Az emberek fájdalomtűrő képessége rendkívül különböző, így ami valakinek elviselhetetlennek tűnik, az másnak talán csak kellemetlen. Ennek ellenére vannak olyan élmények, amelyekhez szinte mindenki tud viszonyítani. A legtöbben már átélték egy darázs vagy méh csípését, esetleg egy harciasabb hangya marását – és jól tudják, hogy ezek egyáltalán nem tartoznak a kellemes érzések közé. Az ilyen csípések pillanatok alatt éles, égő fájdalmat okoznak, amely még percekig vagy órákig is kitarthat.
Természetesen a világ tele van olyan betegségekkel, sérülésekkel és balesetekkel, amelyek sokszorosan felülmúlják ezt a fájdalmat, mégis létezik a természetben egy olyan hangya, amelynek csípéséről sok kutató és rovarszakértő is úgy véli, hogy az okozott fájdalma a legerősebbek közé tartozik, amit ember rovarcsípéstől elszenvedhet. Ez a csípés ugyanis akár egy lövéshez hasonló fájdalmat is okozhat, és van, hogy egy teljes napon át is kínozhatja az áldozatát.
A legtöbb ember érthetően így mindent megtenne azért, hogy elkerülje ezt az élményt. A brazíliai Amazonas mélyén élő Sateré-Mawé őslakos közösség fiatal férfijai azonban szándékosan vállalják ezt. Számukra ugyanis a fájdalom nem csupán próbatétel, hanem a felnőtté válás, a közösséghez tartozás és a hagyományok tiszteletének egyik legfontosabb jele.
Nép az Amazonas szívében
A Sateré-Mawé nép ősi otthona az Andirá–Marau őslakos rezervátum, amely Brazília Amazonas és Pará államainak határvidékén terül el. A mintegy 780 ezer hektáros, sűrű esőerdővel borított terület hatalmas kiterjedésű, és az Amazonas-medence egyik fontos védett őslakos régiója.
A közösség azonban egyre nagyobb nyomás alatt él. Az illegális fakitermelők és földfoglalók rendszeresen próbálnak behatolni a területre, hogy értékes fákat termeljenek ki vagy mezőgazdasági célokra foglalják el a földet.
Emiatt a Sateré-Mawé nép számára a hagyományok és a közösségi összetartás megőrzése ma talán fontosabb, mint valaha.
A Sateré-Mawé – akiket néha egyszerűen Mawé vagy Sateré néven is emlegetnek – körülbelül 13 ezer fős őslakos közösséget alkotnak Brazíliában. A nép különleges szerepet játszott a dél-amerikai növénytermesztés történetében is, hiszen ők voltak az elsők, akik háziasították és termesztették a guaranát, az egyik legismertebb természetes élénkítő hatású növényt.
Nevüknek ráadásul különleges is jelentése van. A „Sateré” szó magyarul tűzet vagy hernyót jelent, míg a „Mawé” jelentése „intelligens és kíváncsi papagáj”. Ugyan magyarul ezt összerakva aligha kaphatunk igazán értelmezhető szót, az egészen biztos, hogy az őslakosok nyelve, a sateré-mawé – mi más – igencsak egyedi, a dél-amerikai tupí nyelvcsaládba tartozik, és a kutatók még nyelvtani leírást is készítettek róla az 1980-as években. De mégis mi közük van a hangyákhoz?
A világ legfájdalmasabb csípése?
Az őslakosok által végzett rítus központi szereplője egy különleges hangyafaj, a tucandeira, vagy más néven „bullet ant”, azaz a trópusi bikahangya. A tudományos nevén Paraponera clavata hangya akár 2,5 centiméter hosszú is lehet, és a csípése a Schmidt-féle rovarcsípés-fájdalomskála csúcsán áll. Angol nevét pedig nem is véletlenül kapta, a csípés fájdalmát ugyanis sokan egy pisztolylövéshez hasonlítják. A méreg ugyanis erős neurotoxint, azaz idegmérget tartalmaz, amely közvetlenül az idegrendszerre hat.
A fájdalom emiatt azonnal jelentkezik, rendkívül intenzív, és akár 18–24 órán keresztül is kitarthat.
A csípés tünetei között szerepelhet erős duzzanat, remegés, hányinger, izomgyengeség, láz és időnként akár átmeneti bénulás is. Mindez pedig még akkor is meglehetősen súlyos élmény, ha a csípés csak nagyon ritkán halálos…
Mindezek ellenére a Waumat beavatási szertartás során a Sateré-Mawé fiatal férfijai kesztyűket húznak a kezükre. Ezek a kesztyűk természetes rostokból készülnek, a belsejük pedig tele van hangyákkal – úgy rögzítve, hogy fullánkjuk befelé nézzen. A szertartás előkészületei már reggel elkezdődnek. Egy kisebb csoport bemegy az erdőbe, ahol megkeresik a hangyák fészkét. Több száz rovart gyűjtenek össze, majd egy bambuszcsőbe helyezik őket.
A faluba visszatérve a hangyákat egy vízzel és apróra vágott kesudió levelekkel teli edénybe teszik. Ez ideiglenesen elkábítja őket, így a közösség tagjai egyenként bele tudják „szőni” őket a kesztyűkbe – befelé fordítva, hogy amikor a viselő felhúzza, azonnal támadjanak. A kesztyűk azonban nemcsak eszközök, hanem szimbolikus tárgyak is, hiszen vörös arapapagáj tollak díszítik őket, amelyek a múlt háborúit és konfliktusait jelképezik, míg a fehér sas-tollak a bátorságot és az ellenállást szimbolizálják.
A rituális kesztyűk pálmalevelekből vagy más természetes rostokból készülnek, és leginkább egy nagy konyhai kesztyűre hasonlítanak. A fiatal beavatott feladata az, hogy tíz percen keresztül viselje ezt a kesztyűt.
Tánc, ének és fájdalom
A szertartás általában késő délután kezdődik. A fiatal férfiak testüket hagyományos festésekkel díszítik, majd körben táncolni kezdenek a falu közepén. Egy ponton az egyik résztvevő a kesztyűkbe dugja a kezét, a hangyák pedig azonnal támadnak. A csípések mélyen a bőrbe hatolnak, a méreg pedig gyorsan az idegrendszerbe jut. A fiatal férfiak gyakran összegörnyednek a fájdalomtól, remegnek vagy hangosan nyögnek. A hagyomány szerint azonban csak az számít méltónak a vezetésre, aki képes uralkodni a fájdalmán és nem mutatja ki a szenvedést.
Ebben segít, hogy a szertartás közben a résztvevők végig táncolnak és énekelnek, így levezetve az elviselhetetlen fájdalmat. A ritmust csörgők adják, amelyeket a lábukra erősítenek, a ritmusba való belemerülés pedig segít egy olyan lelkiállapot kialakításához, amellyel végig tudják csinálni a hagyományos próbát.
A hangyák mérge azonban nemcsak fájdalmat okoz. A csípések után a kéz és az alkar gyakran átmenetileg lebénul, az izmok már az első percek után remegni kezdenek, és a résztvevők napokig tartó gyengeséget, szédülést vagy akár hallucinációkat is tapasztalhatnak. Egyes fiatalok annyira kimerülnek, hogy alig tudnak állni a lábukon a szertartás végén.
A Waumat rítus azonban nem egyszeri próbatétel, amin egyszer átesnek a törzs tagjai. Bár az első alkalom a gyermekkor végét és a felnőtté válást jelzi – amely után a fiatal férfiak már házasodhatnak és családot alapíthatnak –, a hagyomány szerint életük során legalább húsz alkalommal ismét részt kell venniük benne.
A beavatás teljes folyamata hónapokig, sőt néha évekig is eltarthat, és csak az tekinthető teljes jogú harcosnak és felnőtt férfinak, aki mind a húsz alkalmat kiállja.
A közösség tagjai úgy tartják, hogy minden alkalommal erősebbé válnak, és jobban felkészülnek arra, hogy megvédjék népüket és az erdőt. Egyesek szerint a hangyacsípéseknek ráadásul egészségügyi hatása is lehet, a Sateré-Mawé hitvilágában a méreg ugyanis megerősíti a testet, elűzi a betegségeket, és jobb vadásszá teszi a férfiakat.
Több mint fájdalmas hagyomány
A rítus során énekelt dalok különleges jelentőséggel bírnak, a szövegek gyakran keverik a mítoszokat a történelmi eseményekkel. Sok dal kifejezetten a gyarmatosítás időszakának brutalitását idézi fel, ugyanis a közösség emlékezetében élnek azok a történetek, amikor a portugál uralkodók őslakos gyerekeket vittek el falvaikból, vagy kényszermunkára fogták az embereket. Más énekek a 19. századi Cabanagem-felkelésről szólnak, amikor az amazóniai őslakosok, felszabadított rabszolgák és szegény közösségek fellázadtak az elnyomó gyarmati rendszer ellen.
A dalok így egyszerre őrzik a múlt keserű emlékét és erősítik a közösségi identitást.
A Waumat rítus kívülről nézve persze kegyetlennek vagy érthetetlennek tűnhet, a Sateré-Mawé nép számára azonban sokkal többet jelent egyszerű fájdalompróbánál. Ez a szertartás összeköti a fiatalokat őseik történetével, megerősíti a közösség egységét, és emlékezteti őket arra, hogy felelősségük van a földjük és kultúrájuk megvédésében.
Az Amazonas erdeje pedig ma is számos veszéllyel néz szembe az illegális fakitermeléstől kezdve a területfoglalásokig. A Sateré-Mawé harcosai számára a hangyák csípése tehát továbbra sem csupán egy szimpla rituálé, amit végigszenvednek, hanem egy fontos és jelképes felkészülés is a valódi küzdelmekre, amelyek népük és az esőerdő jövőjét is meghatározzák.
(Borítókép: Egy trópusi bikahangya. Fotó: Jon G. Fuller / VW Pics / Universal Images Group / Getty Images)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!