Gáspár Sándor életműdíjat kapott az idei CineFesten, ennek apropóján Miskolcon adott interjút az Indexnek. Egyebek mellett arról beszélt, hogy:
A filmes szakma elismerésének számára valódi súlya van, de az állami díjakat sem politikai alapon értelmezi.
Úgy látja, az elmúlt években több tehetséges alkotó nem kapott itthon elég lehetőséget és támogatást.
Szerinte túl sok történelmi film készül, miközben kevés alkotás beszél közvetlenül a jelen Magyarországáról.
A filmezés számára nemcsak művészi munka, hanem élete egyik legnagyobb kalandja és fontos egzisztenciális támasza is volt.
Örömében hangosan felkiáltott
A CineFest életműdíjával most a filmes szakma is külön elismerte a pályáját. Más érzés volt ezt átvenni, mint egy állami kitüntetést?
Nagy különbség van a kettő között. Fontos számomra, mit gondol rólam a filmes szakma, ennek valódi súlya van. Egy normális világban persze az állami elismeréseket is azok kapnák, akiket a teljesítményük valóban erre predesztinál. De ez nem mindig így történt.
Ön 2009-ben kapott Kossuth-díjat, az öccse, Gáspár Tibor pedig idén. Ő egy interjúban azt mondta, neki teljesen mindegy, melyik hatalom adja a díjat, mert a szakma terjeszti fel, és nem szabad ezt politikává tenni. Mennyire ért egyet vele?
Teljesen. Én Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején kaptam Kossuth-díjat, de kaptam elismerést Kádár János és Orbán Viktor idején is. Ez azt jelenti, hogy tőlük kaptam? Szerintem nem. Van egy szakmai grémium, amely felterjeszt valakit, a döntést pedig végül az arra jogosult állami szereplők hagyják jóvá. Számomra a teljesítmény a lényeg. Vegyük Törőcsik Marit: rendszereken átívelően olyan színészi teljesítményt nyújtott, hogy vele kapcsolatban senkinek sem a politika jut eszébe, hanem az, mekkora színésznő volt.
Tehát a művészi teljesítmény rendszereken és a politikán is felül áll?
Igen, abszolút.
Tavaly ugyanakkor komoly szakmai vita alakult ki a Munkácsy Mihály-díj körül: a teljes bizottság lemondott, mert tagjai nem értettek egyet a díjazottak összetételével.
Igen. Ráadásul a Magyar Színházi Társaság minden évben több embert is felterjeszt, ezeket a javaslatokat azonban szinte figyelembe sem vették. Olyanok sem kaptak díjat, akik nagyon is méltóak lettek volna rá. Az öcsém, Tibor ebből a szempontból hosszú idő után kivétel volt: idén megkapta a Kossuth-díjat.
Amikor felhívta a hírrel, azt mondta, ön talán meg is könnyezte.
Igen, így volt. Örömömben hangosan felkiáltottam. Éppen a lányommal sétáltam egy parkban, mellettünk pedig egy fiatal nő kocogott. Annyira megijedt a hirtelen reakciómtól, hogy néhány méterrel odébb ugrott. Rögtön elnézést kértem tőle, ő pedig azt mondta, semmi baj, mert látja, hogy valami csoda történhetett.
Mit mondott a testvérének?
Valami olyasmit, hogy végre, mennyire megérdemelted. Hosszú évek óta úgy gondolom, hogy Tibornak Kossuth-díjat kell kapnia, mert minden szempontból megérdemli. Éveken át bosszankodtam azon, hogy miért nem kapja meg.
A beszélgetésünk elején azt mondta, hogy „egy normális világban”. Pontosan mire gondolt?
Arra, hogy azok kapjanak lehetőséget és például díjakat, akik valóban érdemesek rá.
Ezt melyik időszakra érti?
A mostani változásokról egyelőre nem tudok véleményt mondani, annyira frissek még. Korábban azonban nem így működött. A mostani ötvenes generációból többen is érezhetik úgy, hogy itthon nem kaptak elegendő vagy megfelelő lehetőséget és támogatást, ezért részben külföldre kényszerültek. Közülük többen jelentős nemzetközi karriert futottak be, és komoly elismeréseket szereztek.
Eszembe jut Mundruczó Kornél, akivel mintegy húsz éve a Deltában dolgoztunk együtt. Nagyszerű csapat volt, minden jól működött, és az ott kialakult emberi kapcsolatok azóta is megmaradtak. A filmet meghívták a 2008-as cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába, ahol elnyerte a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díját. Petrányi Viktória producerként dolgozott a filmen, és minden szempontból kiváló szakembernek ismertem meg.
Most pedig ő lett a filmreformért felelős miniszteri biztos. Az ő kinevezése szakmailag megnyugtatja?
Egyelőre igen. Remek szakembernek tartom. Aztán majd meglátjuk.
Talán túl sok történelmi film készül
A kormányváltás óta alapjaiban alakítják át a magyar filmes rendszert. Ön szerint valóban reformra szorul a magyar film?
Nem tudom. Fontos leszögeznem, hogy a jelenlegi helyzetet nem ismerem elég közelről, részben azért sem, mert az elmúlt években kevesebbet forgattam. Kívülről ugyanakkor azt látom, hogy egyre több történelmi film készül. Ez önmagában jó dolog, de talán már túl sok is van belőlük, egymásra torlódnak.
Szeretem, amikor egy művész a saját korszakáról, arról a világról beszél, amelyben él.
Az ilyen művészi megszólalásokat különösen fontosnak tartom.
Mi lehetne ma az a téma, amelyen keresztül filmen meg lehetne mutatni Magyarországot?
Ezt nem lehet kívülről megmondani. Attól függ, mi foglalkoztatja az írót vagy a rendezőt, mire reagál érzékenyen. Az ilyen filmeket azonban mindenképpen támogatnám, mert szerintem kevés készül belőlük.
Amikor ön a hetvenes–nyolcvanas években elkezdett filmezni, természetes volt, hogy a színház, a film és a televízió párhuzamosan építi egy színész pályáját. A mai fiataloknak nehezebb dolguk van?
Bizonyos szempontból igen. Másképpen épült fel egy szakmai pálya, és talán egy-egy teljesítményt is könnyebb volt megítélni. Ma rengeteg sorozat készül, a fiatal színészek pedig részben anyagi okokból is rá vannak utalva ezekre a munkákra. Ezzel nem azt mondom, hogy ezek kevesebbet érnek, hanem azt, hogy ma nehezebb egyetlen nagyszerű alakítással automatikusan kiemelkedni. Sok tehetséges fiatalnak magának is meg kell teremtenie annak a lehetőségét, hogy észrevegyék.
Ön mennyire követi őket?
Amennyire tudom. A társulatban – a székesfehérvári Vörösmarty Színházban – is vannak fiatal színészek, a lányom révén pedig sok fiatal kollégával vagyok személyes kapcsolatban. Látok szépen alakuló karriereket, olyat is, amelyik megtorpan, és olyat is, amelyben valaki kiábrándul. Talán az átlagnál valamivel közelebbről látom a helyzetüket, de teljes képet nem tudnék adni.
A CineFest az életműdíj kapcsán azt írta önről, hogy az arcán „a magyar valóság tükröződik”. Miért találta meg filmen ennyiszer a kisemberek, a piti ügyeskedők vagy éppen a vesztesek szerepe?
Ezt azért egy kicsit árnyalnám. Valóban ki lehet ragadni több olyan filmemet, amely a kisemberek problémáiról szól, de például a Kicsi, de nagyon erősben éppen egy kivételes idegrendszerrel és életerővel megáldott embert játszom. A színházban pedig egyáltalán nem volt ilyen egységes a szerepköröm. Játszottam Géza fejedelmet és Sztálint is. Ez azért nem a kisemberek sorozata. Filmben talán jobban egymás mellé rendeződnek bizonyos sikeres szerepek, de hála istennek, ott is sokféleképpen használtak.
A Csapd le, csacsi! mára szinte korrajzzá vált a rendszerváltásról. Amikor Huszár Gézát játszotta, érezték, hogy egy történelmi pillanatot rögzítenek?
Szerintem mi, színészek ezt akkor nem érezhettük. Tímár Péter nyilván megérzett valamit, hiszen nem véletlenül választotta ezt a témát, de egy színész munka közben nem feltétlenül lát rá ilyen távlatból arra, amit csinál.
Utólag viszont nagy öröm látni, hogy a filmünk lett az egyik olyan alkotás, amely pontosan megmutatja azt a korszakot.
Ha a kamera kiment az utcára, ott voltak az akkori autók, a ruhák, az emberek, és az is, hogyan gondolkodtak a saját problémáik között egy közelgő rendszerváltásról. Ez Tímár Péter érdeme: nagyon jó témát és kitűnő szereplőgárdát választott.
Róka az Üvegtigrisből talán az egyik legismertebb filmes figurája. Volt olyan időszak, amikor attól tartott, hogy ez a szerep ráég, vagy inkább örült annak, hogy ennyire erősen megmaradt a nézőkben?
Soha nem gondolkodtam ezen. Valószínűleg azért sem, mert közben folyamatosan forgattam és játszottam tovább. Az utcán persze máig idéznek nekem a filmekből, és nemcsak az Üvegtigrisből, hanem a Csapd le, csacsi!-ból is. Például azt, hogy „Az a te bajod, hogy sokat voltál vidéken, nem fejlődött ki az agyad.”
De egyáltalán nem zavar. Számomra ez a közönség szeretetét jelzi, és azt nem lehet megszokni. Mindig jólesik.
Duna mélyén, alagutakban
Ha ebből a sokféle filmes és színházi szerepből visszanéz a pályájára, van olyan alakítása, amely különösen fontos önnek?
Nehezen tudnék egyet kiemelni. Én csak úgy tudtam és tudok dolgozni, ha szeretem azt, amit csinálok. Mindegyik munkámat egyfajta saját vajúdásnak tekintem, a szó pozitív értelmében. Sokat tanultam viszont az első igazán nagy filmszerepem, Elek Judit Tutajosok című filmjének forgatásán. A tiszaeszlári per történetében egy zsidó tutajost, az egyik fővádlottat játszottam. Hosszú forgatás volt, gyakorlatilag végig jelen voltam benne, és olyan helyekre jutottam el általa, ahová civilként valószínűleg soha.
A szlovák–lengyel határ közelében a gurálok a filmesek kedvéért tutajt építettek nekünk, és megtanítottak bennünket tutajozni a Dunajecen. Aztán folytattuk a forgatást az Alföldön, a Tisza környékén. Tulajdonképpen az egész filmezésben ezt is szerettem: hihetetlen helyekre vitt el.
Forgattam a Duna mélyén, jártam olyan budapesti helyszíneken és várbeli alagutakban, amelyekhez másképp nem jutottam volna hozzá, különböző járműveket vezethettem, lovagoltam, kocsit hajtottam.
A filmezés számomra mindig óriási kaland is volt. És fantasztikus emberekkel találkozhattam. Jirí Menzellel például hosszú éveken át újra és újra összehozott a szakma. Amikor Koltai Róberttel a Világszám! című filmet forgattuk, a szegedi bemutatón nem tudtam ott lenni, mert éppen máshol dolgoztam. Robi felhívott a mozi elől, majd egyszer csak Menzel vette át a telefont, és tört magyarsággal csak annyit mondott: „Nagyon jó a film!”
Szóval elképesztően sok mindent kaptam a filmtől. És az sem mellékes, hogy anyagilag is nagyon fontos volt. A színházi fizetésből nagyon szűkösen lehetett megélni – és talán ma is így van. A filmezés adta meg azt a lehetőséget, hogy az ember egyáltalán tervezhessen: autóban, lakásban vagy bármi másban gondolkodhasson. Ebben is óriási szerepe volt az életemben.
(Borítókép: Gáspár Sándor. Fotó: Mocsári László / 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!