Az egyre súlyosabb aszályok és a kiszáradó erdei élőhelyek miatt egyre több helyen merül fel a kérdés, hogy vajon miként lehet gyorsan és hatékonyan vizet juttatni a természetbe. Egy nógrádi vadász kezdeményezése – amelynek során már-már bibliai módon több tucat erdei forrást fakasztott újra – látványos példája lett annak, hogy a jó szándékú beavatkozások milyen összetett szakmai vitákat válthatnak ki.
Az Erdei Források nevű Facebook-oldal 2025 augusztusában indult, és rövid idő alatt komoly figyelmet kapott. Az oldal mögött álló helyi vadász és vadgazdálkodó azt állítja, hogy a néhány évvel korábbi heves esőzések és sárlavinák több, régóta ismert forrást temettek be a Cserhátban. Az erdő kiszáradását látva ezért úgy döntött, maga kezdi el kiásni a régi források helyét, hogy vízhez juttassa a környék vadállományát. A kezdeményezés sok követőt vonzott, azonban ezzel egy időben komoly természetvédelmi aggályokat is felvetett.
A kérdésről a Csala Dániel által alapított Nem víznek való vidék YouTube-csatorna ezúttal egy terepi találkozón készített riportot, ahol vízgazdálkodással és természetvédelemmel foglalkozó szakemberek beszélgettek a vadásszal a beavatkozások hatásairól.
Egy kiszáradt őz látványa késztette cselekvésre
A kezdeményezés hátteréről a történet középpontjában álló, vizet fakasztó Nagy Zoltán, a magyarnándori Nagyvad Vadász és Természetvédő Egyesület elnöke beszélt a Nem víznek való vidék csapatának. Elmondása szerint az életében a fordulópontot egy megrázó élmény jelentette, amikor is a vadászháza közelében egy kiszáradt patakmederhez érkező őzet látott, amely annyira kimerült volt a szomjúságtól, hogy már nem tudott visszajutni az erdőbe.
A vadász elárulta, ez a megrázó élmény késztette arra, hogy a korábban ismert források helyén ásni kezdjen. Szerinte a forrásokat néhány évvel korábban, 2023 januárjának végén egy rendkívül intenzív felhőszakadás – két nap alatt közel 140 milliméter csapadék esett – temette be, amikor a meredek hegyoldalakról lezúduló víz a laza talajt és az avarréteget is magával sodorta.
Az így keletkező iszap több méter vastagon fedte be a források nyílását.
Amikor aztán Nagy Zoltán az első forrásnál másfél–két méter mélyen ismét vizet talált, és az újra a felszínre tört, azt óriási sikerélményként élte meg. Szerinte az így kialakított vízfolyás ugyanis „megmentette a völgy vadállományát a szomjanhalástól”.
A vadgazdálkodó hangsúlyozta, hogy nem új forrásokat keres, hanem olyanokat állít helyre, amelyek helyét gyerekkora óta pontosan ismeri. Mint mondta, több évtizedes helyismerete alapján „négyzetméterre pontosan tudja”, hol fakadtak korábban ezek a vizek. Az elmúlt időszakban mintegy huszonöt forrást nyitott már meg újra a 3664 hektáros vadászterületén, így – állítása szerint – még a legnagyobb szárazság idején is körülbelül 500 méterenként található most már víz a területen.
Fotó: Nem víznek való vidék / YouTube
Hiába a csodával határos vízfakasztás, természetvédelmi aggályok merültek fel
Annak ellenére, hogy első hallásra aligha találhatunk kivetnivalót abban, hogy egy helyi vadgazdálkodó a saját kezébe véve az ügyet, vizet biztosít a helyi vadaknak, a kezdeményezés mégis aggodalmat keltett a vízmegőrzéssel és természetvédelemmel foglalkozó szakemberek körében. Németh András, a Vízőrző Mozgalom önkéntese szerint ugyanis már az első videók láttán felmerült benne a kérdés, nem sérülhetnek-e értékes élőhelyek az emberi beavatkozások során. A vízőrző szerint ugyanis minden ilyen munkánál fontos lenne szakértők – például a nemzeti parkok vagy a természetvédelmi civil szervezetek – bevonása is, hiszen ők azok, akik pontosan fel tudják mérni, hogy egy-egy helyszín milyen természeti értékeket hordoz.
Hasonló aggályokat fogalmazott meg Juhász Erika is, aki szintén a Vízőrző Mozgalom önkéntese. Szerinte egyes források környezete rendkívül érzékeny élőhely lehet, például láperdők vagy lápi növénytársulások alakulhatnak ki körülöttük. Így ha az ilyen területeken átgondolatlanul történik beavatkozás, az súlyos károkat okozhat. A szakember arra is figyelmeztetett, hogy a közösségi médiában terjedő példák könnyen félreérthetők, ezért
ha nem hangsúlyozzák a szakmai feltételeket, mások is hasonló munkákba kezdhetnek anélkül, hogy tisztában lennének a természetvédelmi kockázatokkal.
Nagy Zoltán szerint azonban az általa végzett munka egy vészhelyzeti beavatkozás volt. A vadász hangsúlyozta, hogy nem új forrásokat hozott létre, hanem a régieket állította helyre, amelyek csak az elmúlt években temetődtek be.
Elmondása szerint a vadgazdálkodás során ugyanis gyakran szükség van értékválasztásra, így ha egy-egy beavatkozás során akár egy védett növény is károsodna, akkor is mérlegelni kell, hogy eközben a víz visszahozása és egy több száz éves patak helyreállítása mennyi állat túlélését segíti. A Szandaváralja főpatakot tápláló több kilométer hosszan helyreállított vízfolyások ugyanis „erdei állatok ezreinek adnak lehetőséget az életben maradásra”, ezért szerinte a problémás területen a víz biztosítása elsődleges szempont, nem pedig „egy-két kis virágocskának a megmentése” az igazán mérvadó.
Mielőtt én megkezdtem itt a munkát, a vadászterületemre eső Szandavári-patakból ez a négy kilométer teljesen víz nélkül volt. Ebben a térségben olyan vadállomány él, ahol csak várhattam volna a vízre, a legnagyobb aszály kellős közepén kellett vizet csinálnom. Mellébeszélés nélkül. Ez egy azonnali életmentés volt, és ennek ez volt a legeslegegyszerűbb módja. A szandavári patakmederben vagyunk, 2025 nyarán csontra kiszáradt. Én ezt géppel kibontottam 30 cm és 100 cm mélységig, abszolút vizsgával talajfelszínt, kőzetet. Abban a pillanatban egy nap alatt 10 köbméter vizet hozott ide. A patak iszapjának a saját anyagából, amit meghagytunk, képződött a gát. Ez a víz folyt végig és szépen lakta be újra ezt a patakmedret
– magyarázta Nagy Zoltán.
Fotó: Nem víznek való vidék / YouTube
Polikrízisben élünk
A természetvédők ennek ellenére úgy látják, a mérlegeléshez bizony pontos adatokra van szükség, és korántsem elég az, hogy valaki több évtizede ismeri és járja az erdőt. Németh András szerint ezért például ha egy területen több tucat potenciális forráshely van, akkor mindegyiket külön-külön meg kell vizsgálni. Ennek ellenére persze elképzelhető, hogy a legtöbb helyszínen problémamentesen elvégezhető a forrás megnyitása, de biztosan akadnak olyan pontok is, ahol a beavatkozás kockázatos lenne természetmegőrző szempontból.
Juhász Erika szerint ezért is fontos a természetvédelemben, hogy különbséget kell tenni egy-egy egyed és egy teljes populáció között.
Előfordulhat ugyanis, hogy egy beavatkozás során néhány példány elpusztul, de ha egy ritka faj teljes állományát veszélyezteti, akkor a természetvédelemnek elsőbbséget kell élveznie.
A vita során Réder Ferenc biológusmérnök, a Patakrevitalizáció oldal szerzője tágabb perspektívába helyezte a kérdést. A szakember szerint ma egyszerre több válság határozza meg a táj jövőjét: a klímaválság, a vízválság és a biológiai sokféleség csökkenése. Ezt a jelenséget „polikrízisnek” nevezte.
Réder Ferenc szerint egy beavatkozás akkor tekinthető valóban jó válasznak, ha egyszerre több problémára ad kedvező megoldást. Egy lokálisan hasznosnak tűnő intézkedés ugyanis könnyen okozhat károkat egy másik területen – például ha egy ritka faj élőhelyét érinti. Éppen ezért úgy véli, hogy minél több szakterület – például hidrológia, ökológia és természetvédelem – bevonása növeli annak esélyét, hogy a beavatkozások valóban fenntarthatóak legyenek.
A polikrízis azt jelenti, hogy egyszerre sok válságra kell választ adnunk. Ebben a válságban van klímaválság, vízválság, és van a biológiai sokféleség összeomlásának a válsága. Akkor lesz a mi válaszunk okos és jó, hogyha a minél több válságra adok pozitív választ. Most lehet, hogy itt helyben, nálam, lokálisan egy jó válasznak tűnik egy nagy beavatkozás valahol, de tényleg lehet, hogy egy olyan fajnak a populációját teszem tönkre, amivel a biológiai sokféleségre mint problémára adok rossz választ. Itt az a kihívás, hogy a helyi lokális tudást összehangolni a kicsit tágabb Pannon-régió, a Kárpát-medence ezen rendszerének a működésének a válságaival. Ez biztos, hogy nehéz. Viszont annál nagyobb valószínűséggel jó a válasz, amit adunk, ha tényleg minél több szakterületet bevonunk
– magyarázta.
A terepbejárás során a résztvevők egy olyan patakmedret is megvizsgáltak, amelyet a vadász már nem ásóval és csákánnyal, hanem géppel bontott ki, hogy vizet hozzon a felszínre. A szakemberek egy része szerint a kisebb léptékű vaditatók kialakítása még elfogadható lehet, de a nagyobb földmunkák már szinte biztosan befolyásolhatják a talajvízszintet és a patak természetes működését, ezért senkinek sem javasolják.
A résztvevők ennek ellenére egyetértettek abban, hogy a jövőben érdemes együtt dolgozni olyan megoldásokon, amelyek egyszerre segítik a víz megtartását a tájban és védik az élővilág érzékeny rendszereit – ez pedig kétségkívül előremutató és reményt keltő gondolat.
(Borítókép: Nagy Zoltán. Fotó: Nem víznek való vidék / YouTube)
5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!