Végre! Martin McDonagh végre csinált egy filmet két szomorú férfiemberről. A folytonos gyilkolászásban megcsömörlött idősebb, és a folytonos gyilkolászásban megcsömörlött fiatalabb profiról, akik egy turistaparadicsomban várják sokat káromkodva, hogy sorsuk valamilyen irányba forduljon. Inkább rosszba, mint jóba, mint azt megszokhattuk.
Igen, Martin McDonagh leforgatta az Erőszakikat. Vagyis, hát mégsem. Vagyis, hát majdnem.
A Vadló kilencben is felsír a férfilélek, vagy ha nem, hát kitartóan pityereg, de ez nem két bérgyilkos, hanem két CIA ügynök toldozott-foltozott lelke. Hogy milyen egy CIA-s lélek McDonagh-féle változata? Pont olyan, amilyennek az Erőszakik, A hét pszichopata és a Si-cu, a Három óriásplakát Ebbing határában és A sziget szellemei alapján elképzeljük. Hacsek és Sajó katonai puccsokban, demokráciák destabilizálásában és amerikai elnökök megmerénylésében megfáradt változatai. A fiatalabb kevesebb embert ölt, az öregebb demens és haldoklik. Chilében épp előkészítették a katonai diktatúrát, a jól elvégzett munka csekély örömével tartanak vakációzni a Húsvét-szigetre.
John Malkovich és Sam Rockwell
La Biennale di Venezia
Vegyük át újra: két CIA-ügynök a Húsvét-szigeten. Klasszikus McDonagh-felállás, kérdés, hogy bírja-e poénnal a szerző, és lesz-e tétje a sok szórakoztató szájtépésnek?
A rövid válasz: igen és igen.
McDonagh filmjében minden klappol. A dumák a megszokott magas színvonalon pörögnek: fény derül az európai demokráciák sajttermelő képessége és a melegség összefüggéseire és eltűnődhetünk azon is, vannak-e dinoszauruszok a mennyországban. Aki tapló, az a Húsvét-szigeti kőszobrok szemlélése közben is tapló marad – egyike ez is a Vadló Kilenc tanulságainak.
A másik tanulság, hogy temérdek rangon aluli produkció és sok-sok évnyi alibizés után John Malkovich-ból még mindig kinyerhető a nagy színész, a csúcskorszak – a kilencvenes évek – Malkovich-a, akinek minden gesztusára oda kell figyelni. A Vadló Kilenc legjobb része, hogy a Malkovich-i manírok megtalálták a megfelelő filmet. A kipróbált McDonagh-színésznek számító Sam Rockwell pedig megbízható untermann a haldokló CIA-veterán cinikus-elégikus show-jához.
Veteránok Velencében
Nem biztos, hogy jót jelent, ha egy filmrendező nevéből ige válik, persze, az sem biztos, hogy rosszat. Az, hogy Werner Herzogból, a Herzogból ige lett, egyet biztosan jelent: élete és művei, németes angolja és gránitszilárdságú véleménye, rögeszméi és művészi hitvallásai, konok kitartása és filmjeinek vadul hullámzó minősége mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a 84 éves rendezőből legenda legyen.
Legendának lenni nemes elfoglaltság, de azért nem árt, ha a legenda nézhető filmmel jelentkezik. Kár, hogy a Bucking Fastard nem az. Pedig nemcsak Herzog, de a Mara nővérek – Rooney a híresebb, de Kate sem ma kezdte – is fantáziát láttak a testileg nem, de minden másban összenőtt, mindent szinkronban csináló testvérpár történetében.
Rooney Mara és Kate Mara
La Biennale di Venezia
A film onnan indul, hogy a szellemi sziámi ikrekként éldegélő lányok a bíróságon bizonygatják, hogy ők bizony nem bűnösök, a szerelem vitte rá őket, hogy a szomszédjuk postaládáját felgyújtsák. Meg az autóját is. Meg még néhány dolgot. Van ilyen, tisztelt bíróság: a nem iker ikrek szinkronszerelembe estek a telekszomszéddal, szenvedélyük nem ismer határt és kerítést sem. Utóbbiba rést is fúrtak.
Szóval, a bíróságról indul a film és a semmibe tart.
Herzog nem kíméli a nézőit, ugyanazt a poént ismételgeti 110 percen át: hát, nem abszurd, hát, nem bizarr, hát, nem vicces, hogy ezek mindent egyszerre? A tizedik és a huszadik perc között már gyengül a vicc, a harmincadik és a negyvenedik között még mindig él a remény, aztán csak a kínos csend marad, és némi heherészés a hátsó sorokból. A semmin is heherészők mindig hátul ülnek.
Werner Herzog forgat
Gateway to Orkney LLC
Két kínkeserves óra után a két Mara valahol Szlovéniába, egy cseppkőbarlang belsejében üldözi a látogatókat szállító kisvasutat, amin Orlando Bloom a kikiáltó. Szemünk kétségbeesve keresi az Exit feliratot: nem a cseppkőbarlangból, a moziteremből. Kilépünk a párás velencei éjszakába és nosztalgikusan gondolunk vissza Nicolas Cage-re, a Mocskos zsaru – New Orleans utcáiban.
A Bucking Fastard magabiztosan rossz film a második percétől az utolsóig. Nem mítoszrombolóan pocsék, csak simán az. A csúcspont az első percben jön el, a rendező David Lynch-re emlékezik egy felirattal. Utána minden csak rosszabb lesz. Fene tudja, mit kéne elkövetnie Herzognak ahhoz, hogy a legendáján tartós folt essék. Ha Harry Pottert rendezne, az is jól állna neki.
Férfi a szobában
Paul Schrader szókimondó típus. A veterán forgatókönyvíró-rendező és egykori filmkritikus maga adott nevet a műfajnak, amihez mindig visszatér. Férfi a szobában – így hívja azokat a filmjeit, amelyekben pontosan ez történik: rovott múltú férfiember körmöli gondolatait szobája magányában. Schrader szerint már Scorsese Taxisofőrje is „férfi a szobában” film. Ő már csak tudja, hiszen ő írta a forgatókönyvet. A rendezést csak később vette fel alkotói tevékenységei közé.
Jack Huston
La Biennale di Venezia
Míg Scorsese a százmillió dollárosok klubjában játszik, Schrader már jó ideje a kispénzű függetlenek útját járja. És nem tágít. Férfiakat ábrázol szobákban. Most épp egy filozófia professzort a The Basics of Philosophy-ban. A prof öltönye jó szabású, csak a lelke foltos. Schrader meg sem áll a foltig, az öltöny alatt megnyíló setét mélységekig. A melodráma olcsó fogásait hétpróbás veterán módjára kerüli ki, az életbenmaradás nála nem mindig a jobb opció.
Schrader kései szobáiban számos férfiszínész kipróbálta magát: Ethan Hawke, Oscar Isaac és Joel Edgerton után Jack Huston megy neki a Schrader Vizsgának. Az eredmény több mint tűrhető.
Nyitókép: John Malkovich Velencében Fotó: Luca Carlino / NurPhoto / NurPhoto via AFP