Risztov Éva, a 2012-es londoni olimpia nyílt vízi úszóbajnoka, a 10 kilométer aranyérmese, március 2. óta a Retro Rádió reggeli adásának, a Bochkornak az egyik műsorvezetője, a névadó Bochkor Gáborral párban.

Az alábbi interjúban szóba hoztuk, hogy…

tulajdonképpen nem is volt tehetséges úszó;
miben vitte magával a táplálékot a londoni Hyde Park tavában, a Serpentine-ben;
kínos volt-e átigazolni a Nemzeti Sportrádiótól az új munkahelyére;
nehéz volt-e meghozni a döntést;
megvan-e a kémia Bochkor Gáborral;
már ötéves korában eldöntötte, olimpiai bajnok lesz;
és hogy most aláírná, ha valaki garantálja neki, hogy ilyen klassz lesz az élete, mint amilyen most.

Tehetsége a szorgalma

„Nem vagyok, nem voltam zseni! Sőt még tehetséges sem voltam. Nem voltam jó úszó, csak nagyon akartam a sikert, és rettenetesen szorgalmas voltam. Én is azt vallom, amit Benedek Tibor: az én tehetségem a szorgalmam” – szabadkozott Risztov Éva, a londoni olimpia nyílt vízi 10 km-es úszásának bajnoka, harmadik munkanapja után a Retro Rádió Bochkor című reggeli adásának műsorvezetőjeként.

Azért furcsa ezt hallani egy olimpiai bajnoktól, aki ráadásul medencében háromszoros világbajnoki ezüstérmes.

Pedig ez tényleg így van. Az én tehetségem a szorgalmam. 

Amúgy is a Bochkor a reggeli kedvencem, de most hétfőn, kedden és szerdán is figyelmesen hallgattam, még a kocsival is leálltam, nehogy karambolozzak. Ezt az óvszeres történetet, hogy a londoni olimpiai verseny alatt abban őrizte az energiazselét, és abból evett, a Nemzeti Sportrádióban is elsüthette volna, vagy…

Az a helyzet, hogy korábban ott is beszéltem erről. Ez a sztori nyilván bulvárosnak hat, de ha belegondolunk, ez a valóság, ezt nem is akarnám megmásítani. Akkor, 14 évvel ezelőtt ezt mások is csinálták, ez volt a legpraktikusabb módja a táplálék magunkkal vitelének és elfogyasztásának.

Gondolom, kapott SMS-eket a hallgatóktól.

Persze, mindenről van véleményük az embereknek. Ez most azért ütött jóval nagyobbat, mint évekkel ezelőtt, mert nem mindegy, hol mondod el. A Bochkor ugyanis az ország leghallgatottabb reggeli beszélgetős rádióműsora. De, mondom, ezt már évekkel ezelőtt még a régi Sportrádiónál, nem a Nemzetinél, is kitárgyaltuk. Csak ott jóval kevesebben hallották.

Először volt a Sportrádió

Kikkel volt csapatban délelőttönként a Sportrádiónál?

Oh, sokakkal. Németh Kornéllal, Harsányi Leventével, Csisztu Zsuzsával, Bikfalvi Tomi volt a szerkesztőnk, Bene Feri szakértőként dolgozott velünk. Feri remek ember, óriási szakmai tudással. Öt évet dolgoztam ott két részletben, mert, ugye, eleinte volt a Sportrádió, az utóbbi másfél évben pedig a Nemzeti Sportrádió. Lantos Gabitól rengeteget tanultam, de ő már a Nemzetinél nem dolgozott velünk.

Önnek a rádió, az élő beszéd a műfaja?

A reggeli rádió. Arra nem látok nagy esélyt, hogy televíziós legyek, a #Bochkort (műsor az ATV-n – a szerk.) leszámítva, amelyben már hat–nyolc éve szerepelek. De nincsenek is tévés vágyaim. Úgy érzem, most a helyemen vagyok, megérkeztem.

Ne kerteljünk, a Bochkor hallgatottságát össze sem lehet hasonlítani a Nemzeti Sportrádióéval. Régóta álmodott arról, hogy bejusson a Bochkorba?

Ha valamennyire ismernek az emberek – és az elmúlt napokban elég sok interjú jelent meg velem –, akkor kiderült rólam: ha valamit csinálok, akkor abban maximalista vagyok. Amikor 2021-ben lehetőséget kaptam Vobeczky Zolitól és Szöllősi Gyuritól, hogy a Sportrádióban dolgozhassak, és megkérdezték, mi érdekelne, egyből a reggelt mondtam. Egyrészről szeretek korán kelni, ez megmaradt nekem a sportból, de amúgy is. Rögtön úgy éreztem, a helyemre kerültem, ez én vagyok.

Minden ment, mint a karikacsapás?

Nagyon fontos volt, hogy tanulni kellett, állandóan, mert ez egy szakma. Mindenki azt hiszi, hogy ez pofonegyszerű, ezt bárki tudná, csak dumálni kell, és ennyi. Pedig dehogy. Ezért elkezdtem tanulni, amiben sokat segített Bikfalvi Tomi kollégám, a szerkesztő, és azért Gáborral (Bochkor – a szerk.) is beszélgettem arról, hogyan tudna a legjobb lenni az ember. Tudja, a #Bochkor forgatásain. Rögtön az elején például megkérdeztem tőle, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e én erre.

És mit mondott?

Hogy ez nagyon nehéz szakma, itt mindig meg kell újulni, és így tovább. A közös forgatásainkon megérezte rajtam, hogy ez – mármint a reggeli rádiózás – engem tényleg érdekel.

Mikor állt össze a kép, mikor kristályosodott ki, hogy átmegy a Nemzeti Sportrádiótól a Bochkorhoz?

Ez nem rajtam múlt, hanem Gáboron, mert nekem ugyan mindig is ez volt az álmom, de nem mondtam Gábornak, hogy oda akarok menni hozzá dolgozni. Még azt se mondanám, hogy látszott rajtam, szavak nélkül. Azt viszont elmondtam neki, hogy ennek a szakmának két kultikus, ikonikus óriása van itthon, az egyik Gábor, a másik Balázs (Sebestyén – a szerk.). Ez vitathatatlan, ezt a mérések is alátámasztják. És mivel én sokszor szerepeltem a #Bochkorban, kiderült, hogy kettőnk között működik a kémia, és ezt a nézők is érzékelik. És akkor megérkezett tőle a felkérés.

Januárban jött a felkérés

Mikor?

Idén januárban.

Mit szólt ehhez Ballai Attila, a Nemzeti Sportrádió főszerkesztője?

Mindenki nagyon korrekten fogadta, Attila is, merthogy nem árultam zsákbamacskát. Mindig is reménykedtem abban, hogy egyszer egy nagy rádióban reggeli műsor házigazdája lehessek. A Nemzeti Sportrádió testhezálló munka volt, oda kellettek reggelente egy olimpiai bajnok gondolatai, és amikor jeleztem, hogy hívnak a Bochkorhoz, akkor olyan nagyon nem is lepődtek meg, mert tudták, hogy van egy álmom. És azt is mondták, hogy ők sohasem tesznek az én álmom ellen.

Mondjuk, nem is nagyon tudtak volna, hiszen aki el akar menni, az el is megy.

Igen, de az a búcsú annyira megható volt, ahogy Attila és Kemény Dénes, mert aznap ő is benn volt, elbúcsúztattak. Szerintem munkahelyváltás esetén ilyen szép búcsúja még senkinek sem volt. Nagyon hálás vagyok a Nemzeti Sportrádió vezetőségének és a Retro Rádióénak is. Az egyik helyen pénteken elbúcsúztattak, és hétfőn már az új helyemen fel is vettem a munkát. Egy pillanatnyi szünet, törés sem volt, hiszen a reggeli műsoroknál szombaton és vasárnap nincs munka. Olyan jó így elválni, hogy mindketten tudjuk, a jövőben is mindig számíthatunk egymásra.

Mi a nehezebb, mi a nagyobb kihívás, olimpiát nyerni, vagy sikeresnek lenni a Bochkorban?

Erre nem lehet válaszolni, inkább tegyük fel úgy a kérdést, hogy mi a nehezebb, olimpiát nyerni, vagy a civil életben érvényesülni. Erre a válaszom: az utóbbi.

Komolyan?! Pedig olimpiai bajnok viszonylag kevés emberből lesz.

És mégis. Mert az, hogy valaki az életében – a civil életében – sikeres, továbbá boldog, és a kettő kombója, na, az borzasztó ritka. Gondoljon bele, hány embernek adatik meg, hogy az ország első számú reggeli rádiójának a műsorvezetője legyen, és Bochkor Gábor mellett dolgozzon?! Ebből azért jóval kevesebb van, mint olimpiai bajnokból.

Hol is van az a bizonyos öt karika?!

Reggel két órán keresztül hallgattam az autóban. Bochkorék ki akarták szedni önből, hová került az a tetkó, ami az öt olimpiai karikát ábrázolja, és amit a londoni olimpia előtt varratott fel magára letörölhetetlen motiváció gyanánt. Árulja már el, hol van!

Nem árulom el!

Akkor ez örök titok marad. Az legalább vigasztal, hogy Gábornak sem árulta el. De nem is ez a lényeg, hanem a célkitűzés. Hogy nap mint nap az ön számára láthatóan lebegett a szeme előtt az öt karika.

Én már ötéves koromban elhatároztam, hogy olimpiai bajnok leszek.

Ezek szerint amikor én 1998-ban megcsináltam önnel Hódmezővásárhelyen azt az interjút, akkor ön már 13 évesen, fejben olimpiai bajnok volt.

Fejben mindenképpen. Aztán 14 évvel később a vízben is az lettem. Amikor elkezdtem rádiózni öt éve, kitűztem magam elé a célt, hogy Magyarország legnagyobb rádiója reggeli műsorának legyek a műsorvezetője.

És megvalósult.

Azért erről beszéljünk egy év múlva is… Vagy dolgozom egy uszodában, a II. kerületi Gyarmati Dezső Uszodának vagyok a vezetője, ahol hetente 2500 gyereket tanítunk úszni. Kitűztük magunk elé a célt, hogy mi leszünk a legjobbak. És azok vagyunk! Tényleg nagyon jók vagyunk. Nyilván nem tudok nagyobb lenni a Duna Arénánál, de figyelünk arra, ha tudunk bővíteni szolgáltatást, akkor bővítsünk, hogy minél kevesebb panasz legyen. Folyton célokat tűzünk ki magunk elé. Mert ha nincs cél, akkor értelmetlen időtöltés az egész.

Lassan látom már a portfólióját. Ez a két munka van benne, a Bochkor és a Gyarmati Dezső Uszoda, no meg a motivációs előadásai cégvezetőknek. Ezek megférnek egymással, mármint beleférnek az idejébe?

Abszolút. Remek csapattal dolgozom a Gyarmati Dezső Uszodában, hét éve csinálom, 2019. október 1-jén neveztek ki. Jó ez az uszodának is, legyünk őszinték, hogy rádiózom, meg aztán nagyon szeretnék visszaadni a sportágamnak. Ha tudatosan él az ember, akkor mindent be tud osztani a munkanapjába. Nem nagyon szabad mással foglalkozni. Nyilván most eljöttem az Indexbe interjút adni, de mindennap ez nem férne bele. Most ez az interjúk ideje, de gyorsan lecseng. És tudom, hogy a kollégáim eközben engem támogatnak, tehermentesítenek. Nem üres szöveg, hogy fantasztikus kollégákkal dolgozom együtt. Egy jó csapattal bármit meg tudsz oldani.

Ugye, jól emlékszem, hogy 2013-ban ön lett Magyarországon az év sportolója?

Igen, és erre máig nagyon büszke vagyok. Hogy azzal az egy szem aranyérmemmel első tudtam lenni, miközben van úgy, hogy olimpiai bajnokok még a hármas listára sem férnek fel.

Mindig is kilógott a sorból

De ön valahogy kilógott a sorból, különleges volt. Érzi ezt? Más, mint a többi olimpiai bajnok.

Nézze, szerintem sokkal egyszerűbb őszintének lenni, mint utólag azon gondolkodni, hogy kinek mit mondtam, és nehogy ellentmondásba kerüljenek a szavaim. Önmagamat adom. Akinek nem tetszem, annak nem kell engem nézni, hallgatni, olvasni. Akinek pedig tetszik, amit mondok, az remélem, tud belőle tanulni. Azt szeretném elmondani az embereknek, hogy itt vagyok én, aki egy nagyon egyszerű családból származik, Hódmezővásárhelyről, mindenféle tehetség nélkül… Nem, ne vágjon közbe, nekem még az úszáshoz sincs tehetségem, nem én úsztam a legszebben, nem nekem voltak genetikailag a legjobb adottságaim.

Hát itt jön be Benedek Tibor bon mot-ja, hogy az ő tehetsége a szorgalma volt. 

Maximálisan egyetértek vele. Vannak azok, akik tehetségesek, és én irigylem őket. Én viszont akkor sem adom fel, amikor nagyon sokan már feladnák.

Azért egyszer mégis feladta az úszást. Mennyi időre is?

Három évre.

Három évig úszást oktatott Darnyi Tamásnál

És közben mit csinált?

Úszást oktattam Darnyi Tamásnál. Ő adott nekem munkát akkor, és ezért máig hálás vagyok neki. Ma pedig már párhuzamosan dolgozunk, ő is úszóiskolát működtet, mi is a Gyarmatiban. Konkurensek vagyunk, de megférünk egymás mellett. Nem megölni kell a versenytársat, hanem kialakítani vele a békés egymás mellett élést. Nagyon jól kijövünk Tamással.

Pedig Darnyi nem könnyű ember.

Mindenkihez megvan a kulcs, hozzá is. A legnagyobb kihívás, hogy miként tudjuk integrálni a különleges embereket az életünkbe. Mindenkinek van helye az életünkben. De erre időt kell áldozni, mármint ahhoz, hogy megtaláljuk a kulcsot.

Abban a három évben, 2006 és 2009 között, amikor úszásoktató volt, végleg leszámolt azzal, hogy egyszer még úszik?

Persze.

Mégis miért kezdte újra, mi volt az impulzus?

Kaptam egy lehetőséget, hogy próbáljam ki a nyílt vízi úszást, és hívtak Debrecenbe. Azt mondtam magamban, miért is ne, járhatok egyetemre, lesz egy diplomám, abból baj nem lehet. Nem akarok életem végéig úszásoktató lenni. És lett egy diplomám, meg egy olimpiai aranyérmem. All-in!

Vajda Tamás volt az edzője, ugye?

Igen, de egy idő után Széles Sándor csapatához csatlakoztam.

Milyen volt Sanyival dolgozni? Én őt mindig is zseninek tartottam.

A szakmai tudása elképesztő volt. És hát ő is kilógott a sorból, talán ezért is passzoltunk olyan jól egymáshoz. Tényleg óriási edző volt, és az is sokat számított, hogy Gyurta Dániellel és Gyurta Gergellyel úsztam együtt, főleg Gegével, ő volt az edzőtársam. Nekem rengeteget jelentett az az egy év. Különben Dani aranyérme százszázalékosan az övé, Széles Sanyié, de az enyémben is nyakig benne volt, mint ahogy az összes többi edzőm.

De azért Széles nélkül nem sikerülhetett volna.

Én azt mondom, a többiek nélkül sem. A nevelőedzőim, akiknél megtanultam úszni, aztán még mindig Hódmezővásárhelyen Bán Sándor, majd Turi György, Vajda Tamás, végül Széles Sándor. Mindenkire szükségem volt, mindnyájan kellettek a sikeremhez.

Van még elérendő célja az életben?

Az anyukám azt mondta, hogy már horgonyozzak le, nyugodjak meg. Ha a mai napon megállíthatnám az időt, és valaki garantálná, hogy az előttünk lévő x évben ez így lesz, akkor ezt aláírnám. Amiért és akikért élek, akikkel dolgozom, amilyen munkáim vannak, szóval, úgy érzem, a helyemen vagyok.

Hát ez remek. Az édesanyja mit szólt ahhoz, hogy a Nemzeti Sportrádiótól átment a Bochkorhoz?

Az anyukám mindig izgul, most is, miközben nagyon büszke rám. Hálás vagyok neki azért, hogy ő mindig hisz bennem. Minden műsoromat hallgatja, utána megbeszéljük.

Meg volt elégedve az első reggelek után?

Hát ő ezt még mindig nem hiszi el, hogy az ő gyereke képes erre, teljesen odavan. Én pedig élvezem, egy kicsit olyan ez, mint egy gyár, reggel bemegyek dolgozni, tízkor vége, de utána még két órát ötletelünk, mert a másnapi reggelt is össze kell rakni.

Nem egyhangú minden reggel bemenni dolgozni?

Dehogy! Ha az ember ezt csinálja, amit szeret, az sohasem egyhangú. Én úgy szeretném elmondani minden embernek, hogy ne alkudjon meg, csinálja azt, amit szeret, és akkor ezt lehet belőle kihozni, amit nekem sikerült. Öt éve csinálom, de egy pillanatra sem untam meg.

Meglepte, amikor öt éve, a Sportrádió indulásakor, Vobeczky és Szöllősi felhívta?

Tulajdonképpen nem, mert aki nézte a #Bochkort, az láthatta, hallhatta, hogy tudok beszélni a sportról, meg talán annál többről is.

Mindenről? Árulja már el, hol van az a bizonyos ötkarikás tetoválás!

Nem, nem! Még a Bochkor megharagudna, hogy neki nem árultam el, az Indexnek meg igen!

(Borítókép: Risztov Éva 2026. március 4-én. Fotó: Németh Kata / Index)

Index.hu logo

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!