseket lazán lesöpri a válláról, de nem ez történt. Elmondta, hogy itt van Velencében produkciós cégbeli partnere, Grant Heslov, akivel jövőre a környéken forgatnak majd egy sorozatot. Ígéretet tett, hogy összeköti a lányt vele, és biztos abban, hogy találnak neki a sorozatban valamilyen feladatot. Az eseményről kifelé jövet a lány az élet császárának érezhette magát: sorra fogadta a gratulációkat a közönség többi tagjától, és ránézésre mintha a föld felett fél lábbal lebegett volna a boldogságtól.
George Clooney és a cikk szerzője Velencében (Forrás: Fotó: cikkünk szerzője)
De George Clooney nemcsak neki okozott nagy örömet. A sztár kifelé menet rengeteg időt fordított arra, hogy a sorokban ülőknek autogramokat adjon vagy áldozzon pár másodpercet az idejéből egy közös szelfire. Márpedig ezt a lehetőséget e cikk szerzője sem hagyhatta ki.