Pakisztán és az afganisztáni tálib mozgalom kapcsolata az elmúlt három évtizedben jelentős átalakuláson ment keresztül. Az 1990-es években Iszlámábád nyíltan támogatta a tálibokat, a 2001-es amerikai beavatkozást követően azonban a viszony inkább csendes együttműködéssé szelídült. A 2021-es tálib hatalomátvétel óta viszont a kapcsolat fokozatosan elidegenedett, majd nyíltan ellenségessé vált. A jelenlegi konfliktus mindkét ország számára komoly politikai és biztonsági költségekkel jár, miközben sem katonai, sem diplomáciai értelemben nem látszik gyors megoldás. A feszültség ráadásul túlmutat a kétoldalú kapcsolatokon, és destabilizáló hatással lehet a tágabb régió biztonságára és gazdasági kilátásaira is.
Így lett a határvonalból mélyülő törésvonal
A Pakisztán és Afganisztán között fennálló ellenséges viszony régi időkre nyúlik vissza. Az 1893-ban megkötött egyezmény, amely kijelölte az úgynevezett Durand-vonalat, nem csupán határt húzott a térségben, hanem a tartós regionális feszültség alapját is megteremtette. A mintegy 2640 kilométer hosszú határ kettévágta a túlnyomórészt pastunok lakta területeket. Az ezt követő évtizedekben sem lett zökkenőmentes a két ország kapcsolata. Pakisztán 1947-es létrejötte után Afganisztán attól tartott, hogy erősebb keleti szomszédja domináns szerepre tör a térségben.
Válaszul egyrészt támogatta „Pastunisztán” eszméjét – egy etnikai alapon szerveződő, Északnyugat-Pakisztánból kiváló állam létrehozását –, másrészt az Indiával kiépített kapcsolatok révén stratégiai ellensúlyt keresett. Bár a Pastunisztán-kérdés máig érzékeny pont, az elmúlt évtizedekben a kétoldalú viszonyt egyre inkább ideológiai különbségek és biztonságpolitikai ellentétek terhelték, amelyek mára nyílt konfrontációvá éleződtek.
Napjainkban a feszültség középpontjában elsősorban a pakisztáni tálibok, a Tehrik-e-Talibán Pakisztán (TTP) állnak. Iszlámábád azzal vádolja Kabult, hogy lehetővé teszi a TTP számára, hogy Afganisztán területén rendezkedjen be, majd hajtson végre robbantásos és fegyveres támadásokat Pakisztánban. Az elmúlt egy-két évben jelentősen megszaporodtak a pakisztáni biztonsági erők és civilek elleni merényletek, amelyek többségét a TTP vállalta magára. Jelentések szerint a Pakisztánban elkövetett öngyilkosmerényletek végrehajtóinak többsége afgán volt, ami tovább élezi a Kabul és Iszlámábád közötti bizalmi válságot.
Mindez különösen kényes kérdés annak fényében, hogy a tálibok a 2020 februárjában megkötött dohai megállapodásban – amely nagyban hozzájárult az Egyesült Államok és a szövetséges erők afganisztáni kivonulásáról szóló döntéshez – vállalták: nem engedik, hogy harmadik felek Afganisztán területét más államok vagy csoportok elleni terrortevékenységre használják. Kabul következetesen tagadja, hogy bárkinek lehetővé tenné az afgán terület felhasználását más országok – így Pakisztán – elleni támadásokra. Sőt, sajtóértesülések szerint Kabul azért nem hajlandó kiadni a TTP vezetőit, mert úgy vélik, Pakisztán konfliktusa a csoporttal belügy, amelyet Iszlámábádnak közvetlen tárgyalások útján kell rendeznie.
Pakisztán ugyanakkor nem enged; katonai műveletek keretében vette célba a TTP feltételezett afgán búvóhelyeit. A retorika is keményedett. A pakisztáni védelmi miniszter már 2025 őszén arra figyelmeztetett, hogy amennyiben Afganisztán nem adja ki a területén tartózkodó TTP-tagokat, akár nyílt háború is kitörhet a két ország között.
A TTP körüli patthelyzet feloldására irányuló eddigi erőfeszítések mind kudarcot vallottak.
A tálib vezetés közvetlen tárgyalásokat szervezett a TTP és az iszlámábádi kormány között, emellett Kína, Katar, Törökország és Szaúd-Arábia is közvetítő szerepet próbált vállalni. A megbeszélések azonban inkább a felek közötti alapvető nézetkülönbségeket tették nyilvánvalóvá.
Amennyiben a teljes katonai eszkaláció lehetőségével számolunk, Pakisztán katonai fölénye egyértelmű, azonban egy szárazföldi beavatkozás során a pakisztániak harcedzett tálib erőkkel találnák szembe magukat. Ráadásul egy kiterjedt katonai művelet könnyen egységbe kovácsolhatná az afgán társadalmat a külső beavatkozással szemben. Egy elhúzódó konfliktus elvonhatná a pakisztáni biztonsági erőket a belső terrorfenyegetések kezelésétől, aktivizálhatná a radikális iszlamista csoportokat további akciók végrehajtására, és súlyos pénzügyi terhet róna az amúgy is gazdasági nehézségekkel küzdő kormányra. Belföldön, különösen a túlnyomórészt pastun lakosságú Hajber-Pahtunhva tartományban, komoly politikai ellenállást is kiválthatna.
Iszlámábád ezért gazdasági eszközökkel is nyomást gyakorol Kabulra. Az elmúlt időszakban közel 3 millió afgánt utasítottak ki Pakisztánból, ami komoly terhet ró az afgán kormányra. Emellett Pakisztán rendszeresen lezárja a kulcsfontosságú határátkelőket. A kereskedelmi korlátozások különösen érzékenyen érintik a tengerparttal nem rendelkező Afganisztánt, ugyanakkor Pakisztán számára sem költségmentesek. A pakisztáni útvonalak bizonytalansága ráadásul felgyorsítja Kabul törekvéseit arra, hogy a Pakisztánt megkerülő iráni tranzitútvonalakat részesítse előnyben, amelyek India és Európa felé nyitnak alternatív összeköttetést.
Mi lehet a megoldás?
A tálib vezetésen belül nem egységes az álláspont a TTP megítélésében. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyik legfrissebb értékelése szerint egyes befolyásos szereplők egyre inkább teherként tekintenek a pakisztáni tálibokra, akik szerintük indokolatlanul rontják és élezik a viszonyt Iszlámábáddal, míg mások továbbra is szimpátiával vagy lojalitással viseltetnek irántuk. A történelmi és ideológiai kapcsolatok fényében ugyanakkor kevéssé valószínű, hogy a tálib vezetés nyíltan szembefordulna a TTP-vel vagy fellépne ellene. Még ha politikai akarat mutatkozna is erre, kérdéses, hogy rendelkeznének-e a szükséges eszközökkel és belső egységgel a szervezet tényleges visszaszorításához.
Nem csak a TTP székhelye Afganisztán
Ugyanez az ENSZ-beszámoló kiemeli, hogy Afganisztánban a TTP mellett több nemzetközi terrorszervezet is aktívan jelen van. A Monitoring Team értékelése alapján az al-Kaida helyzete, ereje és működési területe lényegében változatlan: a szervezet ideológiai iránymutatást, kiképzést és logisztikai támogatást nyújt más csoportoknak.
Vezető tagjai állítólag Kabulban élnek, és a tálibok – szoros ellenőrzés mellett – továbbra is menedéket biztosítanak számukra. Az al-Kaida de facto vezetője 2024-ben Afganisztánt biztonságos menedéknek nevezte, és a szervezet tagjait az országba történő áttelepülésre ösztönözte. Az al-Kaida indiai szubkontinensen működő ága (AQIS) a délkeleti tartományokban igen aktív, és egyre inkább Pakisztán felé fordítja figyelmét. A jelentések szerint az AQIS szorosan együttműködik a TTP-vel, többek között kiképzési és logisztikai támogatást is biztosítva számára.
2025-ben azonban új szélsőséges csoportok is megjelentek, köztük az Ittihád al-Mudzsáhedín Pakisztán, amely a TTP-hez és az AQIS-hez köthető elemekből áll, és már több mint 150 támadást vállalt magára Pakisztánban. Emellett a Kelet-Turkesztáni Iszlám Párt is kiterjesztette tevékenységét, és kínai érdekek elleni fellépésre buzdít, míg egy megint másik csoport célja elsősorban Tádzsikisztán destabilizálása. Utóbbi vezetése kapcsolatban áll a tálibokkal, és a jelentések szerint a szervezet egyes tagjai afgán okmányokat is kaptak.
Afganisztán így továbbra sem pusztán határvita vagy proxy-konfliktus terepe, hanem a regionális biztonsági architektúrát alapjaiban érintő instabilitási gócpont.
A szerző a Gefyra alapítója és a Ludovika Türk Tanulmányok Kutatóközpontjának szakértője.
(Borítókép: Egy tálib fegyveres áll őrt, miközben menekültek érkeznek az afgán–pakisztáni határ nulla pontján lévő határátkelőhelyre, Kandahár tartományban 2025. október 27-én. Fotó: Sanaullah Seiam / AFP)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!