A fotográfia születésének 200. évfordulóján világszerte számos intézmény ünnepli Joseph Nicéphore Niépce találmányát. A Mai Manó Ház is csatlakozik a Francia Intézet kezdeményezéséhez: 2026 szeptemberétől egy éven át A francia fény két évszázada című jubileumi programsorozattal tiszteleg a fotográfia kétszáz éves öröksége előtt.
A Mai Manó Ház történetében először egy teljes évadot szentel a francia fotográfiának: 2026 szeptemberétől 2027 szeptemberéig klasszikus és kortárs alkotók munkáin keresztül mutatja be a francia fotográfia múltját és jelenét. A sort Émile Zola, Nora Dumas és Mathias Depardon nyitja.
Zola, a fényíró
Émile Zolát szinte mindenki ismeri – de vajon ismerjük-e Zolát, a fotográfust? A 19. századi francia irodalom egyik legnagyobb alakja negyvennyolc éves korában kezdett fényképezni, és a következő években olyan szenvedéllyel fordult a fotográfia felé, hogy saját laboratóriumokat rendezett be, maga hívta elő képeit, és több mint kétezer üveglemez-negatívot készített. A Zola, a fényíró című kiállítás ezt a kevéssé ismert, személyes és meglepően érzékeny életművet mutatja be 2026. szeptember 3. és október 25. között.
Zola neve elsősorban a naturalizmussal, a Rougon–Macquart regényciklussal és a Dreyfus-ügyben írt híres J’Accuse…! című írásával forrt össze. A közvélemény-formáló író, a társadalmi igazságtalanságok kérlelhetetlen elemzője mögött azonban egy egészen más tekintetű alkotó is kirajzolódik: egy kíváncsi megfigyelő, családapa és megszállott technikai kísérletező, aki
a fényképezőgép segítségével saját életének intim világát kezdte el felfedezni.
Míg íróként a társadalom nagy struktúráit, konfliktusait és igazságtalanságait vizsgálta, fotóin elsősorban a hozzá közel álló emberek és a mindennapi élet apró mozzanatai jelennek meg. Családtagjait, barátait, otthonát, kertjét, utazásait és környezetét fényképezte – gyakran játékosan, máskor meditatív nyugalommal. A képekben ott van a századforduló életének hétköznapi valósága, de ugyanilyen fontos bennük a személyes figyelem is.
Zola műkritikusként jól ismerte a festészetet, és az impresszionisták egyik támogatójaként szoros kapcsolatban állt a korszak pezsgő művészeti életével. Paul Cézanne-hoz fűződő barátsága és a képzőművészet iránti érzékenysége a fényképein is tetten érhető: a hétköznapi városi jelenetek, a szokatlan képkivágások és a tér játékos használata egyaránt azt mutatják, hogy Zola a fotográfiára is vizuális művészetként tekintett. A kiállítás mintegy száz, Zola eredeti negatívjairól készült modern nagyításon és tizennégy korabeli fotónyomaton keresztül enged bepillantást ebbe a kevéssé ismert életműbe.
Nora Dumas újrafelfedezése
Egy évtizedeken át elveszettnek hitt fotográfiai életmű, egy magyar származású nő, aki a két világháború közötti Párizs egyik izgalmas alkotói közegében dolgozott, és egy különös felfedezés egy amerikai bolhapiacon: Nora Dumas története legalább annyira fordulatos, mint amennyire különlegesek a képei. A Telkes Nóra néven Budapesten született fotográfus munkásságát az Egy humanista tekintet – Nora Dumas újrafelfedezése című kiállítás mutatja be.
Nora Dumas neve ma még kevésbé ismert Magyarországon, miközben az 1930-as évek Párizsában olyan meghatározó fotográfusok és művészek közegében dolgozott, mint André Kertész és Brassaï. A magyar származású Charles Rado által 1933-ban alapított Rapho ügynökség első kliensei között is ott volt, képei pedig olyan rangos lapokban jelentek meg, mint a VU, a Bifur, az Arts et Métiers Graphiques és a Mieux Vivre. Munkásságát később a francia humanista fotográfiával kapcsolták össze, képei azonban ennél összetettebb és egyedibb látásmódról árulkodnak.
Dumas fotográfiáinak egyik legfontosabb témája a vidéki élet volt.
Az 1920-as évek végén a Párizstól nem messze fekvő Moissonban telepedett le, ahol fényképezni kezdte a környék paraszti világát. Vízhordó asszonyok, dolgozó emberek, gyerekek, állatok, folyópartok és falusi jelenetek jelennek meg képein – egy olyan életforma pillanatai, amelyet a modernizáció fokozatosan átalakított és eltüntetett. Dumas azonban nem egyszerűen dokumentálta ezt a világot: a mindennapi életben rejlő szépséget, ritmust és emberi méltóságot kereste, olvasható a Mai Manó Ház ismertetőjében. A fotográfus ugyanakkor nem korlátozta magát a vidéki dokumentációra. Stúdióban is dolgozott, portrékat és aktokat készített.
Nora Dumas újrafelfedezése egy floridai bolhapiacon kezdődött. Dallasban élő unokaöccse évtizedeken át őrzött egy nagy mappát, amelyben fényképek, családi dokumentumok és a fotográfus publikációi szerepeltek. Az unokaöcs halála után az anyag egy garázsba került, majd évekkel később egy floridai bolhapiacon bukkant fel. A megtalált kollekció egy része a kutatásoknak köszönhetően visszakerült Nora Dumas történetébe, és az előkerült képek egy része most először lesz látható.
Törökország változó identitása
A Mai Manó Ház ProjectLab Galériája Mathias Depardon Transanatolia című fotósorozatát mutatja be, amely Törökország társadalmi, földrajzi és kulturális határvidékein keresztül vizsgálja az ország változó identitását. A francia fotográfus öt éven keresztül fényképezte a régió peremterületeit a Fekete-tenger térségétől a kurd régiókon át a Kaukázus határvidékéig, ahol a modernizáció, a történelmi emlékezet és a különböző hatalmi viszonyok egymás mellett, gyakran egymással feszültségben vannak jelen, és ahol a történelem, a táj és az emberi sorsok egymásra rétegződve rajzolják ki a kortárs Törökország összetett képét.
A sorozat képein generációk portréi, városi tájak, infrastruktúrák és kopár síkságok jelennek meg. Depardon kamerája egyszerre érzékeny a mindennapi élet apró részleteire és a táj nagy léptékű változásaira. A képek gyakran időtlennek tűnnek, mintha a közelmúlt és a régebbi történelmi korszakok képei egymásba csúsznának. A múlt és a jelen így nem egymást követő korszakokként, hanem egymásra rakódó tapasztalatokként jelennek meg.
A Transanatolia központi kérdése a határ.
Törökországban a földrajzi határok egyben politikai és kulturális törésvonalakat is jelölnek: a Fekete-tenger térsége geopolitikai tengelyként, a kurd régiókban a víz és az infrastruktúra társadalmi feszültségek részeként, a Kaukázus peremvidékein pedig a jelenlegi konfliktusok háttereként válik meghatározóvá. Depardon ezeket a kérdéseket nem direkt politikai állításokkal, hanem empatikus és poétikus megfigyeléseken keresztül teszi láthatóvá.
A fotográfus számára a modern Törökország története sem választható el az Oszmán Birodalom örökségétől. Az 1923-ban létrejött köztársaság a birodalmi múlttal való radikális szakítást jelentette, miközben annak emlékezete továbbra is meghatározza az ország önképét és geopolitikai gondolkodását. A Transanatolia a magyar néző számára is ismerős kérdéseket vet fel.
Magyarország története szorosan kapcsolódik az Oszmán Birodalomhoz,
miközben földrajzi és kulturális helyzete miatt maga is gyakran köztes térként értelmezhető Kelet és Nyugat között. Depardon munkája ezért nem csupán egy távoli ország peremvidékeinek történetét meséli el: a határok változásáról, a történelmi emlékezetről és az identitásról is gondolkodtat. A kiállítás 2026. október 25-ig ingyenesen látogatható, a kurátor Kereszty Anna.
(Borítókép: Nora Dumas: Két hátizsákos fiú a folyóparton, Moisson, 1937. Fotó: Mai Manó Ház)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!