Kritika a filmről, amiből kiderül, hogy nem olyan egyszerű a horrort ötvözni a komédiával.
Aki valaha is horror-, B-film, Stranger Things- vagy Liam Neeson-rajongónak vallotta magát, azt aligha hagyta hűvösen az eredetiben „Hűtőkamra” címen futó Dermesztő kór bemutatójának híre. Egyrészt az alapötlet olyasmi, amit eredetinek ugyan már negyven éve se nagyon lehetett volna nevezni (köszönhetően többek közt a 82-es A dolognak), de egy kellemes henteléshez még mindig tökéletes ürügy – konkrétan: egy régi katonai bázisból kiszabadul egy parazita gomba, amely villámgyorsan képes extrém módon fertőző zombivá változtatni mindenkit bogártól patkányon, szarvason és döglött macskán át az emberig. A koncepció működhet akkor is, ha nem vesszük túl komolyan, sőt akkor a legszórakoztatóbb 2026-ban egy ilyen produkció, ha képesek az alkotók az összekacsintós, a korai Sam Raimi vagy Peter Jackson munkásságát idéző gore-t házasítani a komédiával. A Dermesztő kór rendezője ennyire nem rutinos, sőt – Jonny Campbell ezt megelőzően legutóbb pont húsz éve rendezett először filmet (UFO boncolás) –, de cserébe olyan színészeket sikerült szerződtetni, mint a drámai művészből előbb akciósztárrá, mostanra pedig korunk Leslie Nielsenévé váló Liam Neeson, illetve a Stranger Things egyik sztárja, Joe Keery, akinek itt is egy már-már természetfeletti entitással kell hadakoznia mihaszna civil létére.
És ha ez még nem lenne elég a pavlovi reflexek beindításához, a forgatókönyvet az a David Koepp jegyzi a saját regénye alapján, akinek olyan tételek sorakoznak az önéletrajzában, mint a Carlito útja, a Jurassic Park, a Mission: Impossible, a Pánikszoba, a Pókember vagy a Világok harca.
Forrás: © STUDIOCANAL SAS ©Reiner Bajo
Ha innen nézzük, akkor a Dermesztő kór már nem is csak egy random film a februári bemutatónaptárban, hanem titkos favorit az év legszórakoztatóbb marhasága címére. Ha viszont nem akarunk nagyot csalódni, akkor tanácsosabb lejjebb tekerni az elvárásokat, mert Campbell filmje
sokkal izgalmasabb elképzelve, mint a végső, megvalósult formájában.
Kezdjük a talán legfontosabb komponenssel, az arányokkal. Még a kezdés előtt megjelenik egy felirat a képernyőn, hogy „FIGYELJETEK! Ez a szar valós.” („Pay Attention! This shit is real.”), amiből akár arra is következtethetünk, hogy elkezdődik azonnal a móka és kacagás. Ehhez képest a 2005-ben játszódó prológus, amelyből kiderül, hogy az űrt is megjárt gomba hogyan mutálódott egy ausztrál farmon, egy B-kategóriás sci-fi horrorból se lógna ki. A Pentagon bioterrorizmus elleni ügynökét alakító Liam Neeson már itt feltűnik, hogy saját szemmel tapasztalja meg, milyen pusztításra képes a parazita. Ezután ugrunk a jelenbe a valóban is létező Atchison földalatti tároló létesítménybe, Kansas államba, amelyet egy egykori mészkőbányában alakított ki az amerikai kormány a második világháború után. Ahogy a valóságban, úgy a filmben is már egy magáncégé a bunkerkomplexum, és fogalma sincs az ott biztonsági őrként dolgozó Travisnek és Naominak, hogy korábban fagypont alatt tartott gyilkos gombák szabadultak el egy bafalazott részen, a tartály meghibásodásának hála.
Forrás: Prorom
A műszerek szerencsére bejeleznek, és a már nyugdíjazott ügynök, Robert Quinn (Neeson) is értesül a veszélyről, majd elindul a helyszínre. Mire megérkezik, nagyjából túl vagyunk a játékidő felén, a két fiatal biztonsági őr addigra már szembesült azzal, hogy milyen ocsmány dolgokra képesek a gombaparaziták által megszállt lények (köztük egy nappalos biztonsági őr kolléga és a haverjai, akik pechükre visszatérnek az éjszakai műszak közben, hogy lenyúljanak pár lapos tévét a raktárból), de még mindig nem egyértelmű, hogy a horror és komédia közti skálán hova akarja pozícionálni magát a film. Akadnak mókás momentumok, de ezek olyan szórványosak, hogy csak arra jók, hogy kiöljék a feszültséget az ijesztőnek szánt epizódokból. Quinn hátfájós ügynökének megérkezése után megsűrűsödnek a poénok és a szórakoztató gusztustalanságok, de az alkotók még itt sem tudják / akarják a zombiszarvasok közé dobni a gyeplőt. Amikor pedig már kezdene átváltani a film abba az őrültbe, amit a koncepció és az előzetesek is sugalltak, jön is a végefőcím. Nagy barátai vagyunk mi is a másfél órás filmeknek, de itt mintha hiányozna még egy utolsó felvonás, amit költségvetési vagy egyéb okokból kispórolhattak.
Forrás: © STUDIOCANAL SAS ©Reiner Bajo
Ha másmilyen értelemben nem is, de kudarcként izgalmas a Dermesztő kór. Egyáltalán nem néz ki rosszul, a praktikus trükkök rendben vannak, a témához még a kicsit béna CGI is passzol, a karakterek sem gyengébbek a műfaji átlagnál, a sztorinak pedig van eleje, közepe és vége is, még ha utóbbi kicsit össze is csapott. Külön-külön a színészek is mind jók, csak mintha nem mind ugyanabban a filmben szerepelnének. Joe Keery és Georgina Campbell nagyjából a Stranger Things komolysági szintjét hozzák, Neeson előbb úgy játszik, mintha egy politikai thrillerben lenne, majd a helyszínre érve már saját akciósztár-perszonájának paródiáját mutatja be, miközben az Oscar-díjas Vanessa Redgrave a mellékszerepében semmilyen idézőjelet nem tesz ki. Emiatt a Dermesztő kór részleteiben egész jól működik, ha találomra bárhol belenézünk, akkor jó eséllyel egy olyan jelenetet látunk, ami alapján egy sokkal egységesebb filmet képzelhetünk el, mint amilyen a végeredmény lett. Kár, hogy ami ezekből részletekből összeáll, az nem egy új Zombieland vagy Hullajó, hanem egy identitászavaros hibrid.
Sokkal jobban jártunk volna, ha a patikamérlegen való egyensúlyozás helyett a rendezőtől a színészeken át a látványtervezőig minden résztvevő beleáll a túltolt trashbe.
Mindjárt jön a Stranger Things sztárjának új sci-fije, amiről valamiért senki nem beszél
Pedig elég izginek néz ki a Joe Keery és Liam Neeson főszereplésével készült sci-fi/horror/vígjáték.