Grófok, bárók és hercegek manapság már csak az operettekben jelennek meg a színpadon. Ez nem újdonság, ráadásul így volt száz évvel ezelőtt is, 1926-ban, egy márciusi éjszakán történt valami. Főúri arisztokraták és mágnások léptek fel a Vígszínházban. Hétköznapi figurák bőrébe bújtak, látványos és vidám esztrádműsorral töltötték meg a fővárosi éjszakát. A történtek rekonstruálásában ezúttal is Kurutz Márton, a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum szenior kutatója siet a segítségünkre.
A naptár 1926. március 13-át mutatott, az óra éjjel tizenegyet. Aznap, a Vígszínház szombat esti előadásában Herczeg Ferenc Majomszínházát játszották, az előadás véget ért. A függöny összecsapódott, ám a színház előtti sétálók szokatlan jelenetre lettek figyelmesek.
Egy árvíz utóélete
A nézők újból gyülekezni kezdtek, a főbejárat elé egyre több autó és fogat érkezett. Kurutz Márton elmondásából tudjuk, hogy az épület előtt frakkos urak és brokátcipős hölgyek, a legelőkelőbb és legrégibb magyar arisztokratanevek viselői vonultak fel, a nézőteret a főváros pénzfejedelmei és gazdasági életének elit tagjai töltötték meg, a páholyokat pedig elöntötte a selymek, tüllök, fátylak és fekete frakkok áradata, s megkezdődött az előadás, amelynek minden szereplője és közreműködője főúri arisztokrata volt.
Az esti Herczeg-darab előadását követően olyan esemény történt, amelyet csak annyian láttak, ahányan elfértek a Vígszínház nézőterén. Egy egyszeri és megismételhetetlen előadást tartottak, a lapokban mégis hetekig beszédtéma volt. De mi is történt?
Az Index olvasói ismerik már a vésztői árvíz történetét. Megírtuk, tavaly, karácsony első napján olvashatták is, hogy 1926. december 25-én pusztító árvíz tört Vésztőre. A megáradt Sebes-Körös mindent elöntött, a vésztőiek koldusoknál is koldusabbak lettek. A falu lakóinak megsegítése nem csupán abban merült ki, hogy mindenki, még Horthy Miklós kormányzó is a helyszínre sietett, és a helyieket adományokkal, új házak, mit házak, új településrész építésével támogatták, de a vésztőiek tragédiája az arisztokratákat is cselekvésre késztette.
Jótékonysági estet rendeztek Budapesten, a Vígszínházban. Előadásokkal, táncokkal, és mindegyik szerepben egy gróf, egy baronesz, egy arisztokrata lépett színpadra. Nem színészek, hanem ők maguk.
A színpadon igazi grófok és baroneszek
Mindez a filmvásznon is fennmaradt, köszönhetően annak, hogy az eseményen a korabeli filmhíradó forgatott. Az NFI az erről készült felvételeket már közzé is tette Ma 100 éve – 1926. március címmel a YouTube-csatornáján megtekinthető. A jótékonysági rendezvény felvételei 5 perc 46 másodperctől megtekinthetők.
Kurutz Márton megjegyzi, hogy a száz évvel ezelőtti esemény a jelenkornak is érdekes, főleg amiatt, mert az erről készült mozgófilm jóvoltából olyan embereket láthatunk testközelből, akikhez hasonlókkal ma már nemigen találkozhatunk az életben.
Magyarországról 1945 után kitelepített és elüldözött arisztokráciáról van szó.
Ez a társadalmi elit egykor hálóként szőtte be a magyar gazdasági, társadalmi és politikai életet, földbirtokok, gyárak és nagyvállalatok formájában az ő kezükben volt Magyarország jelentős része. Ők voltak azok, akik nem gondolkoztak, amikor értesültek a vésztőiek 1925 karácsonyi tragédiájáról.
Akkoriban szinte minden településen adakoztak vagy jótékony célú előadásokat rendeztek a kisebb-nagyobb helyi színpadokon, vagy ha ilyenek nem voltak, a mozikban. Kurutz Márton arról is beszél, hogy a nemes cél érdekében a külföldi magyarság is megmozdult, Vecsey Ferenc, az Olaszországban élő hegedűvirtuóz például majdnem félmilliárd koronát muzsikált össze magyarországi tartózkodásának tizenegy napja alatt. A társadalom legtehetősebb rétege pedig úgy döntött, a Vígszínházban rendez jótékonysági műsoros estet, amelyben rövidebb prózai jelenetek sorozatát vegyítenek táncszámokkal és divatbemutatóval.
Még próbáltak is
Az NFI – Filmarchívum szenoir kutatója a korabeli beszámolók alapján megjegyzi, hogy az igen színvonalas műsort több próba is megelőzte a Vígszínházban, napokkal, hetekkel a jótékonysági est előtt. Délutánonként elegáns autók sorakoztak a Vígszínház színészbejárója előtt, a fűtött Lanciákban és gobelines Mercedesekben még a sofőr is prémbundát viselt, nem beszélve az autók utasairól, akik egyre otthonosabban közlekedtek abban a világban, mely azelőtt csupa rejtély és titokzatosság volt a számukra.
„Ezekben a napokban a Vígszínház színészeinek öltözőin címeres, öt-, hét- és kilencágú koronás névjegyek díszelegtek. Góth Sándor például báró Rosen Wladimirral osztotta meg öltözőjét, a nem sokkal később Hollywoodban sztárkarriert csináló Lukács Pál pedig ifj. báró Schell Gyulával együtt öltözött. Gaál Franciska ajtaján Schwarzenberg Ernőné hercegnő neve állt, s abból a helyiségből, ahol a színház fiataljai öltözködtek, a Bissingen grófkisasszonyok, valamint Teleki, Majláth, Széchenyi és Wenckheim grófnők budoárja lett, ahol komornák és szobalányok tucatjai sürgölődtek.”
Magára a produkcióra a színház társulata is kíváncsi volt, így aki csak tehette, beosont a próbák alatt a sötét nézőtérre.
Kurutz Márton arról is beszámol, hogy még a tanulságot is levonták műkedvelő kollégáik produkciójáról:
Sokkal könnyebb egy színésznek grófot alakítani, mint a grófnak színésznek lenni a színpadon.
Azonban, a kutató szerint is, szigorú kritikájukra rácáfolt az előadás sikere, ugyanis a szereplők a próbák alatt annyira belejöttek a játékba, hogy a kritikusok egybehangzóan azt állították az előadásról, hogy az idegen nyelven előadott egyfelvonásosok bármely párizsi, berlini vagy bécsi színpadon megállták volna a helyüket.
Az est egyik különlegessége ugyanis az volt, hogy a jeleneteket az arisztokrata szereplők eredeti nyelven adták elő, fűszerezve olyan nyelvi finomságokkal, mint a helyi dialektus. Kurutz Márton szerint erre valóban csak olyasvalaki képes, aki anyanyelvi szinten beszél németül vagy franciául, és jól ismeri egy-egy térség sajátos hanghordozását, nyelvjárását. Az arisztokrata családok pedig ilyen szinten álltak a nyelvtudással, és ezt az arisztokrata közönség tökéletesen értette is. Hálás tapssal jutalmazták a pluszélményt, amelyet egy átlagos néző talán észre sem vett volna. A kritikus mindenesetre így lelkendezett: „Őszintén mondhatom, hogy ilyen arisztokratikus bakája nem volt az egész nagy monarchiának.”
Komoly műsor, nagy sikerrel
Száz éve, az előadás éjszakáján, fél tizenegykor már minden készen állt. Kurutz Márton arról is beszél, hogy „hátul, a kulisszák mögött vagy harminc szebbnél szebb női ruha várta fellépését a műsor egyik számában, a tavaszi divatrevüben, amikor megszólalt az ügyelő csengője. A vasfüggöny felgördült, s megkezdődött a műsor, melynek első száma
egy Rossini-nyitány volt, melyet az Operaház zenészeiből alakított zenekar játszott Rosen Wladimir báró vezetésével.
Utána ifjabb Schell Gyula báró, az est konferansziéje szólt néhány szót az est jótékony céljairól,
majd a függöny felgördült és két krinolinos hölgy jelent meg a színpadon. Teleki Béláné grófnő és Karg György báróné Majláth Pál gróffal A szellemdús hölgy című vígjátékot adta elő, amely még a Kiegyezés idején íródott, s amelynek szerzője a szintén nemesi származású Berczik Árpád volt. A színpadképet gróf Batthyány Gyula festőművész tervezte.
A jelenet után hosszan tartó, lelkes taps, majd Karl Kratzl Az utolsó cseppek című keringője következett, amelyet egy Budapesten időző lengyel mágnásasszony táncolt partnerével.
Otto Eisenschütz Csupa jó szellem című egyfelvonásos tréfáját németül játszották a főúri szereplők, akiknek tökéletes kiejtése némiképp feledtette a nézőkkel a darab elcsépelt és olcsó poénjait. A nézők közül páran észrevették, hogy a frankhamisítási botrány miatt a blüettből kihagyták az idegen valutára vonatkozó részeket, hiszen az ügyben többnyire a magyar arisztokrácia is érintett volt.
Az előadás szünet utáni második része argentin tangóval kezdődött, majd egy kortárs francia szerző vidám jelenete, az „Odett, siess már!” következett. A darabot egy párizsi magyar színésznő, Huszka Nelly tanította be eredeti nyelven, amitől az előadás olyan hatást keltett, mintha szereplői profi párizsi színészek lettek volna. A legnagyobb sikert Schwarzenberg hercegné aratta, aki egy koronaőr, Széchenyi Emil gróf legidősebb leánya volt. Partnere a sok száz holdas nagybirtokos, császári és királyi kamarás, Pallavicini Alfons őrgróf volt, aki az Aranygyapjas rend lovagi címét is birtokolta.
Az utolsó előtti produkció magyar szerző, Zágon István tréfája volt, a Daisy. A fiatal és elegáns Majláth Pál gróf játszotta a szerkesztőt, aki egy kritikában rosszat írt Daisyről. A hiúságában megbántott művésznő (Csekonics Erzsébet grófnő alakította) bosszúból különböző maszkban megkörnyékezi és üldözi a szerkesztőt, aki végül egy okvetetlenkedő regényírónő (Teleki Pálné grófné) zaklatásai által is megtörve, beismeri tévedését. Ezután lepergett a műsor zárószáma, A rózsa lelke című poétikus hangulatú pantomim, amely valaha Nizsinszkijnek, a híres balett-táncosnak volt emlékezetes produkciója.
A szenoir kutató azt is fontosnak tartja elmondani, hogy a műsor részeként bemutatott tavaszi divatkollekció manökenjei is mind arisztokraták voltak, de az estet rendező Piret de Bihain Jenő báró és a súgó is főnemes volt.
Ám Kurutz Márton azt is megjegyzi, hogy érdekes tény, hogy az interneten csak elvétve találni róluk információt. Ennek okát abban látja, hogy pályafutásuk során sosem kerültek a figyelem középpontjába. Ezeket a családokat később Dél-Amerikába és Nyugat-Európába kényszerítette a történelem, ahol új életet kellett kezdeniük, míg idehaza a hatalom igyekezett minden nyomukat eltüntetni. Többnyire ez történt a nevezetes vígszínházi est közreműködőivel is. Közülük egy sem érte meg a rendszerváltást.
Elmenekült, eltüntetett elit
Kurutz Márton sorolja is, kivel mi történt.
„A műsort rendező Piret de Bihain Jenő (1889–1965) ugyan Magyarországon halt meg, de húga, a műsorban többször is megjelenő Karg von Babenburg báróné (Piret de Bihain Erzsébet, 1895–1980) vélhetően már az NSZK-ban, miután férje is ott hunyt el 1969-ben.
A hol a zenekari árokban dirigáló, hol a színpadon játszó Rosen Wladimir báró (1896–1966) Buenos Airesben élt a háború után, ott is halt meg.
Gróf hellerkeői Haller Margit (1905–1989) férje, Dr. vitéz Darányi Béla Svájcban halt meg 1949-ben, ő maga 1953-ban még felbukkant egy stuttgarti táncbemutatón, majd két év múlva Londonban, ahol végül meghalt – a rendszerváltás évében.
Herceg Schwarzenberg Ernő (1892–1979) sejtelmesen dekoratív feleségének, Széchenyi Erzsébet grófnőnek (1895–1957) különösen szomorú sorsot szánt az élet. A rendelkezésre álló kevés adatból úgy tűnik, hogy a karcsú grófnő 18 év házasság után 1934-ben elvált a férjétől, majd a következő évben újból férjhez ment, ezúttal azonban még rosszabbul választott. Nemcsak azért, mert az új férj, dr. Collas Tibor báró (1892–1961) ügyvédként a háború alatt együttműködött a németekkel és a nyilasokkal, hanem azért is, mert házassága révén súlyosan bántalmazó kapcsolatba került. Apja segítségével sikerült végül megmenekülnie rabiátus férjétől, de válásra már csak a háború után került sor, amikor Collas bárót az amerikaiak Szálasi Ferenccel és egy csomó nyilassal egy transzportban szállították haza nyugatról. 1957-es halálának helyszínét elnézve („Erzsébettanya”) úgy tűnik, hogy a kitelepítést sem tudta megúszni.
Őrgróf Pallavicini Alfons (1883–1958) nagybirtokos, felsőházi tag, császári és királyi kamarásnak nyugodtabb élete volt. Bécsben született és ott is halt meg. A két időpont között azonban nagybirtokos volt Magyarországon, ahol a Pallavicini-uradalmakat vezette a Dél-Alföldön. Övé volt a szilvásváradi Keglevich-Pallavicini kastély is, amelyet jegyajándékként vásárolt a feleségének, Wenckheim Mária grófnőnek.
A jó kedélyű Roszner Ervin báró (1900–1982) idehaza bankot igazgatott, később New Yorkban élt, és ott is halt meg.
Az előadás súgója, Rosthy-Forgách Ferenc gróf (1892–?) a jótékonysági est idején az olaszországi magyar követséghez rendelt titkár volt, aki két évvel később elvette Harrach Tivadar gróf és neje, Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürst Sára hercegnő leányát, Anna grófnőt. Később Prágában éltek, ahol 1945 és 1947 között követ volt, a magyar jóvátételi bizottságnak vezetője is. Ekkor neve újra megjelent a sajtóban, mert titkárával együtt váratlanul disszidáltak és megcélozták Dél-Amerikát. 1956-ban ő volt az, aki a Magyar Nemzeti Bizottmány megbízottjaként Chilében fogadta az oda érkező Kállay Miklós volt magyar miniszterelnököt. További sorsa ismeretlen.
Átverés áldozatai lettek
A száz évvel ezelőtti, vígszínházi jótékonysági est bevétele és minden felajánlása eljutott a vésztőiekhez. Az est története és eseménysora filmbe illő, ahogyan az is példátlan, hogy szinte mindenki, aki fontos volt és számított az est létrejöttében, arisztokrata volt.
Még a műkedvelő előadásról készült ötperces filmriport rendezője is, gróf Csáky Kálmán (1876–1943), akiről Kurutz Márton azt mondja, hogy övé a magyar filmtörténet egyik leghomályosabb életrajza: „Lajta Andor kortárs filmtörténetíró »nem egészen tiszta kezű« emberként ír róla, aki két és fél évtizeden át tanulmányozta amerikai nagy filmvállalatok életét, üzemi berendezkedését, mielőtt hazatért, hogy 1924-ben átvegye a Magyar Film Iroda igazgatását. Körülbelül két évig vezette az állami fenntartású céget, eltökélten szervezve, hogy a magyar riportok külföldi híradókba is eljussanak csereanyagként és Magyarországot minél szélesebb körben reprezentálják.
Nagy csatát vívott a Mozisok Egyesületével, akik nem nézték jó szemmel, hogy az MFI erőszakosan kötelezővé teszi számukra a mozikban az állami filmhíradó vetítését, amelynek színvonala jóval alulmaradt a külföldi filmhíradókkal szemben. Végül kiegyeztek egy méltányos kölcsöndíjban és abban, hogy a kormány csökkentette a részükre előírt vigalmi adókat.
Csáky Kálmán filmek készítésével is megpróbálkozott. 1924-ben egy antikommunista propagandafilm forgatását tervezte, ez azonban nem jött össze. Készített helyette egy filmet Széchenyiről, egy városfilmet Három nap Budapesten címmel, és ezt az ötperces riportot a főúri arisztokraták előadásáról, amely kísérőfilmként 1926 márciusában került a mozikba.
A közönség szívesen fogadta a mozgóképes beszámolót, amelyről sokat olvashattak az újságokban is,
arra azonban senki nem gondolt, hogy átverés áldozatai lettek, a film ugyanis nem a Vígszínházban készült és nem azon az estén.
Még előzőleg, a Vígszínháztól jóval távolabb, a Pasaréten vették fel a jeleneteket, az akkori Star Filmgyárban, melynek műtermében alkalmilag állították össze a színpadképet a díszletraktárban talált elemekből. Az 1924-ben ott forgatott vígjáték, a Csak nővel ne! díszleteit építették fel újra a műteremben, így a filmen nem Batthyány Gyula gróf Vígszínházi színpadképét látjuk, hanem egy Kovács Sándor nevű díszlettervező art deco díszletelemeit.
Ugyancsak ez az oka annak, hogy a filmen nem jelenik meg a Vígszínház, a közönség és a miliő, amelyben száz esztendeje lezajlott a jótékonysági előadás. Csáky Kálmán döntése egyébként logikus volt, hiszen az akkori technikai lehetőségek mellett képtelenség lett volna a filmet kiexponálni a színház jóval gyengébb fényű megvilágítása mellett. Erre csak bő tíz évvel később volt lehetőség az érzékenyebb filmnyersanyagok és nagyobb fényerejű objektívek korában.
Ennek ellenére az est olyan jól sikerült, hogy hírét szárnyára kapta a hazai sajtó, és még évekkel később is sokat lehetett olvasni erről a különleges produkcióról. Igaz, nem ez volt az első alkalom, amikor főúri műkedvelők jótékony céllal közönség elé léptek. 1914-ben már forgattak egy filmet hasonló céllal, amely A háromszáz éves ember címet viselte. A Poliklinika és a magyar aviatika javára rendezett jótékonysági film fő szervezői gróf Andrássy Gyuláné, a Poliklinika Egyesület elnöknője és gróf Zichy Béla Rezső, az Aëro Szövetség elnöke voltak. Főszereplői a későbbi „vörös grófnő”, Andrássy Katinka és Batthyány Gyula festőművész voltak, rajtuk kívül Zichyek, Csákyak, Wenckheimek és Esterházyak is megjelentek minden mennyiségben. A film sajnos elveszett, de egy csodálatosképpen fennmaradt fényképalbum segítségével sikerült rekonstruálni a közelmúltban.”
Kurutz Márton arról is beszél, hogy a száz évvel előtti vígszínházi este még évek múltán is olyan elevenen élt a főúri szereplők emlékezetében, hogy 1939-ben elhatározták, újra összeállnak a kormányzóné egyik jótékonysági akcióján.
A Margitszigeti domonkos kolostor falai közé tervezett júniusi bemutatón Ujházy György Margit legendája című drámáját adták elő, melynek címszerepét a Nemzeti Színháznak arra a fiatal színésznőjére, Szörényi Évára bízták, aki „civilben” maga is arisztokrata volt, báró Lers Elvira.
Mindez, persze, már a múlt, mégis velünk élő. A filmhíradó megőrizte, ezért látható is, nem csupán elmesélhető.
(Borítókép: Borbála grófnő kedvesét, Lőrinc grófot várja Hunyadvárán, 1614-ben. Fotó:
NFI – Filmarchívum)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!