Erős volt a kétkedés az emberekben, amikor kiderült, hogy a Netflixre élő szereplős adaptáció érkezik a One Piece-ből, amelyet sokan manga formájában ismertek meg, másokat az anime szippantott be. Mindkét tábor egyetértett azonban, hogy ezeket a rettenetesen hosszú, most már 1175 füzetre és 1150 epizódra rúgó, napjainkban is futó alkotásokat lehetetlenség rendes színészekkel, nem rajzolt formában tévéképernyőre ültetni. Bár a három a magyar igazság csak ránk vonatkozik, a Netflixnek szintén harmadszorra jött össze az értelmes animeadaptáció, a félresikerült Death Note és a Cowboy Bebop után belenyúltak a tutiba, és nyilván kellett a manga kitalálójának, Oda Eiicsirónak is az aktív közreműködése, ám a lelkes, amatőr kalózok kalandja így is betalált.
Március 10-én tért vissza a One Piece a második évadával a Netflixre, és őszintén szólva, így, két és fél, közel három év várakozás után kicsit kultúrsokkot okozott nekem az évadkezdés. Elsősorban azért, mert teljesen elszoktam tőle, hogy mennyire harsány, színes és helyenként agyament ez a sorozat. Nyilván, mert manga-anime adja az alapot, nehéz egy ilyen sztorit élő szereplősen úgy előadni, hogy teljesen komolyan lehessen venni. De a netflixes One Piece csak félig-meddig teszi meg ezt, inkább megmarad a jópofa szórakoztatásnál, a látványos akcióknál, és csak néha merészkedik el odáig, hogy a drámájával beküldjön pár gyomrost, vagy úgy rendesen elgondolkoztasson.
A történet nagyjából ott folytatódik, ahol abbamaradt, összeállt a kalózcsapat, és elindultak a Grand Line felé, hogy megtalálják a kivégzett kalózkirály kincsét, a One Piece-t, amely elrejtve várja valamelyik szigeten, hogy megtalálja az arra érdemes. A kapitány, Monkey D. Luffy (Inaki Godoy) elszántabb és hangosabban üvöltözik, mint az első évadban, míg a kétszínűnek megismert, mostanra egy fokkal kedvelhetőbb navigátor, Nami (Emily Rudd), a fejvadászból lett kalandor, Roronoa Zoro (Mackenyu), a mesterlövész Usopp (Jacob Romero Gibson) és a konyhafőnök Sanji (Taz Skylar) hol lelkesebben, hol fáradtabban támogatják vezetőjüket.
Kell idő, hogy visszarázódjunk a One Piece-be, de szerencsére egy „mellékküldetéssel” kezd a második évad, elvégre a legénységnek kajára, új fegyverekre meg egy kis felfedezésre van szüksége, mielőtt nekivágnak hőseink a Grand Line-nak. Hol máshol szállnának partra, mint Loguetownban, ahol a legendás Gold Rogert kivégezték. Tragikus helyszín, de a maga melankóliájával együtt inspiráló is. Ránézésre mintha Firenze vagy akármelyik olasz nagyváros színes-szagos forgatagát látnánk. A One Piece készítői újfent odatették magukat, ami a produkciós értéket illeti.
Manapság, amikor minden sorozat azzal megy az idegeinkre, hogy a túl sötét fényképezés miatt alig lehet bármit látni a képernyőn, a One Piece igazi felüdülés, az élő-lélegző, szinte dübörgő világ és a rikító karakterek kiugranak a tévéből.
Szinte hihetetlen, hogy az akciók még mindig működnek ebben a sorozatban, legyen szó Monkey D. Luffy ruganyos kezeiről, vagy a frissen bemutatott egyik főgonoszról, Smokerről (Callum Kerr), aki füstté képes válni – szó szerint, az összes ilyen, maximálisan animés húzás jól fest élő szereplős formában is. Amikor Monkey D. Luffy és Smoker összecsapnak, az egészen eposzi méreteket ölt, és egyébként, amennyire emlékezetesek és szerethetőek a főhősök, annyira változatosak a rosszfiúk is.
Engem meglepett, hogy csak úgy rajtuk ütött a fiatal kalózokon a bohócnak öltöző Buggy (Jeff Ward) és bandája. De az első évadhoz való visszanyúlásokon kívül is látszik, hogy a későbbiekre tartogatnak még kihívásokat a One Piece főszereplőinek, többek közt izgalmas előzménysztorit kapott rögtön az első részben a rettegett Bartolomeo (Nahum Hughes), aki most még csak a helyét keresi, elég kétségbeesetten.
Nekem a One Piece továbbra is egy olyan sorozat, ami bőséggel pótolja A Karib-tenger kalózai által hátrahagyott ürességet, legalábbis ritkán fordul elő, hogy épkézláb kalandsorozatot, sőt mi több, kalózos szériát kapjunk. Igaz, hogy bőséggel vannak benne képtelenségek, animés túlzások, de a One Piece-nek hatalmas szíve, lelkesedése van, amely simán ráragad a nézőjére is. Azt sajnálom csak egyedül, hogy hiába tartják jól magukat Monkey D. Luffyék, a színészeken valamennyire látszik, hogy öregszenek. Plusz a Netflixre jellemző, hogy ritkán engednek 6–8 évadnyi teret egy sztori kibontakozására, emiatt hiába halad nagy iramban a One Piece élő szereplős változata, mindenféle üresjárat és időhúzás nélkül, kizárt, hogy ugyanodáig eljussanak majd az alkotók, mint a mangánál és az animénél.
Arra azért van esély, hogy olyan ponton vágják majd el a One Piece-t, hogy az valamennyire befejezésnek is felfogható lesz, és nem marad bennünk hiányérzet, de vannak fenntartásaim. Meglátjuk, a harmadik évad már úton van, ha minden igaz, 2027-ben képernyőre is kerülhet. Nem árt, mert most is nagy szükség volt a „recapre”, anélkül jó pár dologra nem emlékeztem volna, hiába szólt az első etap mindössze a csapatépítésről, voltak olyan részletek, amelyek 2023 augusztusa óta kiestek már a fejemből. Nyolc részt kaptunk most a One Piece-ből, én jól beosztom, nem rohanok vele, és az is lehet, hogy utána rávetem magam az animére, hiába rettenetesen hosszú, de elég jó kihívásnak tűnik. Igen, ennyire jó az élő szereplős verzió, hogy még ezen is elgondolkoztam.
8/10
A One Piece második évada szinkronnal és magyar felirattal nézhető a Netflixen.
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!